Lukács János SJ: A vigasztalás szolgálata

Az érzelmileg nemegyszer túlfűtött, sokszor mégis terméketlen filozófiai és gyakorlati viták Isten létéről, a hit ésszerűségéről vagy hit és a tudomány kapcsolatáról, amelyek a felvilágosodás korától alapvetően meghatározzák a nyugati ember gondolkodását, Loyolai Szent Ignác számára még ismeretlenek voltak. Az ő szemléletmódja egy másik, nem kevésbé drámai feszültségből fakadt: saját életében tapasztalta meg, hogy miközben hitt Istenben, sőt hitét nagyra tartotta, mégis „még vak volt”¹ és süket az Úrtól jövő hívásokra.

aA jezsuita rend olyan Társaság, „amelyet főképpen arra alapítottak, hogy a hit védelme és terjesztése, valamint a lelkeknek a keresztény életben és tanításban való előmenetele érdekében”² tevékenykedjen. Az alapítók tehát a hitet nem pusztán fontosnak, hanem a lehető legfontosabbnak tartották életükben. Annál meglepőbb, hogy Szent Ignác írásainak gyűjteményes kiadásaiban a hit nem szerepel a gondosan összeállított tárgyszó-jegyzékekben. Lehetséges volna, hogy sem legfontosabb írásaiban – mint a Lelkigyakorlatos könyv, a Rendalkotmány vagy az Önéletrajz –, sem hétezernél több levelében ne írt volna a hitről?

A megtérés

Szent Ignác a 15. század végi Európában olyan világba született bele, amelyet a hit meghatározóan alakított. Gyermekkorától fogva megismerhette a katolikus hit tanítását, részt vett kora vallási gyakorlataiban. Egy feljegyzés szerint ódát írt Szent Péter tiszteletére, és még a tonzúrát is felvette, vagyis a pamplonai papság legalsó fokához tartozott. Életének első időszakát mégis úgy jellemzi, hogy hite nem volt különösebb hatással életére: „Huszonhat éves koráig a világi hívságoknak élő ember volt.”³ Ignác érdeklődését nem az a kérdés kötötte le, hogy az embert milyen megfontolások segíthetik Isten létének elfogadásához, hanem az ellenkező irányú kapcsolatfelvételre kezdett figyelni, és azzal a ténnyel kezdett foglalkozni, hogy középszerű, langyos hitének ellenére Isten mégis változást tudott előidézni a lelkében. Hogyan történt, hogy Isten hatással tudott lenni rá? Hogyan tudta magára fordítani a figyelmét, szabaddá tenni őt korábbi álmodozásaitól, és felkelteni benne a vágyat, hogy Őérte tegyen meg nagy dolgokat? Hogyan alakult ki benne néhány hét leforgása alatt, gondolkodásának minden zártsága és figyelmének minden csapongása ellenére, a „nagylelkű és Istentől lángra lobbantott szív”?⁴ Önéletrajzának egyik legizgalmasabb részletében Ignác úgy számol be tapasztalatairól, mint az orvos, aki saját magán kíséri figyelemmel gyógyulásának csodás folyamatát. Az Úr „mégis segítségére sietett”!⁵ Szokatlan, mégis lenyűgözően egyszerű felismeréseihez életveszélyes sebesülés, hónapokon át tartó lassú felépülés, kényszerű remeteség segíthette csak el, hiszen így kezdhetett olyasmire figyelni, amire korábban sohasem. Figyelme voltaképpen saját hangulatváltozásaira nyílt meg. Észrevette, hogy amikor idejét azzal töltötte, hogy a szentek életét olvasta és beleélte magát Istenért véghezvitt nagy tetteikbe, „elégedett és vidám maradt”, míg a régi életével kapcsolatos szokásos álmodozásai után „száraznak és elégedetlennek érezte magát”.⁶ Megtérésélménye azon a nehezen megszerzett, mégis szinte banálisan egyszerű tapasztalaton alapul, hogy saját maga nem tudta elégedetté tenni magát, Isten viszont képes volt békét és derűt ajándékozni számára. Kezdte belső világát úgy tekinteni, mint amire különböző „szellemek” hatnak: „az egyik az Istené, a másik a démoné”.

A hit nyelve

A világnézeti vitákban már nem sok újat találó, de hite megújulására vágyó mai embernek hasznára lehet, ha fellapozza és figyelemmel végigköveti Ignác saját önéletrajzi beszámolóját arról, hogy hogyan változott meg gondolkodásmódja a hit kérdéseiben. Többről van itt szó, mint regényes körülmények között szerzett mély lelki élményről. (Egy külföldi jezsuita gimnázium tanárai az évenkénti lelki napok előtt szokták várakozással kérdezgetni, hogy ki lesz az „ágyúgolyós figura”, a jezsuita, aki Ignác megsebesülésének és lábadozásának jól ismert történetét lelkesen újra előadja majd…) A szellemek megkülönböztetése az Isten és ember közötti kommunikáció „nyelvtana”, tudatos figyelemmel tanulható és fokozatosan készséggé váló ismeret. A hitet a teológusok „isteni erénynek” (vö. Lgy. 327) nevezik. Ha nem pusztán világnézeti meggyőződések szilárd rendszerét értjük hit alatt, hanem Isten megismerését és bensőséges kapcsolatot Vele, akkor meg kell tanulnunk a hit nyelvét, ami nem elsősorban csak a mi kéréseink megfogalmazásának nyelve, hanem inkább az a nyelv, amely Isten válaszainak és kezdeményezéseinek megértését teszi lehetővé. Aki Ignác nyomában belebocsátkozik a lelki tapasztalatok érzékelésének, a vigaszoknak és vigasztalanságoknak világába, hasonló küzdelmekre számíthat, de hitének hasonló megerősödését is várhatja, mint amiről Ignác is beszámol. Bár életrajzírói hajlamosak látomásoknak nevezni azokat a spirituális tapasztalatokat, amelyekre a Manresa nevű kis hegyi faluban végzett hosszú lelkigyakorlata vége felé tett szert, ő maga sohasem használta a kifejezést. Inkább olyasmit élhetett át, amiről nemegyszer ma is beszámolnak, akik hosszabb személyes lelkigyakorlatot végeznek. A hittanórákon megtanult összefüggések, amelyeket az ember bár megismer, mégsem tapasztalja különösebb hatásukat életében, egyszerre megelevenedni látszanak: „az Úr testének felmutatásakor belső szemeivel mintha felülről jövő fehér sugarakat látott volna. És bár ennyi idő elteltével nem tudja jól elmagyarázni, amit mégis világosan látott értelmével, az az, hogy Urunk Jézus Krisztus hogyan volt ott ebben az Oltáriszentségben”.⁷ A hittételek titokzatosan mély, a hétköznapokban mégis könnyen banálissá váló igazságai egyszerre fontosságot kapnak, energizálnak, elkötelezettséget szítanak fel: „Ezek a dolgok, amelyeket látott, erőt adtak neki és egyszer s mindenkorra annyira megerősítették a hitét, hogy gyakran gondolta: ha nem volna a Szentírás, amely megtanítja ezeket a hitbeli dolgokat, ő akkor is el lenne szánva, hogy meghal értük, pusztán amiatt, amit látott.”⁸ Manresa-i tartózkodása után Ignác számára a hit és a személyes élettapasztalat már nem két külön világba tartozott, hanem egymást kölcsönösen, termékenyen átjárták: „Nem látomást látott, hanem sok mindent megértett és felismert, lelki dolgokat csakúgy, mint a hitre és a tudományra vonatkozókat. Mindezt olyan nagy megvilágosodással, hogy mindent egészen újnak látott.”⁹ Hit és vigasz Mit láthat „egészen újnak” a vigasz jelentését és jelentőségét saját tapasztalatából ismerő, Isten ajándékaira érzékennyé vált ember? Például észreveheti, hogy a jezsuita rend fentebb részben már idézett 1540-es „küldetésnyilatkozatának” második kiadásában, III. Gyula pápa Exposcit debitum kezdetű, 1550. július 21-én kiadott Apostoli Levelében a „hit védelme és terjesztése” mellett helyett kapott az a cél is, hogy a Társaság „a keresztény hívőknek lelki vigaszt nyújtson”. A jezsuiták úgy akarják a hitet terjeszteni, hogy közben a vigasz megtapasztalását is lehetővé tegyék az emberek számára. Nem pusztán azt jelenti ez, hogy szeretnék a már megkereszteltek hitét megújítani és elevenen tartani (amit ma talán „új evangelizációnak” neveznénk), és ennek érdekében szeretnének együttműködni a vigasztalását mindenki számára kínáló Istennel, hanem azt is, hogy miközben a jezsuiták a „vigasztalás szolgálatát” végzik, maguk is újra kapcsolatba kerülnek a hitüket felfrissítő, vigasztaló Istennel. Ha ez helyet kap életükben, akkor minden más tevékenységük, az oktatás, nevelés, prédikálás, írás, szervezés vagy adminisztráció is értelmet és perspektívát nyer.

 Hivatkozások:
¹⁾A zarándok: Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései, Budapest, 2001, Vigília, 14.
²⁾ III. Pál pápa Regimini militantis Ecclesiae kezdetű, a Társaságot engedélyező, 1540. szeptember 27-én kiadott Apostoli Levele. Jézus Társaságának Rendalkotmánya és Kiegészítő Szabályok, Budapest, 1997, JTMR,
³⁾A zarándok: Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései, Budapest, 2001, Vigília, 1.
⁴⁾Uo., 9.
⁵⁾ Uo., 7.
⁶⁾ Uo., 8.
⁷⁾ Uo., 29.
⁸⁾ Uo., 29.
⁹⁾ Uo., 30.