Szilvay Gergely: Az Emberről az embernek
„Alapvetően minden ember nyitott a hitre, és felteszi a hit kérdéseit, még ha nem is explicit formában. Az a feladatunk, hogy örömmel, természetesen éljük az életünket, egyszerűen azért, mert ismerjük Jézus Krisztust, és az ő egyházához tartozunk.
S ez elég.” – A Pécsi egyházmegye vezetőjével, Udvardy György püspökkel a hit kérdéseiről beszélgettünk.
Mit jelent az, hogy a hit ajándék, misztérium?
A hit ajándék Istentől, de misztérium is, vagyis egyre inkább csak belemélyedni tudok, jobban megismerni. A titok olyan valami, amit ha elég kitartó vagyok,
előbb-utóbb megfejthetek, és az feltárul előttem. De a hit nem ilyen. Mindig kutatom, de az mind gazdagabb is, éppen a kapcsolat-jellege okán. Számunkra Isten személye, bizonyossága, hűsége az, ami ezt az ajándékot értelmezhetővé teszi.
Mivel ajándékról van szó, szükség van az ember aktív együttműködésére, szabadságára. Szabadon kell döntenünk Valaki mellett. A katekizmus azt írja:
a hit nem más, mint megismerés, elfogadás, döntés, elköteleződés Jézus Krisztus személye mellett. Második lépésként pedig, mivel elköteleződtem mellette, elköteleződöm az általa feltárt igazság mellett is. A hitnek egy egész embert átfogó valósága van, mint ahogyan van értelmi, akarati, közösségi, kapcsolati vonatkozása is. Az emberi természetnek megfelelő ajándékról van szó.
Van-e különbség hit és vallás közt? Ha igen, mi a kettő viszonya?
Napjainkban divatos szembeállítani a kettőt, de valójában ugyanarról az emberi tapasztalatról van szó. II. János Pál pápa azt mondta: az a hit, ami nem teremt kultúrát, valójában nem hit. Vagyis a személyes hit és a vallás összekapcsolása
egy egész élet feladata. Néha tűnhet úgy, hogy van különbség a kettő között.
Az emberi élet előrehaladtával a meggyőződéses hit kultúrát teremtő vallásossággá válik. A vallás meghatározásánál a külső formákat szokták hangsúlyozni, melyek akkor visznek előre, ha belső meggyőződésből következnek. Ezt az egységet és kettősséget nagyon szépen fogalmazza meg első fejezetének címében a Katolikus Egyház Katekizmusa: „hiszek, hiszünk”. Az egyház hite idővel a személyes hitem is lesz, és minél inkább egybesimul a kettő, annál érettebb hitről lehet beszélni.
Válságban van-e a hitünk, válságban van-e a vallásunk, vallásosságunk?
A tapasztalatom más. Kétségtelen, hogy korunkban a tételes vallásokhoz tartozás nehezebben megy az embernek, mivel túlhangsúlyozzuk a szubjektum tapasztalatát, meggyőződését. Így megjelenik a hit sajátos és divatos kívánalma is: a hit jelentsen biztonságot, egy szűk embercsoporttal való közösséget, fészekmeleget. Azonban hogy e kettőnek mi köze van a kinyilatkoztató Isten igazságához, arra ma nem illik rákérdezni. Ezzel együtt is az emberben lévő vallási igény óriási, és egyre növekszik. Ez látszik számos jelenségen, a hamis vallásosság vagy a mágia népszerűségén. Csak a tételes vallásokhoz való kötődés látszik kevésbé modernnek.
Egyes vallásoknál éppen az odatartozás jelent hatalmas erőt. Ezért nem mondanám, hogy a vallásosság gyengül vagy erősödik, inkább azt, hogy lüktetésszerűen dinamikus. Az azonban tény, hogy ma jóval nehezebb eligazodni a vallások világában, mint harminc-negyven évvel ezelőtt.
Az egyháznak mi a szerepe az élő hit megélésében?
Óriási kincs van a kezünkben: a kinyilatkoztatott Krisztusban felismert hit
az embernek megfelelő hit. Azaz: nekünk van mondanivalónk az emberről
az embernek. Sőt, egyre inkább csak az egyháznak van mondanivalója az ember jövőjéről, távlatairól. Ezért nagy lehetőség a hit megismerésében az emberi lét teljességének, méltóságának a bemutatása. Ezt leginkább a tanúságtévő emberek, közösségek tudják megtenni. A másik ilyen nagy terület, ahol az egyház hatékonyan tud megjelenni, az emberi élet racionalitásának, konkrétságának a képviselete. Sok esetben ha valaki logikusan beszél, evidens dolgokat rak egymás után, az már elemi erővel hat. S mi ezt hordozzuk! A növekedés, fejlődés, küzdés, az emberi lét gyengeségeinek és a bűnnek a megtapasztalása, de a feltámadás is olyan realitás, amit hirdetni tudunk. Ez különösen nagy lehetőség akkor, amikor emberek sokasága belemenekül egy virtuális valóságba – s itt nem elsősorban az internetre gondolok, hanem arra, hogy úgy élik sokan az életüket, mintha nem a sajátjuk lenne: egyfajta elegáns kívülállással. Holott az élet realitása az, hogy munkára van szükség, családot szeretnénk nevelni épségben, biztonságban, s ezért küzdeni kell.
Néhány évtizeddel ezelőtti szlogen, hogy „Krisztus igen, az egyház nem”. Újabban egyeseknek úgy tűnik, mintha most ez megfordult volna: az egyház (bizonyos vallási formák és ceremóniák) igen, fontos, a Krisztusba vetett élő hit viszont nem annyira? Ön hogy látja?
Ezek a szlogenek leegyszerűsített gondolkodásra utalnak. Az első sok esetben
az egyház és Krisztus nem ismeréséből fakadó meggondolás. Aki ilyet mond, nem nagyon gondolja át, hogy az egyház kultúrát formál. Mint ahogyan azt sem,
hogy mit jelent az, hogy az egyház intézményi rendszereivel megjelenik egy kultúrában. Krisztus nélkül értelmetlen egyházról beszélni, Krisztus és az ő egyháza nem különbözik, még akkor sem, ha patrisztikus képet alkalmazva az egyháznak egyszerre két arca van: a fiatal, vonzó jegyes és az idős, megtört, élet terhét hordozó nő arca. A kettőt nem lehet elválasztani egymástól. Tapasztalat egyébként, hogy akik elismerik Krisztust megváltójuknak, de nem tudnak továbblépni a közösség, azaz
az egyház felé, megrekednek hitük fejlődésében. A kérdés második felére reagálva: ahol ilyen látszólag megjelenik, az általában a liturgia szépségének az áhításából fakad. Kétségtelen ugyanakkor, időnként észre lehet venni az elsőhöz hasonló leegyszerűsítést. De látnunk kell, hogy a liturgia az egyház legfontosabb, minden mást megelőző tevékenysége, ahogy azt a II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója
is leszögezi. Eszerint a liturgiát az egyház semmilyen más tevékenysége nem éri el sem rangban, sem jelentőségben, azért, mert a misében Krisztus, a főpap mutatja
be atyjának a dicsérő áldozatot. Ezért fontos, hogy ne állítsuk szembe Krisztust
és az egyházat.
Vallásos nyelvünk az élő keresztény hit nyelvezete?
Izgalmas kérdés. A hitnek a nyelvezete kiérlelt, személyes, ünnepélyes, kultúrát teremtő nyelvezet. Az egységes keresztény kultúra átalakulásával, egy új kulturális nyelvezet térhódításával persze a hit fogalmai távolinak tűnhetnek. Mi köze ennek
az életemhez? – tehetném fel a kérdést, és könnyű így azt gondolni, hogy a liturgikus nyelvezet vagy a hit nyelve nem fontos. Tanulási folyamatról van szó. Ez a nyelvezet kincs, gazdagság. Az idegen nyelvet sem értjük azonnal. Nem csak a szavakat, hanem azok belső jelentését, szimbólumvilágát sem, de meg akarjuk tanulni.
A hitünk értelmes, intellektuális hit, azaz tanulandó. Ennek a tanulásnak a folyamán élővé válnak a szavak, szimbólumok. Ezek a kifejezésformák a misztériumhoz tartoznak, és akkor válnak ajándékká, ha teszek érte, hogy feltárják magukat előttem. Egyébként a szimbolikus nyelvezet is kapcsolatot kíván, mert akkor válik érthetővé. Ha látok valakit az utcán menni, kezében egy csokor virággal, sok mindent gondolhatok róla: a kedvesének viszi, vagy az édesanyjának, vagy hogy kiengeszteljen valakit, esetleg születésnapra, vagy csak épp szereti azt a virágot.
Két ember tudja, hogy az a virág pontosan mit jelent: aki viszi és aki kapja – a kapcsolat teszi számukra ezt egyértelművé. Ha élő kapcsolatban vagyok Istennel, beszélni kezd a liturgia nyelvezete.
„Cserépedényben őrizzük” hitünket – mi történik, ha összetörik? Felelősek vagyunk azért, ha hitünk elillan, vagy egyesek azért, mert meg sem adatik nekik?
Abszolút felelősek vagyunk a hitért. Szépen beszél erről Szent Iréneusz, amikor
azt mondja, hogy az egyház hitét őrizzük, ami az Istentől kapott edényben megújul,
s magát az edényt is megújítja, magába foglalja. Épp a kapcsolat miatt a hitünk egyszerre bizonyosság, másrészt sérülékeny is. Ha nem ápolok egy kapcsolatot,
az meggyengülhet. Hiába állítom valakiről, hogy szeretem, ha évek óta nem kerestük meg egymást, nem hoztuk meg az egymás mellett szóló döntéseket, nem adjuk jelét a szeretetnek. Isten mindenkit üdvözíteni akar, így a hit ajándékát mindenki előtt feltárja. Ahhoz, hogy a jó hír mindenkihez eljusson, nekünk, keresztényeknek óriási
a felelősségünk, mert mi már megismertük a hit teljességét, míg mások lehet,
hogy nem hallottak az evangélium emberformáló erejéről, Krisztusról.
Püspök úr hite fejlődésének melyek voltak a fontosabb állomásai?
Az első a családom, szüleim, a testvérem magatartása, az ő szeretetük. Majd azok
a paptestvérek, akikkel fiatalon találkoztam, s meggyőző példát mutattak, valamint egyre inkább az a személyes tapasztalat, hogy az élet értelmének a keresésében,
a betegségben, a küzdelem hordozásában nincs más esélye az embernek, csak Jézus Krisztus. Fontos élmény a papi életem során megélt küzdelmek: a küzdelem
egy családért, egy ifjúért, egy közösségért, egy jó előadásért… ezek mind-mind formálóak. Ezeket a tapasztalatokat az egyházban, mint egy értelmezési pontban nagy kincsnek tekintem.
Püspök úrnak előfordult, hogy megingott, alábbhagyott a hite?
Nekem a küzdelmem egyetlen egy pontra irányul: amikor látom az ember gyengeségét, beleértve a sajátomat is, mindig rádöbbenek, hogy mekkora szükségünk van Isten irgalmára. Ez az, ami küzdelmet, másrészt megerősítő tapasztalatot jelent.
Mit tehetünk azért, hogy erősödjön a hitünk?
Nagyon sokat, különösen most, a Hit évében. Próbáljuk keresni az élet normalitását, racionalitását, amiről beszéltem; emellett a hitünk is racionális, így tanulhatjuk
is a hitünket. A Katolikus Egyház Katekizmusa gyönyörű kincs, ennek a kompendiuma, rövidített változata is nagy lehetőség. De a liturgia is feltárja előttünk
a hit ajándékát, mint ahogy a karitatív tevékenység is. Rengeteg eleme
van a hitünknek, amelyek megtanulhatók, de érteni csak akkor fogom őket,
ha odaállok egy beteg mellé, egy rászoruló mellé, és segítek rajta, osztozok
vele a javakban. Összefoglalva: fontos a tanulás, a liturgikus elmélyedés, a karitatív tevékenység és a közösség életében való részvétel. Ne csak fogyasztók legyünk, tegyük oda a magunkét is! Mindezek visszahatnak ránk. A Szentatya sokat utal arra, hogy a hitünk az, amit megismerünk, megvallunk, ünneplünk és imádkozunk.
Mi segítheti a hitben a nem vallásos környezetben szocializálódott kortársainkat? Hogyan szólíthatjuk meg őket?
Alapvetően minden ember nyitott a hitre, és felteszi a hit kérdéseit, még ha nem
is explicit formában. Az a feladatunk, hogy örömmel, természetesen éljük
az életünket, egyszerűen azért, mert ismerjük Jézus Krisztust, és az ő egyházához tartozunk. S ez elég. Egyszer meg akarták fejteni egy idős atya titkát, akinek
a nyomában csak úgy teremtek a papi hivatások, nőttek ki a közösségek a semmiből. „Mi a titkod?” – kérdezték. „Semmi titkom nincs – válaszolta –, maximum annyi,
hogy válaszoltam az emberek kérdéseire, igyekeztem válaszolni, amikor kérdeztek.
És igyekeztem úgy élni, hogy kérdezzenek.” Életünk ne legyen érthető Jézus Krisztus nélkül. Ha pedig kérdeznek, hogy honnan a reményed, a megújulásod, az erőd, tudjuk azt mondani: Jézustól, őt ismerem, az ő egyházához tartozom.