Naszádos Márk: Ki a hétköznapi síkból

„Mindenben egy mélyebb értelmet keresek. Így kapcsolódik össze művészetem
a hittel. Tudom egészen nagy bizonyossággal, hogy ami körülvesz, ami történik velem, annak van egy mélyebb értelme, ami Istentől származik”– vallja Kováts Gábor fotós, akinek kiállítását megtekinthetik a Loyola Caféban március végéig. (1085 Budapest, Horánszky u. 20.)
 

Munkáját a szakmaiság vagy a művészet határozza meg inkább?

Az egyik nagy, sikeres nemzetközi magazin többnyire 60:40 százalékos arányban tudósít képek és szövegek segítségével. Tehát a vizuális tartalom nagyobb hangsúlyt kap az ott megjelenő cikkekben. Ezzel a történetek elmesélésében, az élmények átadásában talán a fotók játsszák a főszerepet. A szövegek kiegészítésként szolgálnak. A képek célja elsősorban, hogy nagyon egyértelműen meséljenek
egy adott eseményről.

A fotóriport tényeket közöl. Világos, objektív, és a cikk tartalmára vonatkozóan célszerű, átfogó beszámolót nyújt, képi leírást ad az olvasó számára egy adott témáról.

Az autonóm riport – művészetileg ez határozza meg munkámat – ennek éppen
az ellentéte. Bár nevében ott szerepel a riport kifejezés, nem összpontosít feltétlenül a valóságra. Nem azt adja hírül, amit egy híranyagban a fotóriport, hanem inkább elvonatkoztat. Bár egy adott eseményhez kapcsolódik a kép születése, azonban indirekt műfaj gyermekeként az nem a megszokott irányból és látószögből közelíti meg a teremtő helyzetet. Az autonóm riport egy elvont terület; a riportfotón belül
egy létező törekvés, amely nem valamely történés valóságszerű képét próbálja esetlegesen visszaadni, hanem abból építkezik. Inkább egy meglévő szubjektív képet vagy képi víziót jelenít meg, azokat az összefüggéseket keresve, ahol a leképezés során ezek előjöhetnek.

Munkám során, a kötelező fotóriportok elkészítése közben is keresem a lehetőséget arra, hogy észrevegyem és megörökítsem azt a pluszt, amit az adott helyzet, esemény kínál. A szakmaiság és a művészet nagyon is megfér egymás mellett. Kiegészítik egymást.

Hogyan rendelődik egy fotográfiai kifejezéshez az autonomitás? Mitől lesz egy riport autonóm?

Ha az a saját útját kezdi járni. Nem igazán szorítható korlátok közé. A riportoknál meghatározható miről szólnak, mit kívánnak elmondani, kifejezni, megértetni, míg
az autonóm riport egyedi kifejezési módokat, formákat keres magának.
Leginkább az alkotó egy bizonyos helyzetben, vagy helyzetekben megélt víziójáról szólnak ezek az alkotások, az adott pillanatot, élményt láttatják.

Miben különbözik ez a szubjektív fogalmazásmódtól?

A szubjektivitás és autonomitás ebben a műfajban kéz a kézben járnak. Egy alkotó egyéni elfogultsággal készített művét láthatjuk, de az egy olyan képi élményt kínál, ami egyedülálló, mégis befogadható. Kér egy tiszteletet a közeledőtől, nem nyitja meg magát azonnal.

Az alkotó nem elfogult a művével szemben, hanem a befogadhatóságra törekszik.
Bár nem kínál feltétlenül azonnali élményt, nem egy riportfotó, azonnali közérthetőséget nyújtva. Nagyon is átélhető, de hosszabb szemlélődést kíván.
Így pedig mélyebbre is vezet, vizuálisan és talán lélekben is. Az a célja, hogy kiemeljen a hétköznapi síkból, mert elgondolkoztat az indirektségével.
Kérdéseket vet fel a szemlélőben, megmozgatja a fantáziáját. Talán éppen ez a leglényegesebb ismérve.

Ez az irányzat a mindennapi munkádnak is ad egyfajta stílust?

Úgy gondolom, ez elsősorban művészet. A munkámban a szakmai irányt a fotóriport képviseli, hiszen sajtófotósként dolgozom. Ezzel párhuzamosan azonban megvan a lehetőségem, szabadságom arra, hogy észrevegyem és megörökítsem mindazt, ami
a hírértékű események közben történik a kötelezően rögzítendők mellett, vagy akár azoktól teljesen függetlenül. A történés művészi igényességgel való leképzése. Tehát párhuzamosan tudósíthatok egy sajtótájékoztatóról, miközben ugyanakkor készíthetek egy autonóm riportsorozatot is ugyanerről az eseményről. A fotóriport arról fog szólni, hogy az adott politikus felment a pódiumra, felolvasta a közleményt, kérdezhettek a jelenlévők, jó esetben válaszolt is ezekre, majd ezek után távozott.
Az elvonatkoztatott tartalommal foglalkozó autonóm riport eközben megfogta
a székeken ülő emberek falra vetülő árnyékát.

A sajtófotózás javítja a helyzetfelismerő, reagáló képességet, folyamatosan élénken tartja a vizuális érzékenységet, és a reflexet. A szakmai jövőmet azonban nem a napi sajtóban képzelem el. Úgy tekintek most erre, mint egy végtelenül hasznos életállomásra. Az ember alázattal végezze a munkáját. De közben, ha adódnak helyzetek, melyekből tanulhat, amit esetleg használhat a továbblépése érdekében, éljen velük! A fejlődés nem állhat meg!

Mik befolyásolták, formálták eddigi pályádat?

Elsőként azt emelném ki, hogy egy átlagosnál érzékenyebb, vizuális gondolkodásmódot, képességet kaptam Istentől talentumként.
Ezt gyermekkorom óta érzem, persze nem tudtam akkor még tudatosan használni. A szüleim sokat segítettek, hogy ezt a képességemet megerősítsék bennem. Édesanyám időt hagyott arra, hogy mindent alaposan megnézzek, hogy a gyermekkori szemlélődéseimet megélhessem. Nem volt rohanás. Ezért végtelenül hálás vagyok Neki! Nyolcadikos koromban a családunk egyik ismerőse elhozott magával, vendégeskedés alkalmával egy digitális fényképezőgépet. Nagy újdonság volt akkoriban. Úgy gondolom, ott, és akkor éreztem rá a fotózás ízére. Találkoztam azzal az élménnyel, hogy rögzíthető, megörökíthető az, amit látok: a folyamatos jelen egy pillanata. Mindent megörökítettem magam körül ami engem érdekelt, amit fontosnak tartottam, és amiben összefüggéseket láttam. Közben 2009-ben elvégeztem a Szellemkép Szabadiskolán a fotográfia szakot. Itt Brezina Zoltántól és Vancsó Zoltántól is tanulhattam, akiktől az oktatás során szakmailag és emberileg is sokat kaptam. Jelenleg sajtófotósként dolgozom Budapest V. kerületi önkormányzatának.

A munkám, az alkotási folyamat során egy mélyebb értelmet keresek mindenben.
Így kapcsolódik össze a művészet a hittel. Tudom egészen nagy bizonyossággal, hogy ami körülvesz, ami történik velem, annak van egy mélyebb értelme, ami Istentől származik. Sokszor ér a felismerés, hogy ha fényképezőgép van a kezemben, amikor fotózom, akkor kamatoztatni tudom azt a talentumot, amit kaptam Istentől.
Nagy hálát érzek ilyenkor…

A hónap elején nyílt önálló kiállításod a Loyola Café-ban. Milyen műveid láthatók ott?

A kiállítás címe: Mi magunk. Három éve gyűjtöm a képeket ehhez az anyaghoz. Voltak napok, amikor órákon át csak ültem, és szemléltem őket. Fonalat kerestem közöttük: mi a sorrendiségük, s mi az, ami összeköti őket? A képeken különböző emberi vágyak fogalmazódnak meg, melyek mindannyiunkban jelen vannak. Hiszen az életünk során sokszor keresünk valamit, vagy kerülünk választási helyzetek elé. Keressük valamilyen úton-módon a természetfelettit, Istent; megéljük kapcsolatainkat, társkapcsolatunkat, magányunkat, döntéseinket, útjainkat, amiket választunk. Ezekre igyekszik az anyag példát mutatni, képekben is. Ugyanis minden képhez egy szemelvény is kapcsolódik.

Egy éve beköltöztél a jezsuiták által fenntartott ReNaissance Tanulmányi Házba, ahol doktoranduszokkal osztod meg a mindennapjaidat. Mit adott ez az elmúlt év számodra?

Nagy szabadságot! Azt élem meg, hogy folyamatosan töltekezem szellemileg, lelkileg. Épülök hitben, önismeretben, és szakmai szempontból is. Minél több impulzus ér, minél több dolognak értem meg a mélyebb valóságát, annál kifejezőbben tudom mindezt megfogalmazni a képeimen is.

A ház – ami már egy éve a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégiummal egy épületben működik – közössége pedig olyan, mint a második otthonom. Mindig is közösségi ember voltam. Amit itt tapasztalok, az segít a művészeti iránykeresésben, s önmagam mélyebb megismerésében, ami által Istennel is egyre mélyülő és élőbb kapcsolatban élhetek.