Hojdák Gergely: Kinek az érdeke?

Az egyházi iskolákról, iskolaátvételekről szóló híreket, rémhíreket olvasva az ember úgy érzi, hogy az érintettek nagyrészt elbeszélnek egymás mellett. 
Forrai Tamás Gergely jezsuita tartományfőnököt a keresztény iskolai modellről és az iskolaátvételek céljáról kérdeztük.

Ön megválasztása előtt hosszú ideig egy új alapítású egyházi iskola, a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium igazgatója volt. Ott szerzett tapasztalatai alapján Ön kinek javasolná az egyházi iskolát?

Az egyházi iskola nem csodaszer önmagában. Meggyőződésem, hogy Magyarországon minden nehézség ellenére is van egy jól működő iskolarendszer. A tapasztalat az, hogy az oktatás színvonala főként az alapiskolák esetében – óvoda, általános iskola alsó tagozata esetében – leginkább a konkrét személyektől függ: ha van egy jó tanító, egy jó diákcsapattal, a lakóhelyhez közel, én azt szoktam mondani, adják a gyereket abba az iskolába. A probléma igazán ott van, amikor a helyi iskolában már nincsenek ott azok a karizmatikus tanítók, akik magukkal tudják ragadni a gyerekeket. Ilyenkor az egyházi iskola többlete az lehet, hogy nem önmagában egy-egy jobb tanárra épül, hanem egy hagyományos – évszázadok pedagógiai gyakorlatában kicsiszolódott – közösségi szellemre, amely jó esetben strukturálisan teremti meg annak a lehetőségét, hogy a kisdiák valóban otthon érezze magát, és sajátjának élje meg az intézményt: éppen megfelelő kihívást kapjon, ne többet és ne kevesebbet. Én azt látom, hogy egy különben a környező iskolák szintjén álló egyházi iskola általában képes ezt a fajta keresztény közösségi többletet biztosítani az odafigyelésen, a családokkal és a tanárokkal való személyes törődésen keresztül. Ez az újra éledő keresztény alternatív társadalom egyik eleme lehet. Azoknak ajánlom tehát az egyházi iskolák választását, akik ezt a többletet szeretnék gyermekeiknek.

Ha az állami iskolák tanárai jobb körülmények között dolgoznának, valószínűleg ők is képesek lennének személyesebb törődést nyújtani…

Mivel az egyházi iskolák nem kérnek, és nem kérhetnek tandíjat, ezért általában a rendelkezésre álló állami forrásokat szabadabban és hatékonyabban használják fel. Ami megköti az önkormányzati és állami iskolák kezét, az szerintem a túlzott bürokrácia, ami abból fakad, hogy távolról és központilag születnek döntések. Ezzel szemben egy tipikus egyházi iskola sokkal jobban képviseli a helyi közösség igényeit, ha úgy tetszik, közösségi szellemiségét, ami a tantestületnek is nagyobb mozgásteret ad. És igen, ezek az iskolák néha tudnak saját forrásokat is bevonni – hiszen az egyház összetartó, nemzetközi intézmény – de a lényeges többlet itt valóban a nagyobb szabadság. Tapasztalatom szerint akkor működik jól az egyházi iskola, ha a tantestület, a vezetés tagjai tudnak élni ezzel a szabadsággal, gazdasági és szellemi önszerveződéssel, amiben persze a közös hitnek is nagy szerepe van. Egyébként, ha megnézzük az állami statisztikákat, akkor láthatjuk, hogy az egyházi iskolákban az egy főre jutó szociális, állami juttatások aránya már évek óta magasabb, mint máshol, egyszerűen azért, mert ezek az iskolák több rászoruló gyereket vesznek fel.

Ön tehát nem tart az egyházi iskolák „elitizálódásától”?

Ez nem olyan súlyos veszély, mint ahogy a rendszerváltás után, a piacgazdasági átalakulás hajnalán akár a renden belül is gondoltuk. A mai magyar valóság egy egészen új történelmi képlet, új buktatókkal és kihívásokkal. Mindezzel együtt szeretném hangsúlyozni, hogy én az anyagi részt csak az érem egyik oldalának tekintem. A nevelésben mindig is a motiváció volt a meghatározó: fenn lehet-e tartani, lehet-e erősíteni a gyerekben, a diákban a saját korosztályának megfelelő belső motivációt arra, hogy érdekelje a tudás, hogy keressen, hogy akarjon többet tudni önmagáról és a világról. A modern iskolarendszer legnagyobb veszélye éppen az, hogy a gyerek már túl korán elveszíti ezt a motivációt, pontosabban megtanulja, hogy minél kevésbé nyitott, érdeklődő, felfedező alkat, annál zökkenőmentesebben haladhat előre a felnőtté válás útján. A nevelés nyilvánvalóan nem erről, hanem a minőségi életre irányuló vágy és motiváció megőrzéséről, kiteljesedő megéléséről szól. A társadalmi kutatások kimutatják, hogy a tudásnak, vagy főképp magának a diplomának nagyon kicsi a presztízse ma Magyarországon, és látjuk azt is, hogy az egzisztenciális biztonság, ha úgy tetszik, a gazdagság nem ettől függ. Másrészt a szülők – nem feltétlen önhibájukból – olyan kevés időt töltenek ma a gyerekekkel, hogy nagyon kicsi az esélye annak, hogy önmagában így át tudják adni a saját értékeiket. Az új információhordozók pedig még erősebben meghatározzák a gyerekek viselkedését, mint a család és az iskola együtt. És itt értékelődik igazán fel az iskola szerepe, itt lesz igazán érdekes, hogy ki a család partnere, szövetségese a nevelésben. Egy jó iskola biztosítani tudja a megfelelő korosztályi kapcsolatokat, s még a minőségi szabadidős tevékenységet is.

Tehát az egyházi nevelés az elvont individuummal szemben a családot és a kisközösséget állítja középpontba…

Igen. A ma formálódó keresztény oktatás talán egyik legfontosabb összefogó eleme, hogy ebben az oktatási-nevelési koncepcióban a család együttműködése központi szerepet játszik, messze fontosabbat, mint az önkormányzati rendszerben.

Milyen egy keresztény iskola belső felépítése?

Húsz évvel ezelőtt, az iskolák újraindulásakor abból indultak ki, hogy az fog visszaállni, ami negyven évvel korábban volt: egyházi iskola, ahol papok és nővérek tanítanak. Ez több szempontból is teljesen hibás feltevés volt. Egyrészt: mára jól látszik, hogy egyre kevésbé elérhetőek papok, szerzetesek, nővérek, akik iskolában tudnának szolgálatot teljesíteni, amire még ráerősít az is, hogy ma egészen más az iskolák finanszírozása, mint régen. Annak idején azért volt fenntartható Magyarországon az a rendszer – az elemi iskoláknak akkor több mint a fele egyházi iskola volt –, mert akkor még nagyon kedvező bérviszonyok között, nagyon „olcsón” volt elérhető egy jelentős létszámú egyházi nevelői gárda. Mára ez teljesen kiegyenlítődött: ahogy máshol is, az iskolai költségek legnagyobb része, kb. 70 százaléka bérköltség, és ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy egyháziakat vagy világiakat fizetünk meg. A másik nagy változás, ami nehezen érkezett meg ide hozzánk, a II. vatikáni zsinatnak az egész megújító szellemisége, ami szerint ez nem egy probléma, hanem egyszerűen új lehetőség a világi híveknek a felelősségteljes szolgálatra, közös misszióra való meghívására. A világi hívek bevonása tehát nem egy hitbéli kudarc, ők nem egy hiányt töltenek be, hanem egy új koncepció, az egyháziak és világiak együttműködésének látható jele. Ez a mai realitás: az iskolarendszerben abszolút kisebbségben vannak az egyháziak mint alkalmazottak, míg a szakmai munkát szinte teljes egészében elkötelezett és képzett keresztény világiak végzik. Számunkra a kérdés inkább az, hogy lehet ezt a jóval kevesebb egyházi embert a lelkiségi, emberi növekedést segítő területekre koncentrálni, hogy ne az adminisztrációban vesszenek el, ne olyan területeken, amit egy világi hívő adott esetben jól, sőt még jobban meg tud csinálni. Ez az, ami szerintem lassan kezd kikristályosodni: miért ne lehetne az iskolának egy jól képzett, jól kiválasztott világi vezetője, a pap és a szerzetes meg álljon helyt azokon a területeken, ahol elsősorban a lelkiségi, lelkipásztori, közösség-gondozási karizmára van szükség.

Mit csinál az iskolalelkész egy ifjúsági referenshez vagy pszichológushoz képest?

Noha már vannak működőképes, kiforrott iskolai modellek, azért e téren még nagyon sok előrelépés kell történjen a következő években. Ami a lelkigondozást, mint aktív segítségnyújtást, prevenciót illeti, ez ma Magyarországon még nagyon gyenge lábakon áll, bár az egyházi iskoláknál talán még jobb is a helyzet. Rengeteg jó kezdeményezés indult az elmúlt években, de szinte mindegyik megszakadt, hisz egyre több pénzügyi forrást kellene elkülöníteni az amúgy is nehéz anyagi helyzetben lévő iskoláknak olyan háttérkisegítő státuszokra, amelyek korábban nem is léteztek: iskolapszichológus, ifjúságvédelmis, szociális munkás. Ezek mind olyan területek, amire növekvő szükség lenne, de nincsen rá forrás az állami ellátórendszerben. Az alapvető kérdés az, hogy úgy tekintünk az oktatási rendszerre, ami egy hosszabb távon gyümölcsöt hozó, s ráadásul nem minden elemében mérhető projekt? Hiszi- e azt a magyar társadalom, hogy ebbe komolyan bele kell fektetnie? Az elmúlt tíz év számomra azt mutatja, nem. Ahogy egyre rosszabbodott a helyzet gazdaságilag, az oktatás mindig veszített, újabb és újabb visszavágásokat szenvedett, és ezen mostanáig sem léptünk túl. Márpedig ezek világosan olyan területek, amit a család nem tud ellátni, más szisztémánk pedig egyelőre nincs; tehát vagy az iskolában lehet létrehozni egy preventív hálót, vagy még sokkal több lelki problémánk lesz. És az, hogy a felnövő nemzedék egyre több családi, lelki problémát hoz be az iskolába, már most is egész világosan látható: ez bizony egy nagyon meredek, nagyon gyors növekedés.

A pszichológusok, ifjúságvédelmisek és a lelkipásztori szolgálat összekapcsolódása egyébként szerintem teljesen természetes és szükséges dolog. Világos, hogy van egy összekötő kapocs, egy kölcsönös egymásrautaltság, ugyanakkor ezek mind belső fórumos szolgálatok, azaz mindegyik olyan információkkal dolgozik, amit sem jogilag (és egyházjogilag), sem etikailag nem adhat tovább. Ezért valóban nagyon fontos előrelépés a kompetenciahatárok tisztázása, ami azonban nem annyira elméleti, mint inkább gyakorlati kérdés. Egészen más tartozik egy ifjúságvédelmisre, aki az alapvető családi-szociális hálóra ügyel, egy pszichológusra, aki konkrét személyiségfejlődési kérdésekkel foglalkozik és professzionális kísérést, terápiát biztosít. A lelkipásztoré pedig az alapvető emberségben, a lelki életben való fejlődést elősegítő, hosszabbtávú jelenlétet igénylő szolgálat, ami bátran merítkezhet a keresztény lelkiség elképesztően gazdag, több ezer évre visszatekintő forrásaiból. Mi azt tapasztaltuk meg a miskolci jezsuita gimnáziumban, hogy ezekre a területekre igenis kell energiát és pénzt fordítani, s hogy ma Magyarországon meg is lehet találni ehhez a jó szakembereket.

A mostani nagyarányú iskolaátvételek egy összefüggő keresztény iskolarendszer kiépítése felé mutatnak. Ön szerint ez egyértelműen pozitív folyamat?

A cél itt szerintem az volt, hogy az egyházi iskolai hálózatban egy sokkal jobb földrajzi és oktatás-infrastrukturális bázis alakulhasson ki. A 90-es években tapasztalható egyházi újrakezdési, újraalapítási láz a kétezres évek közepére szinte teljesen leállt, illetve a figyelem a belső építkezés felé fordult. Ezzel szemben csak az elmúlt két évben mintegy 20 százalékos kapacitásbővítéssel újabb lökést kapott e hálózat, ami úgy látszik, nagyjából kiegyenlítette az elmúlt húsz évnek a területi és strukturális egyenetlenségeit. Főként olyan egyházmegyék léptek erősebben most, ahol ez a struktúra nem volt kialakítva, például nagyon meghatározóak a görög katolikus egyházmegyék, Eger és Szeged bátor iskolavállalási hajlandósága. Ezek jelzik azt, hogy a szegényebb országrészek, a kistelepülések, a különben bezárásra ítélt iskolák megmentésére is vannak egyházi akciók, ami azt is jelenti, hogy az olyan területeken, ahol eddig kevesebb volt az ilyen lehetőség, ez most elérhetővé vált a családok számára. Ez mindenképp pozitív fejlemény, mert kiegyenlíti az oktatási struktúrát. Például most jóval több az általános iskola, hiszen a kilencvenes években aránytalanul nagy volt a középiskolák száma. Most kialakult a „rendes piramis-forma”, hogy alul több az általános iskola, kevesebb a középiskola, és még kevesebb az egyetem, vagyis földrajzilag és strukturálisan is kiegyenlítettebb lett a rendszer. A másik nagy pozitívum, hogy most már a legtöbb helyen elértek egy olyan kritikus létszámot az egyházi iskolák, hogy nem feltétlenül a helyi közösségnek kell partizánakcióval felépíteni maga körül egy jó kis iskolát, hanem ki kell, és ki is alakították ezeknek a központi támogató rendszerét. Egyre több helyen látom azt, hogy a fenntartók, vagyis a helyi egyházmegyék több energiát tudnak beletenni abba, hogy strukturálisan is támogassák iskoláikat.

A teljes lefedettség tehát a végső cél…?

Igen, én azt gondolom, hogy a területi lefedettség egy fontos cél; a számok alapján most jutottunk el egy minimális összefüggő lefedettséghez. Nem azt mondom, hogy az országban bármely katolikus szülő talál helyben egy katolikus iskolát, de nagy esély van rá, hogy legalább elérhető közelségben talál keresztény, azaz katolikus vagy protestáns iskolát a képzés valamelyik szakaszán. Vagyis a korábbinál kisebb erőfeszítéssel – a gyereket el kell vinni, meg kell oldani a közlekedést – bármely keresztény családnak megvan a lehetősége, hogy éljen a szabadságával, és hitbéli meggyőződése szerint tudjon iskolát választani.

Mindez a sajtóban sokszor úgy jelenik meg, hogy az egyházak az iskoláik révén politikai hátszéllel „gyarmatosítanak”, aláásva a világnézeti semlegesség demokratikus elvét.

Aki ezt mondja, az nem gondolkozik vagy nem veszi komolyan a saját elveit. A magyar iskolatörvény ilyen szempontból teljesen egyértelmű, előírja a szabad iskolaválasztás elvét, amiben szerintem az is benne van, hogy egy kereszténynek (sőt bárkinek) joga van keresztény iskolát választani – ami nálunk a legelterjedtebb vallás –, ahol a gyerek jó esetben egy élő keresztény közösségben találja magát. Másrészt azt is érdemes látni, hogy az egyház elsősorban bezárásra ítélt, a korábbi fenntartó által elhagyott iskolákat vett át, ahol nem az volt a kérdés, hogy a „kapzsi” egyház hogyan tör előre, hanem az, hogy a település elveszíti-e az utolsó nevelési bázisát, és akkor mindenkinek máshova kell mennie, szükségtelenül súlyos terheket róva ezzel a családokra. Hadd kérdezzem meg: ez mégis kinek az érdeke?