Előző cikk Következő cikk

Lázár Kovács Ákos: A hétköznapok mozija

„Egy-egy Zanussi-film a remény jele, annak a bizonyítéka, hogy igenis van dráma, hogy van jó és rossz és hogy nem tét nélkül éljük poros, szürke napjainkat.Annak a hitünknek, nem látottról való meggyőződésünknek a kinyilvánítása, hogy végül is érdemes belekezdenünk a mindig aktuális mai napba, hogy van értelme cselekednünk, bocsánatot kérnünk, szeretnünk.

 

Van úgy, hogy felkelni is belső nehézségekbe ütközik. „Elfogyott az erőm! Nincs kedvem” – mondjuk, és érezzük, hogy nem megy valami, hogy nem fog úgy menni, mint ahogy tegnap, vagy ahogy szeretnénk.

Nézzük a plafont, forgolódunk, trükközünk az ébresztőórával, fülünkre tesszük a meleg párnát, és még sorolhatnánk. Közben pedig már szorongásainktól mezítelenül kinn járunk az aktuális nap rideg, hideg jövőtereiben, helyzeteiben – félelmeink, akarni nem akart, vagy nem mert reményeink útjait tapogatjuk szellemi, lelki képességeinkkel. A profik reggel persze lelkiismeretvizsgálatot végeznek, betáraznak, betöltik a programokat a képzeletbeli napirendbe és kipattanva az ágyból elkezdik a lövöldözést: védekeznek, támadnak, tanítanak, buszt vezetnek, árut pakolnak, hordják a sittet, találkoznak, észt osztanak, tanácsot kérnek; „benne vannak az életben”. A „nem profik” meg fekszenek tehetetlenül, és már reggelről észrevétlen leizzadnak attól, amiben vannak, amibe kerültek, ami nekik jutott, amit akartak, amit választottak, amit összehoztak maguknak – önmaguktól, az életüktől. Nyilván más ez a reggeli gyöngeség tizenhárom, húsz-, ötven-, vagy nyolcvanévesen, de ugyanaz a kényelmetlenség mindenkinek. Miért van az, hogy mindezek ellenére mégis lassan kikapcsoljuk a telefonébresztést, hogy félreütjük a meleg párnát, hogy az ágyból mégis kimerészkedünk a félig kihűlt szobába?

A mai nap reggele

Krzysztof Zanussi világhírű lengyel filmrendező, a Kultúra Pápai Tanácsának, a Lengyel Tudományos Akadémiának tagja, több mint negyven nemzetközi filmdíjjal a zsebében nemrég kapott díszdoktori címet a Pázmány Péter Katolikus Egyetemtől. Az átadáson a dicsérő szavak között többek között elhangzottak ezek is: „Krzysztof Zanussi nem hisz a drámátlan életeknek, filmjeinek szereplői dolgoznak, szeretnek, tévednek, hazudnak, kérdeznek – cselekszenek. Ahol két egyéni életsors találkozik, ott már felmerül, láthatóvá is válik a jó és a rossz kérdése. Mit teszel velem és én mit teszek veled? Mit gondolsz rólam és én mit gondolok rólad? Ezek a kérdések bárhol, bármikor, bárkivel kapcsolatban felmerülhetnek és Zanussi ezeket választja ki, ragadja meg, teszi a kamerája elé és bocsátja közszemlére. És itt mindegy, hogy gyerekszülés, házasság-viták, egy halálos betegség elfogadása, vagy az élet látszólagos értelmetlensége miatti tanácstalan vergődés a dráma – a jó és a rossz nemcsak a szereplőket, de bennünket is megszólít. A műalkotás részvételre épít, a néző közreműködésére, cselekvő odafordulására apellál és aki beül a moziba, jobb, ha mindenre felkészül. A szakmában filmjeit sokan a »morális nyugtalanság mozijainak« nevezik, de szerintünk minden emberi helyzet magában hordozza ennek a morálisnak, a tettekből fakadó felelősségnek, ennek a helyes, vagy helytelen nyugtalanságnak a kérdését. Zanussi nem moralizál, filmjei kibújnak mindenféle értelmezői gettóból, mert klasszikusak. A klasszikus érett, egyetemes, a maga által választott stílusnorma tökélyét megvalósító. Azonos azzal, amit és ahogyan vállalt… (…) Azért is vagyunk itt, mert sokunknak Kelet-, vagy Nyugat-Európában, vagy a világ akármelyik pontján 1970-ben, 80-ban vagy 2009-ben egy-egy Zanussi-film volt és marad a remény jele, annak a bizonyítéka, hogy igenis van dráma, hogy van jó és rossz és hogy nem tét nélkül éljük poros, szürke napjainkat.”

Az egyetemi szavak után végre felkelünk az ágyból izzadtan ezektől az egyetemesen szürke „lenni, vagy nem lenni” kérdésektől és azon gondolkodunk, hogy ha már felkeltünk, kivel mit tegyünk, kit kerüljünk el, kivel találkozzunk, kibe kössünk bele, vagy kinek segítsünk. Csupa jó-rossz (zanussis) kérdés, már reggelről.

Élhető mindennapok

Rendezőnk például 1980-ban forgatja le Konstans című filmjét. Semmi különös – ez is díjakat nyer, pedig csak egy érettségizett félárva gyerek, Witek történetét meséli el. Hegymászó ő is, ahogy apja volt, apja nemzeti hős, végül valamely himalájai balesetes sziklán lógott hanyatt napokig a mélység felett, míg levágták a biztosítókötélről. Édesanyja gyógyszerész, Witek katona lesz, ejtőernyős, aztán műszerésztechnikusként bekerül egy külföldre utazó, lengyel kiállítás-pavilonokat építő brigádba. Valaki „leszól” apja régi hegymászóbarátai közül – nyelvtudása miatt így kerül bele a 80-as évek rohadó, hazug világának egyik dollárért melózó, mutyizó csapatába. Mindenki örül, Witek dolgozik, közben így, melósként bejár az egyetemre, órákat hallgat, el-elmélázik a matematikai konstans jelentőségéről, közben ápolja haldokló anyját, orvosokkal vitatkozik, taxisok hagyják faképnél, sértegeti az orvost a hálapénzzel – nem ismeri ki magát a fehér borítékok, kenőpénzek rendszerváltás előtti  világában. (Most se tudná…) Nem hajlandó munkatársaival együtt túlszámlázni, háromszoros, négyszeres számlát kiállítani külföldi útjaik költségeiről, pedig megy a biznisz, az egész brigád szépen szakít a túlszámlák hozadékából. Felveszi magnóra korrupt brigádvezetőjének még korruptabb monológját és ezért egy időre békén hagyják.

Witek sem moralizál, nem elmélkedik az élet nagy kérdéseiről, szeret külföldre utazni, szereti beteg édesanyját, és nem érti, hogy miért nem mennek a dolgok feketén-fehéren. Nincsenek a filmben nagy vallási futamok, Isten elő sem kerül benne, még a lelkiismeret szó sem. Witekben az a jó, hogy olyan, mint akármelyik későkamasz huszonéves, aki éli az életét, teszi a dolgát és hisz ebben-abban. Hiszi, hogy az élet élhető, hogy van értelme bemenni melózni, meghallgatni másokat, beszélgetni, és hogy van értelme lenni. Él benne, nem halt ki belőle az a szerv, amivel hiszünk. A hit szerve ugyanolyan képesség bennünk, mint az akarás, az emlékezés, az érzések világának, a szeretésnek a szerve. Hogy mi ez a szerv, azt senki nem tudja, neurológusok, idegsebészek, agykutatók, szívsebészek, bölcsészek, teológusok, művészek mondanak néha ezt-azt, de nemigen jutnak, jutunk túl az antropológiai banalitásoknál. Hiszünk abban, hogy lesz holnapi nap, hogy holnap reggel felébredünk, hogy élünk még a jövő hónapban is; hisszük, hogy az apánk az apánk, hogy nincs tele méreggel az olcsó tej, a turista szalámi. Hisszük azt is, hogy találkozunk este, ha két napja megbeszéltünk egy találkozót, hisszük, hogy van ördög, hogy gonosz a szomszéd, hogy vannak angyalok, és ugyanezzel a (lehet, hogy nem is létező) szervünkkel hiszünk egymásban, a barátunkban, a férjünkben, a gyerekünk tehetségében és szépségében, Istenben. Witek nem locsog ennyit a hitről, dolgozik, eltemeti a mamáját, árván marad, figyel Grazynára, a cserfes ápolónőre, aki maga sem fogad el pénzt a betegek rokonaitól, csapkod egy székkel egy sekrestyében, amikor a pap nem tud semmit sem mondani neki a halálra.
 

Kötél végén élni?

Witek dolgozik, edz, készülődik valamire. Hisz abban, hogy megmássza azt a hegymeredélyt, amelyen hanyatt lógva édesapja félnapokat nézhette a rohanó felhőket, a százméteres mélységet, ahol a kisfiára gondolhatott és ahol aztán társtalanul, talán csak néhány láthatatlanul unatkozó angyal jelenlétében szép lassan kivérzett és megfulladt. Witek nem zarándokol, nem Rómába, Jeruzsálembe megy, nem matematikus akar lenni – himalájai expedícióra gyűjt, ezért edz napestig barátjával, ezért nem végzi hivatalosan az egyetemet, vágya a hegyre felmászó atyai örökség beváltása – eljutni oda, ahová apjának élete árán sem sikerült. Mintha mindannyian oda szeretnénk eljutni, ahová apáinknak nem sikerült. Ilyen történeteink vannak Mózestől, az Ígéret földjéről, a törökverésen keresztül, a sem az orosztól sem az EU-tól nem függő magyar–román–nigériai–ausztrál szabadság kivívásáig. Ősmesékben élünk, persze hétköznapi kivitelezésűekben. Néha látunk a filmben olyan (asszociatív montázst) képeket, amikor Witek ül valahol, vagy csak épp csinál valamit és bevillan egy kép, ahogy egy messzi magányos sziklán egy kis emberi alak sziluettje lóg lefelé valami nem is látható kötélen. Witek ehhez az eseményhez kötődik, nem nosztalgiázik, vagy sajnálkozik, de innen akar elindulni, ezt akarja meghaladni, ezen akar túllépni. Apjáról soha nem beszél, nem elmélkedik nagyokat, dolgozik, és néha bevillan ez a kép, ahogy lógni látja apját a messzi himalájai csúcson. A film és az emberi élet kulcsélményéhez értünk, ugyanis minden emberi lénynek van egy mélység felett lógó apja, anyja, szerelme, barátja, betegsége, vágya, ami a napjai mélyén ott mutál, ott lóg. Valami, valaki, akihez el kell jutnunk, vagy ahonnan, akitől el kell indulnunk. Az ember önfelülmúló képessége ez a semmibe lógó pilinszkys „fityegés”. Önmagam (és bennem apám, anyám) felülmúlásának a képessége az ön-transzcendencia – ezzel a szervvel hisz Witek is abban, hogy érdemes és értelmes elindulni, és hogy ennek az elindulásnak megfelelő, értelmes megérkezése is lesz.

Bezárul a mai kör

Grazynával beszélgetnek, örülnek egymásnak, talán meglesz lassan a lánykérés is, szépek így ketten, egyedül. Aztán egy csendes otthoni üldögélés közben Witek összetépi a brigádvezető önmagát lebuktató beszédét rögzítő magnószalagot – nem az ő stílusa ez a félelemből való fenyegetőzés. Ezt megtudva aztán a brigádtagok, akik már régóta nem szeretnék a brigádban látni lopni nem hajlandó társukat, elindíthatják az emberi, égi sors-darálót. Összejön végre a pénz, az erő, a diplomáciai engedélyek a hegymászáshoz, a hegymászó csapat kinn pakol a reptéren, motozásra hívják vissza Witeket és kabátjába (pontosan tudják a vámosok hol kell keresni) bevarrva megtalálják azt a kétszáz dollárt, amit még korábban tőle loptak el brigádtársai. Bezárul a kör: nincs Himalája, nincs apa, nincs semmi, csak a szokásos szocialista, kapitalista akármilyenista dollár-és hazugságmocsár. Ezt már tudjuk, hagyjuk is…

Viszont nem tudjuk konkrétan mi is történt, mert mi csak azt látjuk ezután, hogy Witek két új melóstársával egy ház második emeletének szintjén vattakabátban üldögél egy kötélre rögzített falapon és fagyott kezekkel lefelé kőműves-kalapácsolja a télbefagyott régi ház félig már leomlott vakolatát. Zuhannak kétemeletnyit a faldarabok, építkezési segédmunkás, culáger lett Witekből – újabb stáció a himalájás úton. Egy ház belső udvarán dolgozik, kalapácsol, alatta a ház földszinti íves kapuboltozata, amelyen keresztül látjuk, hogy vagy tíz méterre mindettől egy gyermek dobálja a kapualj utcai falához a labdáját. A nagymami a közelben üldögél és a kapualj Witek felőli részén vasdróton lógó táblát is látunk: vigyázat, életveszély. Witek kétemeletnyi magasban épp egy nagy vastag faldarabot kocogtat, látszik, hallatszik, hogy azt egy ütéssel le lehet majd szakítani a falról. Nekikészül, még le is néz a lógó táblára és a kapualj felé eső ívére. Közben a fiúcska elvéti a dobást, a pattogó labda a zuhogó vakolatdarabok felé gurul, a fiú pedig utána fut. A kép ismét vált, most megint Witeket látjuk, ahogy ismét lenéz és kalapácsával rásújt a nagy felületű vastag mozgó falburkolatra. Aztán még halljuk is Witek kiáltását, de már nem tudjuk kinek, minek is szól az. Elsötétül a kép és hirtelen megint a hegyeket látjuk, ahogyan a helikopterre ráültetett kamera veszi a messzi, elfutó hideg, havasan fehér hegycsúcsokat, ahogyan kifutnak a képből a hatalmas havas óriások. Látjuk a hegyeket, a stáblistát és még mindig bennünk dolgoznak a képek, az apáról, a fiáról ott a falon a melótól szaggatott vattakabátjában, a kisfiúról, ahogy fut a labdája után, a zuhanó vakolatdarabról és szeretnénk, hinnénk, hogy Witeknek végre, mindezek után, vagy ellenére, de sikerülne az, ami az apjának nem: halál nélkül megúszni ezt a mindenkinek kijáró kötélen lógást, fityegést.

Azzal a hittel kelünk és fekszünk, hogy a dolgok úgy vannak, lesznek, ahogy hisszük és azért tudunk felkelni reggel a meleg ágyunkból, mert hiszünk mindezekben. Még felkelni is csak ezek miatt az apró hitek miatt tudunk. Nemrég találkoztam Zanussival, díszdoktorrá avattuk, de nem kérdeztem meg tőle, hogy mi is történt ott a film végén Witekkel. Harminchárom éve nem tudom, hogy mi lett végül is Witekkel, ahogy ott ül azon a hideg falak előtt himbálódzó melós-kötélen. Ugyanis azt hihetem így arról a fiúcskáról, Witekről és a nagy zuhanó vakolatdarabról is, amit én akarok hinni. Amióta láttam a filmet, a hideg fehér hegyeket, a zuhanó vakolatdarabot, harminchárom éve ezt akarom hinni. És amíg élek, ezt is fogom hinni. Meg vagyok ugyanis győződve arról, amit nem láttam, amit nem látok – hiszek.