Görföl Tibor: Szükséges, hogy megosztottság legyen?

A kereszténységet átmetsző titokzatos szakadások, amelyek közel ötszáz éve kínzó nehézséget jelentenek mindenkinek, aki komolyan veszi Isten és az emberiség kapcsolatát, nemcsak sajnálkozva vagy éppen örömmel elkönyvelhető történelmi fejlemények, hanem naponta új lánggal mardosó szégyennek is forrásai. Van-e még elég erő a kereszténységben, hogy naponta új aggodalommal fürkéssze ennek a szégyennek az okát, értelmét és szükségességét?

Az istenhívők világméretű egysége?

A keresztény egység hiányával együtt járó szégyen a legkevésbé sem annyira magától értetődő mindenkinek, mint Hans Urs von Balthasarnak, akitől a fentebb idézett szavak származnak. Sokak szemében egyenesen fényűzésnek tűnik, ha még mindig jelentőséget tulajdonítunk a kereszténységen belül jelentkező különbségeknek, hiszen úgy tűnik, hogy ma már maga az Istenbe vetett hit forog komoly veszélyben, s ezért az az elsődleges feladatunk, hogy megteremtsük az istenhívők világméretű közösségét (a „teista ökumenizmust”), szemben azokkal, akik számára semmit sem mond az Isten szó.

Egy ilyen nagy közösségen belül első pillantásra valóban csekélynek tűnhetnek a kereszténység körében oly sok vitával övezett eltérések. Ráadásul nem tagadható, hogy a különbségek nem a szoros értelemben vett hithez kötődnek. A keresztények ugyanis nem hisznek az egyházban, a Bibliában, a hagyományban, a pápában vagy a szentekben (vagyis a felekezetek között legvitatottabb tényezőkben), hanem kizárólag Istenre, kizárólag a Szentháromságra irányul a hitük. A hitvallások nyelvileg is különbséget tesznek a két terület között: Istenben, az isteni személyekben hiszek (credo in Deum), az egyházat viszont hiszem (credo ecclesiam), a keresztséget vallom, az örök életet pedig várom, mondja ünnepélyesen a keresztény ember. A szigorú értelemben vett hit területén pedig szinte teljes az egyetértés a kereszténység körében: az isteni személyek hármassága, a teremtés vagy a megváltás általánosan elfogadottnak számít.

Tényleges különbségek

Az eltérések a következményekhez kapcsolódnak. Az Istenbe vetett hit ugyan általános a kereszténységben, de az már vitatott, hogy mi őrzi meg a hit épségét: vajon szükség van-e hozzá az egyházi tekintély útmutatására? A protestánsok túlnyomó többsége szerint nincs. A teremtés tényét egyetlen keresztény sem vonja kétségbe, abban viszont már nincs egyetértés, hogy milyen összefüggés lehet a teremtett dolgok ismerete és Isten megismerése között. A katolikusok szerint a két terület összhangban van egymással, a protestánsok feszültséget, sőt szakadást látnak köztük. És a sor még hosszasan folytatható lenne.

Éppen ezért a keresztény közösségeket jellemző eltérésekhez csak a legnagyobb körültekintéssel érdemes közeledni, hiszen a közös megegyezések legapróbb hangsúlybeli változásainak is rendkívül súlyos következményei lehetnek. Nem véletlen, hogy a 20. századi protestantizmus talán legismertebb alakja, Karl Barth mindent kívánatosabbnak tartott annál a megfáradt polgári toleranciánál, amellyel a keresztény közösségek rendszerint egymáshoz viszonyulnak. Ha a reformáció idején a katolikusok és a protestánsok éles szavakat váltottak is, legalább valóban beszéltek egymással, nem pedig érdektelenül éltek egymás mellett, méltatlanul ahhoz a titokhoz, amelyről lényegében minden egyes vitatott kérdés kapcsán szó van – dohogott Barth már a húszas években.

A vitában a protestánsok nagyszerű partnerei lehetnek a katolikusoknak, hiszen kezdettől fogva magára a tanításra, az elvi kérdésekre helyezték a hangsúlyt. „A tanítás a legfontosabb dolog, amely minden mást felülmúl” – nyilatkozott a második generációs zürichi reformátor, Heinrich Bullinger, aki a magyar lelkészeknek írt levelén keresztül hazánk egyháztörténetére is hatást gyakorolt.

A keresztény közösségek tanbeli eltérései és látható megnyilvánulásai azonban már hallatlanul összetett képet mutatnak. Sokan úgy tartják, hogy a kereszténységen belül a katolikus és az ortodox tanítás között a legcsekélyebbek a különbségek. Ugyanakkor a katolikus és az ortodox egyházi élet szinte két külön világnak tűnik, és sajnálatos módon az érzelmi töltetű feszültségek is a katolikusok és az ortodoxok között a legnagyobbak. Ugyanilyen meglepő tény, hogy bár a katolicizmust többnyire a hagyomány egyházának szokás tartani, protestáns gondolkodók és hívők gyakran behatóbban ismerik a saját „egyházatyáikat” és könnyebben életre váltják a saját hitvallási hagyományaikat, mint katolikus testvéreik. Az összkép tehát egyre bonyolultabbá válik, s ezért komoly szellemi erőfeszítést kell tennie annak, aki tisztába szeretne jönni az elmúlt ötszáz év örökségével és a jövőbeli kapcsolatok lehetséges forgatókönyveivel.

Isten tekintélye és az emberi bűnösség: Luther rémülete

Annak, hogy Martin Luther mozgalma sikert arathatott a 16. század elején, kétségkívül számos előzménye volt. A késő középkorban már egészen nagyfokú tanbeli sokféleség uralkodott, s nagy viták zajlottak az eucharisztiát, Mária alakját, az eleve elrendelést, sőt a Szentháromságot érintő kérdésekben. Másrészt a humanista tudósok a Biblia eredeti (héber és görög) szövegét igyekeztek értelmezni, és nem mindig zavarta őket, ha a hagyomány tanbeli meggyőződéseitől elütő következtetésekre jutottak. A tanbeli pluralizmus és a humanista bibliaolvasás nélkül elképzelhetetlen Luther. Teljesen azonban egyik sem tudja megmagyarázni gondolkodásának és kezdeményezéseinek mérhetetlen hatását.

Luther alapvető törekvése ugyanis magára a keresztény hitre irányult. Úgy vélte, hogy az Istenre irányuló hit a katolikus egyházban a törvénynek veti alá az embert, nem pedig az evangélium elfogadását fejezi ki: az egyház a saját tekintélyével terheli meg az embert, és tiszta hit helyett cselekedeteket vár tőle (Luther még a szeretet egyházi hangsúlyozása ellen is éles kirohanást intézett). Az isteni tekintély és az emberi bűnösség óriási feszültsége mélységes rémülettel töltötte el Luthert (az Ágostai hitvallásban Isten után szintén nyomban az áteredő bűnről esik szó), s amikor azon gyötrődött, hogy miként szabadulhat meg a rettenettől, a pőre hitben fedezte fel a megoldást. A lutheri egyház az egyéni hit és az Istenbe vetett egyéni bizalom egyháza. Ezért szüntethette meg Luther az egyházi tanítás és a teológiai tudomány különbségét, s ezért vélhette úgy, hogy a tanítás a megfelelő felkészültségű hívő feladata. Ennek már csak következménye, hogy a lutheri hit nem tekinti mérvadónak a hagyományt, elveti az egyház tanítói tekintélyét a péteri hivatallal együtt, nem lát egységet a Szentírás és az egyház között, nem bízik az emberi értelemben, amelyet gyökeresen megrontott a bűn, akárcsak az emberi szabadságot, amelynek passzívan kell viszonyulnia Isten szabadságához. A katolikus egyház mindebben ellentétes nézeten van, mivel úgy véli, hogy az egyéni hit lényegéhez hozzátartozik az intézményi struktúrával is rendelkező egyház közös hite és az embernek aktívan együtt kell működnie Istennel. Másrészt viszont éppen az alapvető kérdésben, a kizárólag hitből fakadó megigazulás kérdésében született megegyezés az ezredfordulón a lutheránusok és a katolikusok között.

Egyházrend és megszentelődés: Kálvin törekvései

A néhány évvel Luther fellépése után útjára induló svájci reformáció képviselői ugyanúgy nem akartak újítást bevezetni, mint német társaik, kizárólag a keresztény gyökerekhez kívántak visszatérni. Az újdonság minden formájának elutasítása nemcsak azokat az egyházi gyakorlatokat érintette, amelyben az emberi teljesítmény hangsúlyozását vélték felfedezni (a szentek tiszteletét vagy a zarándoklatokat), de katolikus fül számára meglepő módon még a miséhez fűződő viszonyt is. A református istentisztelet kizárólag az utolsó vacsora formáját igyekezett megjeleníteni, mivel a reformátorok attól tartottak, hogy a mise áldozati jellege homályba borítja a megváltás egyszeri és megismételhetetlen történelmiségét. A református prédikációnak továbbá egyedi vonása, hogy a hétköznapi megszentelődéshez is utat igyekszik mutatni: az egyéni szentség, a Krisztussal megvalósuló „misztikus egység” rendkívül fontos volt Kálvinnak.

A lutheránusokhoz képest további jellegzetességük az – egyébként korántsem egységes gondolatvilágú – református egyházaknak, hogy az úrvacsorában többnyire nem fogadják el Krisztus testének valóságos (hanem csupán lelki) jelenlétét, mivel – állítják – Krisztus teste kizárólag a mennyben van. Magát az egyházat kiterjesztik az Ószövetség és az újszövetségi nép valamennyi választottjára (a kereszténységen belül talán senki nem tulajdonít akkora jelentőséget az Ószövetségnek, mint a reformátusok), és nagy hangsúlyt helyeznek az egyházi rendtartásra: a Magyarországon mérvadó jelentőségű (Bullingertől származó) Második helvét hitvallás önálló rendtartást is tartalmaz.

Szükséges megoszlások?

Ha már Magyarországról esett szó, legalább egy szóval illik megemlíteni az erdélyi gyökerű, majd tanbeli szempontból Lengyelországban megerősödő unitarizmust, amely nem fogadta el a predestináció kálvini és az emberi akarat megkötöttségének lutheri tételét, de főként két területen igyekezett elkerülni minden „újítást”: nem volt hajlandó megváltó erőt tulajdonítani Jézus halálának és elutasította az Istenben három személy létezését feltételező meggyőződést.

A keresztény sokféleséggel még számos egyéb területen és számos egyéb formában találkozhatunk. A kereszténység szakadozottsága azonban nem egyszerűen történelmi mozzanatokkal vagy gondolati eltérésekkel magyarázható tény, hanem botrányossága ellenére is titokzatos valóság. Szent Pál nehezen megfejthető szavainak, melyek szerint „szükséges, hogy megosztottság legyen köztetek” (1Kor 11,29), Joseph Ratzinger mély és komoly jelentést tulajdonít, s azt állítja, nem tudhatjuk pontosan, miért szakadt szét a kereszténység. Ha pedig a szakadásban van valami, ami emberileg nem magyarázható meg kimerítően, akkor a különbségek észleléséhez nem elegendő a statisztika, az eltérések megértéséhez nem elegendő a szociológia, az egység előmozdításához pedig nem elegendő az emberi diplomácia.