Előző cikk Következő cikk

Patsch Ferenc SJ: Hiszek a bűnös egyházban!

Az a tény, hogy a Katolikus Egyház a bűnösök egyháza, nem áll a teológusok érdeklődésének homlokterében. Az egyházat szerető emberek számára ez fájdalmas téma; de meglehet, az érdektelenséghez hozzájárul az is, hogy olyan tapasztalatról van szó, amely túlságosan megszokott ahhoz, hogy feltűnést keltsen… A jezsuita teológus, Karl Rahner (1904–1984) gondolatai alapján most mégis vizsgáljuk meg kifejezetten az egyház ezen bűnös arculatát.

Botrányok viharában

Az egyházban is előforduló bűnök legszörnyűbbikéről persze általában szerencsére nincs személyes tapasztalatunk. Az elmúlt években rettenetes médiaszenzációt váltottak ki azok a beszámolók, amelyek papok és lelkészek gyermekek sérelmére elkövetett szexuális visszaéléseiről szóltak; és persze legalább ugyanennyire felkavaró volt a bűnöket takargató egyházi elöljárók felelőtlen viselkedése is. Mit lehet erre mondani? Ha valaki az egyház bűnös oldalát kéri rajtunk számon, talán sokaknak eszébe jut felhívni az illető figyelmét: nem szabad az egyházat, amely szent, azonosítania tagjaival, akik – minden más emberhez hasonlóan – bűnösök. Ez az érvelés azonban nem mindenki számára meggyőző; sőt, van, akit csak még jobban felbőszít: hogy prédikálhat vizet az, aki bort iszik?! Mielőtt éles és polemikus párbeszédbe bocsátkoznánk az egyház ellenzékével, érdemes egy-két dolgot önmagunkban tisztázni: hogyan viszonyuljunk mi magunk, sine ira et studio, az egyház bűnös voltához, amely bizony bűnös tagjaitól elválaszthatatlan? A válasz érdekében – első lépésként – érdemes egy kis történelmi távolságot venni.

A kérdés nem új

Bár a keresztények mindig is vallották, hogy egy szent egyházban hisznek, mégis az egyház teljes történelmén végigvonul annak tapasztalata, hogy a valóság messze elmarad a megcélzott ideáltól. Már a 2–3. századi ókeresztény író, Tertulliánusz számára is megoldhatatlan gondot okozott a kérdés: hogyan lehet az, hogy a nagy egyház nem a Lélek és a lelki emberek valódi közössége, hanem – mint mondja – „a prostituált háza”, mivel nem közösíti ki egyszer s mindenkorra a házasságtöréssel jelképezett bűnök elkövetőit. A 3. század montanistái és novaciánusai, Szent Ágoston korában a donatisták és a messzaliánusok, valamint más eretnek mozgalmak, amelyektől hemzseg a korai monasztikus szerzetesség története, ugyanezt a kérdést boncolgatták. A megoldással sikertelenül próbálkozott egy sor középkori mozgalom is, mint például a katarok, az albigensek, a Joachim de Fiore (kb. 1135–1202) tanítására támaszkodó spiritualisták, a korai ferencesek némely ága vagy éppen a mi földrajzi térségünkben a husziták. Ők valamennyien arról álmodoztak, hogy végre sikerül egy „szent” egyházat létrehozniuk a ténylegesen létező, bűnös helyett. Sőt, végső soron maguk a 16. századi reformátorok is, akik pedig igazán elkeserítően negatív képet vallottak az ember bűnös és kárhozatra érdemes voltáról, a Katolikus Egyház és annak korrupt pápái elleni harcuk során jórészt mégis az egyház szentségének hiányát panaszolták fel.

A konfliktus lényege

Mai személyes hitkétségeink, amelyek alkalmasint az egyház bűnössége láttán támadnak, tehát nem újkeletűek: a probléma minden korban fontos szerepet játszott a keresztények személyes hitének formálódásában. Az alapkonfliktus így rajzolódik ki: egyfelől szemünk előtt áll az egyház, amely szentnek hirdeti magát; az egyetlen és legszentebb Isten nevében beszél; fennen hirdeti, hogy hozzá kell térnie minden embernek, ha biztos akar lenni az üdvösségében; másfelől azonban ugyanez az egyház fájdalmas módon erkölcsi fogyatékosnak mutatkozik tagjaiban (azaz bennünk). Éppen emiatt a kettősség miatt tartják ma is oly sokan felháborítónak az egyház bűnös voltát (és nem vigasztalja őket, hogy más nagyhírű intézmények – például az angol BBC – jó hírét is pedofíliával kapcsolatos botrányok tépázzák). Miközben az egyház a szószékről a hegyibeszédet hirdeti a sokszor nélkülözést szenvedő szegény embereknek, hivatalos képviselői a maguk részéről mintha túlságosan is könnyen túltennék magukat ezeken a követelményeken és hajlani látszanak a bűnnel való megalkuvásra. Talán nem találunk soraik között (azaz köztünk) túlságosan kényelmes életet élőket? Nincsenek kapzsik, fukarok, fösvények, beképzeltek, önhittek, elbizakodottak, fennhéjázók, kérkedők, lanyhák és esetenként romlottak is? A közkeletű megjegyzés, miszerint „mindannyian emberek vagyunk” – hangoztassék bár kifogásként vagy éppenséggel mentségül –, ha önmagában jogos is, nem húzza ki a felháborodott ellenvetések méregfogát: az egyház ugyanis önértelmezése szerint lényegét tekintve több akar lenni, mint egyszerű emberi szervezet, amelyben mintegy magától értetődően és elkerülhetetlenül „emberi, túlságosan is emberi” módon mennek a dolgok. Az Egyház ugyanis azzal az igénnyel lép fel, hogy a legszentebb Isten képviselője a világban: a szent egyház, amely – mint az I. vatikáni zsinat (1869–1870) mondja – maga a „kiváló szentség” és „minden jóban való kifogyhatatlan termékenység”, ráadásul ezt súlyos érvként tételezi tulajdon szavahihetősége mellett („hitre indító ok”, mely „isteni küldetésének cáfolhatatlan bizonyítéka” [DS 3013]). Hogyan értsük hát a bűnösök helyzetét?

Kettős mérce?

Bizony, itt egy valódi dilemma adódik: ha az egyház szerényebb lenne – hangzik a hitetlenek örök ellenvetése – enyhébben ítélhetnénk meg és könnyebben megbocsáthatnánk neki (olyan alapon, ahogy magunknak is igyekszünk megbocsátani). De mivel szentnek hirdeti magát, el kell fogadnia, hogy életét és történelmét olyan mércével mérik és ítélik meg, amely túllép az emberi értékek skáláján. Az eredmény pedig – a felületes szemlélő számára legalábbis – eléggé lehangoló. Hát nem csupán önhittség és beképzelt feltételezés a szentség igénye, amely éppenséggel leleplezi az egyházat? Vajon nem csak mértéktelen elbizakodottságának egyik újabb bizonyítékáról van szó? Nyilvánvalóan olyan fontos kérdésekkel állunk itt szemben, amelyek alapos teológiai vizsgálatot érdemelnek.

A bűnösök problémás egyháztagsága

Kétségtelen, hogy a „bűnös egyház” fogalma valóban megjelenik az egyház önmagáról alkotott képében és hívő tudatában. Ősidők óta a keresztény hit része, hogy az egyházhoz ténylegesen hozzátartoznak olyan bűnösök is, akik kegyelem híján élnek, avagy egyenesen örökre elveszettnek számítanak Isten előrelátásában. Olyan hitigazság ez, amelyet az egyház mindig is tanított, s amelyet tagadni valódi eretnekségnek számítana. Ennek ellenére a bűnösök jelenléte az egyházban mégsem olyan magától értetődő, mint amilyennek látszik. Itt ugyanis nem csupán olyan emberekről van szó, akik összeütközésbe kerültek a büntető törvénykönyvvel (hiszen ez Isten előtt kedves emberekkel is megtörtént). A „bűnös” szó ebben a dogmatikai értelemben ehelyett azt jelenti: olyan ember, aki valóban híjával van Isten kegyelmének, aki távol él Istentől, aki olyan sorsot követ, amely talán sötét következetességgel önmaga örök romlása felé vezet. Nem olyan banalitás ez, amire olyan könnyen azt lehetne mondani, hogy magától értetődő… Mégis, ha egyesekben megütközést kelt is, olyan igazság ez, amelyről a Biblia és az egyházi hagyomány napnál világosabban beszél!

A szentírás tanúsága

A Biblia számos helyen beszél a bűnösök egyházhoz való tartozásáról. Isten országa hasonló egy hálóhoz, amely a világ tengeréből egyszerre fog ki jó és rossz halakat. Az ítélkező angyalok csakis az örökkévalóság partján, az idők végén fogják csak elválasztani a jókat a gonoszaktól, hogy vagy megjutalmazzák, vagy az örök tűzre vessék őket, kit-kit érdemei szerint (Mt 13,47–50). A menyegzős lakomán olyanok is megjelennek majd, akik nem viselnek menyegzős ruhát és akiket ezért összekötözött kézzel kidobnak majd onnan (Mt 22,11–13). Lesznek olyanok, akik a szüzekhez hasonlóan várják majd a vőlegény érkezését, de nem lesz elegendő olajuk a lámpásaikban (Mt 25,1–13). Maga Jézus Krisztus tanított ilyen kemény példabeszédekben, de talán ezeknél is kifejezőbb János apostol képe: „Ismerem tetteidet; tudom, hogy élőnek neveznek, de valójában halott vagy” (Jel 3,1b). Mit jelentsen mindez az egyházképünk szempontjából?

Egy reális egyházkép követelménye

Ha nem vennénk komolyan, hogy az egyházban vannak bűnösök is, akkor az egyházról olyan ideális fogalmat alkotnánk, ami teológiai szempontból nagyon is problematikusnak ítélhető. E fogalom az egyházat olyan ideállá alacsonyítaná le, amelynek eljövetelére talán vágyakozhatunk, ám amely soha nem válik valósággá. Hiszen egy bűntelen egyház mindörökre csak elvont ideál maradhatna, amelybe talán meghívást kaptunk, de amelybe soha nem léphetünk be; azt legfeljebb csak egy végtelen aszimptotikus folyamatban igyekezhetünk megközelíteni. Persze nem elképzelhetetlen szeretni olyasmit is, amiben csak hiszünk; ami megragadhatatlan, távoli, ideális képzete csupán a mi nyomorúságos mindennapi valóságunknak. Csakhogy az egyház teológiai fogalma nem ilyen valóságra vonatkozik. Az egyház tényleges teológiai fogalma olyan valóságot fejez ki, amelyben ugyan hinni kell, de amely valóságosan létezik; hisszük, hogy örökre fennmarad, de már ma is a megkereszteltek látható és jogilag megszervezett intézménye. Olyan embereket, férfiakat és nőket fűz össze, akiket a közös hit és a Róma püspökénekvaló engedelmesség külső megvallása egyesít. Ha így áll a dolog, akkor persze nem mondhatjuk, hogy ennek az egyháznak semmi tennivalója nincs a tagjai között a bűnösökkel. Hogyan fogadja őket magába? Nos, az igazakkal nem egészen azonos értelemben. A bűnös és a megigazult nem ugyanúgy egyháztagok A bűnös nem tartozik az egyházhoz ugyanabban a teljes értelemben, amiként a megigazult. Mi a különbség? Egy analógia segíthet ennek megértésében. Teológusok számára közismert, hogy a katolikus egyház szentségtana megkülönböztetést tesz a tényleges és valóságos szentségi jel (amely egy szentség érvényes felvételének szükséges feltétele), valamint azon szentségi jel között, amely valóban létre is hozza a kegyelmet, melynek letéteményese vagy záloga (hatékony jel). E megkülönböztetésre azért van szükség, mert csakis ebben az esetben tudjuk megmagyarázni, hogy hogyan létezhet olyan „érvényesen felvett szentség”, amely azonban nem hozza létre automatikusan a kegyelmet abban, aki felveszi (a szentségek csak akkor válnak ténylegesen hatékonnyá, ha hitet, reményt és szeretetet teremnek bennünk!). Márpedig az Egyház teológiailag nézve „alapszentség”; ami annyit tesz, hogy megkülönböztethetjük látható testét, mint ami a kegyelem jele, valamint ugyanezt a testet, mint ami kegyelemtől áthatott jel. Következésképpen elkülöníthető a pusztán „érvényes” egyházhoz való tartozás a „gyümölcsöző” módon történő egyházhoz való tartozástól. A bűnös eszerint az egyházhoz való tartozás első típusát képviseli, amennyiben kapcsolata az egyház lényegével csak külsődleges (ami persze önmagában nem kisebbíti annak intézményesen valóságos voltát), míg egyáltalán nem birtokolja a másodikat (ami az egyházhoz való tartozás hatékony jele volna). Mit mondhatnánk még ezek után, végszóként, az egyház bűnös arculatáról?

Egy metafora

A teológus Rahner parafrázisaként egy metafora kívánkozik ide. Közismert, hogy a „farizeusok és írástudók” nem csak a jézusi példabeszédek szereplői; egyházon kívül és belül, sokféle álarc mögé bújva, ma is élnek. Nem csodálkozhatunk hát azon, ha továbbra is pellengérre állítják a bűnös asszonyt s odacitálják őt az Úr elé. Kezükben ma is köveket szorongatnak, szívükben pedig ott a titkos elégedettség-érzés: „lám, ő sem különb nálunk”. És vádolni kezdik őt: „Uram, ezt az asszonyt házasságtörésen érték. Te mit mondasz?” Az asszony nem tagadhatja a történteket: olyan botrányt olvasnak a fejére, amire csakugyan nincs mentség. A bűneire gondol tehát, amelyeket valóban elkövetett; közben azonban (hisz alázatos szolgálóleány létére sem feledheti) tudatában van legbelsőbb, rejtett énje tisztaságának, szentségének, s a felszín mögött megnyilvánuló dicsőségének is. Íme, ilyen a mi szegény, bűnös egyházunk! És most odaállítják az elé, aki egész létének titkos értelme. Ha elcsábult is, szívének legmélyén övé maradt. És érzi az Úr viszontszerelmét; azét, aki egykor érte szentelődött, hogy ő is megszentelődjék. Egész testében a szégyen égeti hát; őelőtte áll, aki minden vádlójánál jobban ismeri bűneit. Az Úr pedig hallgat. Lehajol, hogy az asszony bűneit a világtörténelem porába írja, s a betűk éppúgy eltörlődnek, mint maguk a bűnök, a feltétlen szeretet elárulásának szörnyűséges tettei. Jézus pedig hallgat, s hallgatása egy örökkévalóságnak tűnik. Tekintetének súlya alatt leomlanak a falak – s e tekintetből semmi más, mint kegyelem és feloldozás árad. Vádlói a hosszú századok során újra és újra fellépnek az asszony ellen; majd lassan elszélednek egyik a másik után, kezdve az öregeken. Talán, mert valóban senki sincs, aki bűn nélkül volna közülünk… Végül aztán az Úr egyedül marad az asszonnyal. Felegyenesedik és őt is gyengéden felsegíti. Szemébe néz, és megkérdezi tőle: „Asszony, hol vannak, akik vádolnak téged? Senki sem ítél el?” Ő pedig kimondhatatlan megbánással és mélységes alázattal így válaszol neki: „Senki, Uram”. Nem győz csodálkozni azon, hogy senki, valóban senki sem meri őt vádolni többé. És akkor az Úr így szól hozzá: „Én sem ítéllek el”. Csókot ad a homlokára és kimondhatatlan szeretetét kifejező gesztussal mondja: „Én jegyesem, szent Egyház.”

 

Irodalom:

Karl Rahner: Kirche der Sünder,
in: Schriften zur Theologie, VI,
Benzinger, 1965, Einsiedelnm
301-320; Id., Sündige Kirche
nach den Dekreten des Zweiten
Vatikanischen Konzils, in:
Schriften zur Theologie, VI,
Benziger, 1965, Einsiedeln, 321-
347; az egyháziak által elkövetett
pedofil bűnökkel kapcsolatban
vö. Charles J. Scicluna
– Hans Zollner – David John
Ayotte (szerk.): A gyógyulás és
megújulás felé. Szimpózium
a szexuális gyermekbántalmazásokról
(Róma, Gergely
Egyetem, 2012), Budapest, 2012,
JTMR Faludi Ferenc Akadémi
– L’Harmattan; az egyház
szentségével kapcsolatban
vö. Heinrich Denzinger – Peter
Hünermann, Hitvallások és az
egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai,
Budapest, 2004,
Szent István Társulat