Előző cikk Következő cikk

Henter Anna: Isten mindenhol jelen van az életemben

Káldos János 10 éve él muszlimként. Szociológiából szerzett diplomát, jelenleg társadalomtudományi területen PhD-zik. Van egy társadalomtudományi kutatásfejlesztéssel, piackutatással foglalkozó saját kis cége. Házas, két gyermek édesapja.  

Milyen környezetben, értékszemléletben nevelkedtél?

Magyar származású vagyok, liberális polgári környezetben nőttem fel. Szüleim meg lettek keresztelve, de sose gyakorolták a vallásukat, és konkrétan személyes istenhitük sem volt. Azt azonban fontosnak tartották, hogy az Európában hozzáférhető, főként keresztény kultúrkörhöz kapcsolódó vallásokról, világnézetekről legyen egy képem.

Milyen módon kerültél kapcsolatba az iszlámmal?

Ez egy folyamat volt. Egészen gimnázium végéig ateista voltam, de érettségi környékén, racionális, ismeretelméleti alapon merült fel bennem, hogy az ateista világképem sok mindenre nem ad választ. Aztán ez áttevődött lelki síkra is. Érdeklődés ébredt bennem Isten és a hit iránt. Az mindig érdekelt, hogy ki mit gondol a világról, ebbe beletartoztak a vallások is. Ez az érdeklődésem ment át lassanként valamiféle keresésbe, aminek központjában az Egyetlen Isten állt. Ebben az időben az iszlámmal még nem volt semmilyen kapcsolatom, ez csak később került a képbe, amikor a menyasszonyom arab szakra ment. Érdekelt, hogy mivel foglalkozik, így került kezembe a Korán. Furcsa volt olvasni, mert megfogalmazásában eltért attól az európai gondolkodásra jellemző közös fogalmi készlettől, ami mentén a keresztény kultúrkörben kommunikálunk. A Korán más nyelvezetű, más kultúrát képvisel, bizonyos hasonlóságokon túl jelentősen eltér a nálunk megszokottól, ami érdekes szellemi kihívást jelentett számomra. Egy idő után odáig jutottam, hogy nagyon sok ponton én is azt gondolom a világról, mint ami a Koránban szerepel. Azt viszont sokáig kizártam, hogy formális módon valamilyen vallás és közösség tagja legyek. Lehet, hogy a hit már megvolt bennem, de ezzel kapcsolatban voltak előítéleteim. Azt korábban is láttam, hogy vallástól függetlenül léteznek jó meg rossz közösségek, így nem kell, hogy ez befolyásoljon.

Hogyan váltál muszlimmá?

Amikor feleségemmel Jordániában nyaraltunk, utazás közben beszélgettem egy helyi taxissal, akinek elmondtam, hogy én tulajdonképpen elfogadom, hogy egy Isten van. És bár nem tudom, hogy pontosan mit jelent, de azt is, hogy Mohamed próféta volt. Erre a taxis leállt az út szélére, és közölte, hogy ugye tudom, hogy most lettem muszlimmá. Az iszlám felvételekor ugyanis egy dolgot mondunk: „Nincs más isten, csak az Isten, és Mohamed az ő prófétája.” A mondataim súlya csak hónapokkal később tudatosult bennem. Az iszlámot addig csak vallásként fogtam föl. Ekkor tudatosult bennem, hogy maga az iszlám – Isten akaratában való megbékélés – elsődlegesen nem egy vallás neve, hanem egy olyan alapvető kapcsolat a Teremtővel, ami független a történeti valóságtól, ami bármely emberben ott van valamilyen szinten. Az iszlám az, amikor hittel mondod, hogy „legyen meg a te akaratod”. Amikor nem lázadsz és átkozódsz, hanem feltétlenül bízol Istenben és elfogadod azt is, ha ad, és azt is, ha elvesz – akárcsak Jób. Azt gondolom, hogy a vallás, vagy a hozzá kapcsolódó szervezeti keret egy történeti képződmény, a magja azonban független a konkrét történeti valóságtól. Ez a Koránban is benne van, a meglátásom innen is megerősítést nyert. Érdekes, hogy a feleségemmel nagyjából párhuzamosan váltunk muszlimmá, bár ő valamivel korábban jutott el erre a felismerésre. Ő akkoriban Kuvaitban tanult, és kinn felvette az iszlám hitet. Amikor legközelebb hosszabb időre találkoztunk, már mindketten muszlimok voltunk. 25 éves koromban fogadtam el a hitet, azáltal, hogy tudatosan is kimondtam a hitvallást. Közösségbe csak ez után mentem.

Hogyan fogadtak a közösségben?

Ez természetesen zajlott. Bementem az egyik mecsetbe, mondtam, hogy muszlim vagyok. Örültek nekem, újként kitüntetett figyelemmel és támogatással fordultak felém. Mindenki rögtön tanítani akart. Egyébként a közösségbe tartozás az iszlámban nem annyira kötött, nem elvárás, hogy mindig ugyanoda menjünk. A lényeg, hogy eljárjunk egy mecsetbe, és imádkozzunk. Ezt követően fölkerestem az összes Magyarországon működő közösséget. Itthon nagyon pici, jellemzően multikulturális közösségek működnek, sokszor közösségen belül is eltérő szokásokkal, kulturális tapasztalatokkal, gondolkodásmóddal, meggyőződésekkel. Ez egyrészt nagyon érdekes tapasztalat, másrészt egy új muszlim számára sokszor zavaró lehet, hiszen a közösségben mindenki tanítani akarja, és az ember mázsaszám kapja a sokszor egymásnak gyökeresen ellentmondó jó tanácsokat. Ezt – úgy érzem – viszonylag könnyen tudtam kezelni, talán azért is, mert nem közösségen keresztül váltam muszlimmá. Van, akinek azonban sokkal nehezebb feldolgozni ezt a sokféleséget.

Ezek szerint nálad a személyes hit az elsődleges, nem határoz meg annyira a „közösség igaza”. Mit gondolsz az olyan tagokról, akik mások feltétlen meggyőzésére törekednek?

Én azt látom, hogy erőltetni inkább az akarja a saját meggyőződését, aki nagyon függ a közösségtől. A másokra erőltetés és a saját gondolatok visszahallásának kényszeres igénye nem a hit erősségének mutatója és még kevésbé az intellektuális átgondoltság jele. Inkább azt mutatja, hogy egzisztenciálisan és érzelmileg intenzíven kapcsolódik a közösséghez és függ tőle. Ez a mentalitás persze vallásoktól függetlenül is létezik. Inkább azok az emberek hajlamosak rá, akik valamilyen sérülést szenvedtek, feldolgozatlan sérelmeket hordoznak, és identitásproblémával küzdenek. Emiatt fokozott szükségük van az önigazolásra, illetve a külső megerősítésre. Abból nyerik az erejüket, hogy egy közösség igazát tudhatják a magukénak, az egyformaság-tudat ad szilárdságot a személyiségüknek. Bármiféle nézetkülönbség veszélyt jelent számukra, és ez gyakran agresszívvá teszi őket.

Azáltal, hogy magadban jutottál el egy igazságra, nyitottabban tudtad fogadni az eltérő meglátásokat?

Az embernek először azt kell belátnia, hogy Isten az, aki tud, az emberi tudás véges. Én lehet, hogy gondolok valamit, de a tíz év alatt is számos dologban változott a saját meggyőződésem. Mindent igyekszek összevetni az iszlám forrásokkal, megfeleltetni a Koránnak. Eközben értelmezem is a szöveget, illetve tapasztalatokat szerzek a világról, amik alakítják a gondolataimat. Az, hogy az emberek különbözőképp gondolkodnak valamiről, nem baj, viszont vannak olyan sarokpontok, amikben nem lehet engedni, különösen erkölcsi kérdésekben. Illetve vannak olyan fontos dolgok, amik alapját képezik a világnézetemnek, hitemnek. Elfogadom, ha valaki másképp gondolja, de a tolerancia megáll egy bizonyos ponton.

Hogyan fogadta a környezeted a döntésedet?

A szüleim, akik liberális módon neveltek, rám bízták, hogy akarok-e hinni, és hogy miben. Azonban meghökkentek, amikor az iszlám mellett döntöttem, mert elég távol áll egy modern, 21. századi felfogástól. Kisebb konfliktusok is származtak ebből. Egy olyan közegbe kerültem, amit nem ismertek, és a híre borzasztó. A családom addig úgy ismert, mint egy nyitott, szabadon gondolkodó embert. Nem értettek, és féltettek. Aztán lassanként megnyugodtak. Látják, hogy normális életet élek, van családom, gyerekeim, megvannak a szociális kapcsolataim, és nem váltam állandó konfliktuskeresővé. Érdekes, hogy a feleségem katolikus családi háttere sokkal jobban, gyorsabban elfogadta ezt a váltást. Nyilván ott is felmerült, hogy mi ez, miért nem kereszténység, de a reakciókból ezzel együtt úgy tűnt, hogy a két különböző istenhit mégis közelebb áll egymáshoz, mint a hit hiánya vagy elfogadása. Barátokat illetően azért volt egy erős váltás. Nem azért, mintha elutasítottak volna. De baráti társaságban szokás az ivás, a beülős helyek fontos részei a magyar szociális szférának – csakhogy én muszlimként nem iszom alkoholt. Összejövetelekkor eleinte mellőztem az italt, aztán lassan kimaradozgattam, elhaltak ezek a kapcsolatok. Persze, mivel ez a folyamat az egyetemről kikerüléssel, majd gyerekvállalással párhuzamosan zajlott, lehetséges, hogy ez inkább a felnőtté válás szétágazó útjainak, mint az iszlám felvételének köszönhető.

Hogyan ülitek meg az ünnepeket?

A keresztény ünnepeket, pl. a Karácsonyt mi nem ünnepeljük otthon, de a két nagyszülőpárhoz ellátogatunk. Van karácsonyfa, a gyerekek ajándékot kapnak, a nem vallásos énekekből énekelünk. Ugyanígy, a mi ünnepeinken, Ramadán végén, illetve a Zarándoklat ünnepén ők jönnek át hozzánk. A gyerekek ekkor is kapnak ajándékot – ők duplán jól járnak. Lassan kialakult egy szokásrendszer, hogy ünnepek alkalmával, vagy pl. étkezésekkor hogyan reagáljunk egymásra. Például húsoknál mi törekszünk arra, hogy – a disznót kivéve, mert azt nem eszünk – halal módon vágott állatot együnk. Ez Magyarországon nem mindig egyszerű, de kialakultak azok a csatornák, amin keresztül ezt meg tudjuk valósítani. Nyilván a szüleinktől nem várhatjuk el, hogy kizárólag ilyen helyről szerezzék be az élelmiszert. Figyelnek arra, hogy pl. ne rakjanak szalonnát az ételbe. Ők úgy élik meg, hogy sok mindent változtattak, ami igaz is, mi pedig szintén megpróbálunk kompromisszumokat kötni.

Mit mondotok a gyerekeknek az eltérő ünnepek kapcsán?

Azt, hogy a Karácsonyt a keresztények ünneplik, meg a nagyszülők. A nagyobb lányunk nemsokára 8 éves, neki már kezd fogalma lenni a különbségekről. Ők ebbe nőttek bele, tudják, hogy a nagyszülők templomba járnak, mi meg mecsetbe. De láttak már misét is, mert én is fontosnak és jónak tartom, hogy ha látják, hogy a körülöttünk élő emberek miben hisznek, más vallások hogyan működnek, mik a hasonlóságok, különbségek.

Mi a Ramadán, és mit ünnepeltek?

A Ramadán egy böjti hónap, egy holdhónapot követ, idén július 10-én kezdődött. Formailag abból áll, hogy hajnalhasadástól napnyugtáig nem eszünk és nem iszunk semmit. Hasonló a keresztény nagyböjti időszakhoz. Ezután következik egy közös ima, és éjszakánként is vannak hosszú imák. Az esti időszakot családdal, barátokkal, vagy a közösségben töltjük, megvendégeljük egymást. Ennek az időszaknak lényeges a szociális aspektusa: a muszlim szegényeket támogató, évente fizetendő összeget (min. a vagyon 2,5 százalékát) ekkor adjuk oda. A Ramadánt egy háromnapos ünnep zárja le, ilyenkor szoktak átjönni a nagyszülők is. Az iszlámban az ünnepek attól ünnepek, hogy a Koránban Isten elrendeli. A Ramadán utolsó tíz napjában történt a Korán első kinyilatkoztatása. Azt nem mondhatjuk, hogy ezt ünnepeljük, számos dolog kapcsolódik hozzá, többek között ez is. De sokkal inkább önjogúak ezek az ünnepek. Vannak történeti hivatkozások, de nem azért üljük meg, hogy azt ünnepeljük, hanem mert el van rendelve a Koránban. Maga a böjti időszak a szociális jellege miatt is rendkívül fontos: hogy átérezzük az éhezők-szomjazók, a szegények, elesettek, szükséget szenvedők helyzetét. Ez ugyancsak szerepel a Koránban. Ezen kívül lényeges, hogy megtisztítsuk magunkat, és ezáltal sokkal közvetlenebb kapcsolatba kerülhessünk Istennel.

Miről szól a Zarándoklat ünnepe?

A Zarándoklat az áldozat ünnepe: Ábrahám a hegyen áldozatot mutat be Istennek. Maga a zarándoklat, amit Isten rendelt el, Mekkában történik. A rítusok többsége Ábrahámhoz, másodsorban pedig Ádámhoz és Évához köthető. De ott sem mondhatjuk, hogy azt ünnepeljük, hogy pl. fölépült a Mecset. Ezek a rítus részei, ezek köré rendeződik az ünnep. Egyrészt Isten megbocsátása, illetve ember és Isten kapcsolata van a középpontban: a mi hitünk szerint, amikor Ádám és Éva elhagyta a paradicsomot, külön-külön bolyongtak, és Mekkában találtak újra egymásra, ahol Isten megbocsátott nekik. Ibrahim (Ábrahám) kapcsán pedig arról szól, hogy Isten Izmailt (tehát eltérően a keresztény hagyománytól, ahol Izsák az áldozat), Ibrahim fiát áldozatul kéri. Az embernek kétely nélkül, Isten szavának engedelmeskedve kell meghoznia az áldozatot, miközben bízik Isten igazságosságában. Az iszlám hagyományban ráadásul Izmael is tisztában van az áldozattal, és önként veti alá magát ennek. A történet vége, hogy Isten nem kér olyat, ami embertelen. Azt gondolom, hogy ez a hit alapja: az iszlám szó is azt jelenti, hogy „Isten akaratában való megbékélés”.

Az Isteni irgalmasság hogyan jelenik meg az iszlámban?

A Korán minden fejezete úgy kezdődik, hogy „Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében.” Amikor valamilyen tevékenységbe kezdünk, akkor is mindig így fogunk hozzá. A megbocsátó Isten képe a kereszténységben és az iszlámban is fontos szerepet tölt be. Az irgalom és a bocsánat isteni és emberi tulajdonságként is kiemelt szerepű.

Milyen a muszlim imaforma, és hogyan fejeződik ki benne Isten mély imádása?

Az imák napszaktól függően 2-4 imaciklusból állnak: rövid Korán-részlet, meghajlás, leborulás. Maga a kötött ima a Koránból vett részletekből épül fel, ami arabul van. Ezen kívül van még a fohászkodás, amikor kötetlen formában fordulunk Istenhez, ezt mindenki a saját nyelvén végzi. Az arabul mondott imát eleinte nehezebb volt átélnem – bár értettem a szöveget, mert megtanultam, hogy mit jelent, amit mondok. Aztán a gyakran ismételt imákban lassan felfedeztem a zeneiséget, ami segített jobban átélni. Pénteken van a – férfiak számára kötelező – közösségi ima, amin nők is részt vehetnek. Itt az ima-ciklusok előtt egy beszéd is elhangzik, jellemzően a közösség egy képzett tagjától. Ez lehet a Korán magyarázata, vagy egy adott téma, pl. család, idősekhez, szomszédokhoz való viszonyulás, esetleg valami aktualitás, amit a Korán fényében magyaráznak.

A gyermekeiteket hogyan nevelitek a hitre?

Az összes hitbeli gyakorlathoz kapcsolódó kötelezettség 14 éves kortól lép érvénybe. Az egyik kislányom most megy iskolába, a másik pedig óvodába. Nem mondjuk nekik, hogy pl. kötelező imádkozni, ez természetes módon történik, ha látják, hogy mi ezt tesszük, ők is jönnek. Egy gyermek ösztönösen utánozza azt, amit a szüleitől lát.

Hogy élitek meg feleségeddel a házasságot muszlimként, a nyugati kultúra keretei között (pl. a női-férfi szerepek értelmezésének különbségét)?

Az iszlám a családszemléletben sokfajta modellt megenged. Létezik többnejűség is, ezt kevesen gyakorolják. Tőlem ez teljesen idegen, de vannak, akik tudnak bánni egy ilyen helyzettel, mert olyan kultúrából jöttek, ahol ennek vannak mintái, jó gyakorlatai. A Korán mindegyik típusban meghatározza, hogy mik a keretek, amiket nem szabad átlépni, mert onnan már igazságtalan lenne. Hogy ezek mentén ki hogyan valósítja meg az adott modellt, abban már az adott kultúra, meg a személyes hit, illetve az adott ember személyisége a mérvadó. Én az alapvető polgári értékeket megkaptam otthonról, így a mai viszonyokat nézve már-már konzervatívként gondolkozom a család fogalmáról. A feleségemmel természetesnek vesszük, hogy a férfi-nő kapcsolatban egyfajta jó értelemben vett munkamegosztás működik. A feleségem doktorált nyelvész-afrikanista, van kutatási témája, szabadúszóként dolgozik, de a családfenntartás elsődlegesen az én feladatom, a gyerekekről való gondoskodás pedig az övé. Én is vagyok a gyerekekkel meg ő is dolgozik, de a felelősség így oszlik meg. Ez a világképünkbe is illeszkedik, és szerintem egy normális család ilyen módon tud működni.

Mi a legfontosabb dolog a személyes hitedben, és hogy éled ezt meg a mindennapokban, az emberekkel való kapcsolatodban?

Az életem alapja az, hogy egy Isten van, aki mindenható. Ha valaki hisz ebben, akkor az élet és a világ minden mozzanatában észreveszi ezt, a legkisebb mozdulattól a legnagyobb összefüggésekig. Egyrészt tudatosan, meg törekedni is kell rá, fejleszteni magunkban.

Mitől személyes számodra az „egy és mindenható Isten” fogalma?

Ezt egy dolog olvasni, tudni, vagy elfogadni, és más megélni a mindennapokban, amitől egy vallási tétel személyes hitté válik. Amikor, mondjuk, elkezdek enni, vagy épp beszélgetek, bármit is teszek, Isten mindebben jelen van, abban az értelemben, hogy minden, ami történik velem, vagy ami megvalósul szándékaimból, az Isten akaratának következménye. Bármilyen döntésem – legyen akár a leglényegtelenebb is – erkölcsi értékkel bír: lehet Isten akaratában való megbékélő döntés, vagy lázadás és hálátlanság Istennel szemben. Ebből aztán sok minden következik. Ha hiszek, és bízom abban, hogy ez így jól van, akkor el tudom fogadni azt, ami történik velem. A nehéz helyzetek nem okoznak olyan megrázkódtatást, vagy nem is látom őket rossznak. Erre igyekszem is törekedni. Az tehát, hogy Isten egy, és mindenható, azt is jelenti, hogy feltétlenül bízhatok benne: Ő mindenhol jelen van az életemben.