Előző cikk Következő cikk

Nemeshegyi Péter SJ: Vallás-szabadság

„Alapvető emberi jogként kell elismerni minden egyes ember vallásszabadságának jogát. Vagyis, sem állami, sem más emberi hatalomnak nem szabad sem parancsolnia, sem tiltania valamely konkrét vallás megvallását vagy gyakorlatainak követését” – olvashatjuk a II. Vatikáni Zsinatban, melynek egyik legbefolyásosabb és legmeghallgatottabb teológusa John Courtney Murray S.J. volt.

A II. vatikáni zsinatnak az a dokumentuma, melynek tanítása leginkább különbözik a régebbi hivatalos egyházi megnyilatkozásoktól
a Dignitatis humanae kezdetű,
a vallásszabadságról szóló nyilatkozat. IX. Piusz pápa 1864-ben kiadott Syllabusában (e pápa által elítélt Tévtanok gyűjteményében) még tévtannak vannak bélyegezve a következő állítások: „Minden embernek szabadságában áll azon vallást követni s vallani, amelyet értelmének világossága által vezettetve igaznak tart.” (15. állítás)
„A mi korunkban többé nem helyes a katolikus vallást úgy tekinteni, mint egyedüli államvallást, kirekesztve minden más vallásgyakorlatot.
(77. állítás)
„Ezért dicséretes, hogy bizonyos katolikus országokban az ottani bevándorlóknak törvénnyel biztosítják saját vallásuk nyilvános gyakorlását.” (78. állítás)

A katolicizmus mint államvallás

Tehát IX. Piusz idejében még az volt a hivatalos katolikus tanítás, hogy a katolicizmus legyen államvallás, és ne engedje meg az állam, hogy más vallások, illetve felekezetek követői nyilvánosan gyakorolják és hirdessék vallásukat. E felfogás a Római Birodalomban jelent meg először, amikor a 4. század vége felé Theodosius császár a katolikus Egyház tanítását tette államvallássá. E felfogás, hogy az államhatalomnak el kell ismernie a katolikus Egyház tanítását, és tiltania kell más vallásokat és felekezeteket, végigvonult az egész középkoron. Az eretnekeket állami karhatalommal üldözték, elnyomták, sőt máglyán elégették. Az államhatalom és az egyházi hatalom összefonódása folytatódott az egyházszakadások után is, a cuis regio eius religio elvének gyakorlásával (mindenki kövesse annak az uralkodónak vallását, illetve felekezetét, akinek felségterületén lakik).

A 19. században ez a felfogás már idejét múlta, és ezért IX. Piusz közvetlen utóda, XIII. Leó már árnyaltabban fogalmazott 1885-ben kiadott Immortale Dei kezdetű körlevelében, ahol a következő szavak olvashatók: „Bár az Egyház úgy vélekedik, hogy nem szabad megengedni, hogy az istentisztelet különböző fajtái (vagyis: a különböző vallások és felekezetek) ugyanazzal a joggal rendelkezzenek, mint az igazi vallás (vagyis a katolikus egyház), a (katolikus Egyház) nem ítéli el azokat az államférfiakat, akik valami nagy jó elérése vagy valami rossz megakadályozása végett megtűrik, hogy ezek a szokások (vagyis más vallások és felekezetek tevékenységei) is létezzenek az államban.”

E szöveg a vallási tolerancia elvét fogalmazza meg, mely egészen a II. vatikáni zsinatig az egyházi közjog hivatalos felfogása volt. Amikor 1950-ben a római Gergely Egyetemen az egyházi közjogot tanultam, tankönyvünkben ez állt: Meg kell különböztetni a „tézist” és a „hipotézist”. A „tézis”, vagyis az ideális, elérendő állapot az, hogy az államban csak az egyetlen igaz vallásnak, a katolicizmusnak van törvényes létjoga. A „hipotézis” pedig a következő: ha valamelyik államban a nem katolikus vallások és felekezetek betiltása nagy társadalmi zavarokat vagy egyéb nagy bajokat okozna, akkor ezek létezését és működését az állam „tolerálhatja”, vagyis megtűrheti. E magyarázat feltételezi, hogy az állami vezetőség kompetens annak eldöntésére, hogy melyik vallás igaz, ami erősen megkérdőjelezhető állítás.


Az állam és a vallási kérdések

Ezzel a felfogással szemben az Amerikai Egyesült Államok alkotmányába 1791-ben iktatott Bill of Rights kiindulópontja egészen más: az alkotmány megtiltja az államhatalomnak, hogy valamely vallást vagy felekezetet államvallásként ismerjen el, és olyan törvényeket hozzon, amelyek akadályozzák más vallások és felekezetek szabad gyakorlását. Ez a Bill eredetileg csak az Egyesült Államok Szövetségének törvényeire vonatkozott, de az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának joggyakorlata fokozatosan kiterjesztette azt az egyes szövetkezett Államok törvényhozására is. E szerint az állam kompetenciája korlátozott: nem terjed ki a polgárok vallása helyességének megítélésére. Az 1791-ben megszavazott Jogok Listájában (Bill of Rights) foglalt, híres „third amendment” (harmadik módosítás) mondja ki, hogy az állam vallási kérdésekben nem illetékes: tilos valamely vallást államvallássá tenni (establishment of religion), és tilos valamilyen vallás szabad gyakorlatát megtiltani. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága ehhez hozzátette, hogy a kormányzatnak tilos az egyik vallást előnyben részesíteni egy másikkal szemben.

Minthogy az Amerikai Egyesült Államok „alapító atyáinak” jó része az anglikán államegyház hatalma alól kimenekülni akaró keresztény közösségek tagjai voltak, természetes, hogy a fenti alaptörvényt hozták. Az Egyesült Államokba bevándorlók között idővel növekedett a katolikusok száma, de mindig kisebbségben voltak és vannak. Tehát nekik is kedvezett ez a törvényhozás. Az azóta eltelt kétszáz esztendő alatt az Amerikai Egyesült Államok katolikusai megtapasztalták, hogy bár állami támogatásban nem részesülnek, vallásukat szabadon gyakorolva saját erejükből öntudatos, virágzó közösséggé nőttek. Ezért az amerikai katolikusoknak furcsa volt, hogy a katolikus egyház hivatalos irataiban még mindig az államegyház szerepelt ideálként. A XXIII. János pápa által meghirdetett zsinati aggiornamento jó alkalomnak kínálkozott arra, hogy a mai idők állapotának megfelelő módon újítsák meg az Egyház és az államhatalom közötti viszony kérdését. E megújításnak legbátrabb és legeredményesebb munkása egy jezsuita teológus volt: John Courtney Murray.

Murray és a vallásszabadság

Murray 1904-ben, katolikus szülőktől született New York városában. 16 éves korában belépett a jezsuita rendbe. A jezsuitáknál szokásos filozófiai és teológiai alapképzés elvégzése és pappá szentelése után elöljárói Rómába küldték, hogy az ottani Gergely Egyetemen teológiai doktorátust szerezzen. 1937-ben fejezte be sikeresen római tanulmányait, és azonnal az amerikai jezsuiták egyik intézetében, a Woodstock College-ben kezdte tanítani fiatal rendtársainak a Szentháromságtant. 1941-ben kinevezték az amerikai jezsuiták neves teológiai folyóirata, a Theological Studies főszerkesztőjének. Murray mindkét feladatát élete végéig gyakorolta. Közben egyre intenzívebben kezdett foglalkozni a vallás és közélet viszonyának kérdésével. 1960-ban megjelentek erre vonatkozó összegyűjtött tanulmányai We Hold These Truths. Catholic Reflections on the American Proposition (Ezeket az Igazságokat valljuk. Az amerikai nézetre vonatkozó katolikus gondolatok) címmel. E tanulmányokban Murray Aquinói Szent Tamásnak az emberi személy méltóságáról szóló tanításából azt a következtetést vonja le, hogy a mai történelmi helyzetben alapvető emberi jogként kell elismerni minden egyes ember vallásszabadságának jogát. Vagyis sem állami, sem más emberi hatalomnak nem szabad sem parancsolnia, sem tiltania valamely konkrét vallás megvallását vagy gyakorlatainak követését.

Minthogy Murraynek e nézete szemben állt a fent említett „tézis-hipotézis”-felfogással, Rómában a hagyományos felfogást tanító teológusok, nevesen a Hittani Kongregáció akkori prefektusa, Ottaviani bíboros, el akarták hallgattatni Murrayt. Parancsot kapott Rómából, hogy e témáról szóló minden további írását előzetes cenzúrára be kell küldenie Rómába. Murray egyik tanár kollégája ekkor látogatta meg Murrayt szobájában, és látta, hogy Murray pakolgatja a szobájában lévő, a vallás és az állam viszonyának kérdéséről szóló könyveket, hogy visszavigye azokat a házi könyvtárba. Mikor kollégája megkérdezte, hogy miért teszi ezt, Murray így felelt: „Rómából azt a parancsot kaptam, hogy ezentúl az állam és a vallás viszonyáról szóló minden írásomat előzetes cenzúrára Rómába kell küldenem. Tudom, hogy olyan írásomat, amelyben eddigi nézetemet fejezném ki, Rómában nem fogják engedélyezni. Minthogy pedig nem tudok másképpen írni erről a kérdésről, ezentúl nem írok erről semmit, amíg ezt a parancsot fenntartják.” Murray, jezsuita lévén engedelmességet fogadott, nem kezdett el hőbörögni, hanem elhallgatott, jobb időkre várván.

Mikor aztán megnyílt a II. vatikáni zsinat, Spellman, New-York-i bíboros érsek levélben közölte Ottaviani bíborossal, hogy saját személyes teológiai tanácsadójaként Murrayt kívánja magával hozni Rómába. Ottaviani bíboros azt válaszolta, hogy Murray jelenléte a zsinat alatt nem kívánatos. A levelezés további részleteit nem ismerjük, de tény, hogy Spellman kitartott követelése mellett, és végül Ottavianinak engednie kellett. Így aztán Murray is ott volt Rómában a zsinat alatt, és amikor a vallásszabadság kérdése lett a tárgyalások témája, ő lett az egyik legbefolyásosabb és legmeghallgatottabb zsinati teológus.

A Murray által támogatott Nyilatkozat szövegének elfogadása nem ment simán. Nagy érdemet szerzett a zsinati atyák egyetértésének megszerzése terén egy másik jezsuita, Augustinus Bea bíboros, aki a Nyilatkozat szövegtervezetét előterjesztette és magyarázta. Jó néhány püspök, köztük a majdani II. János Pál pápa is bevallották, hogy a szöveg áttanulmányozása és Bea bíboros magyarázata által meggyőzve változtatták meg korábbi nézetüket, és szavazták meg a Nyilatkozatot.

A Nyilatkozat legfontosabb állításai

Idézzük a Nyilatkozat legfontosabb állításait: „Ez a vatikáni zsinat kijelenti, hogy az emberi személynek joga van a vallásszabadsághoz. E szabadság abban áll, hogy minden embernek mentesnek kell lennie egyesek, társadalmi csoportok vagy bárminemű emberi hatalom kényszerítő hatásától, mégpedig úgy, hogy a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, s ne is akadályozzák abban, hogy – jogos határok között – magánéletében vagy nyilvánosan, egymagában vagy közösségben lelkiismerete szerint cselekedjék. Kijelenti továbbá, hogy a vallásszabadság valójában az emberi személy méltóságán alapszik, amint ez a méltóság mind az Isten kinyilatkoztatott szavából, mind magából az emberi értelemből megismerhető. Az emberi személy e jogát a társadalom jogrendjében úgy kell elismerni, hogy polgári joggá is váljon.” (DH 2) „Az isteni törvény rendelkezéseit lelkiismeretében fogja föl és ismeri el az ember; köteles is lelkiismeretét minden tevékenységében hűen követni, hogy eljusson céljához, Istenhez.” (DH 3) „[…] jogsérelem éri a személyt s magát azt a rendet, melyet Isten szabott meg az ember számára, ha megtagadják az embertől, hogy a társadalomban szabadon gyakorolhassa vallását, föltéve, hogy tiszteletben tartja a nyilvános közrendet.”
(DH 3)

A Nyilatkozat ezek után részletesen beszél az egyéni és közösségi vallásgyakorlat különböző formáiról, és megköveteli azok teljes szabadságát. Természetesen vannak a szabad vallásgyakorlatnak – mint az emberi szabadság minden tevékenységének – korlátjai is, ezek pedig: a többi ember személyes jogainak, valamint a közrendnek és közerkölcsnek tiszteletben tartása. Hogy azonban ezek ürügye alatt ne kíséreljék meg sem az államhatalom, sem más hatalmi tényezők alaptalanul korlátozni a vallásszabadságot, a Nyilatkozat a következő kijelentést teszi: „Egyébként azonban érvényesülnie kell a társadalomban a csorbítatlan szabadság gyakorlatának, mely abban áll, hogy az embernek a szabadság maximumát biztosítják és szabadságát csak szükség esetén és csak a szükséges mértékben korlátozzák.” (DH 7) Egyházi okmányokban ennyire szabadságpárti nyilatkozat ritkán található. A Nyilatkozat második fejezete aztán az isteni kinyilatkoztatás alapján okolja meg a vallásszabadságot. Az alapvető állítás a következő: „A katolikus tanítás főbb tételei közé tartozik, Isten igéje tartalmazza, és az egyházatyák állandóan hirdették, hogy az embernek a hitben szabad akarattal kell válaszolnia Istennek; akarata ellenére tehát senki nem kényszerítheti a hitre.” (DH 10)

A zsinat atyái elsöprő többséggel megszavazták e Nyilatkozatot, amit aztán 1965. december 7-én hirdetett ki ünnepélyesen VI. Pál pápa. E napon a pápa a Szent Péter sírja feletti oltáron mondta a szentmisét, és kívánságára ott volt mellette az oltárt körülálló koncelebráló papok között John Courtney Murray is. Megérdemelte ezt a kitüntetést, hiszen sokat kellett dolgoznia és szenvednie azért, hogy e Nyilatkozat megszülessék. E Nyilatkozat által illeszkedett be a katolikus egyház a modernkor általánosan elfogadott közjogi felfogásába. Természetesen változatlanul igaz, hogy az az ember, aki lelkiismeretében szabadon ahhoz a meggyőződéshez jutott el, hogy a katolikus egyház az Isten kinyilatkoztatott Igazságát tanítja, Isten előtt köteles ezt az Igazságot elfogadni és követni.