Török Csaba: Hitvallók és besúgók

Megjelent Szabó Ferenc jezsuita A Vatikán keleti politikája közelről. 
Az Ostpolitik színe és visszája című kötete. A szerző római tapasztalatai alapján ír az Ostpolitikról, tárgyilagosan rekonstruálva az eseményeket, s az egyházban végbemenő folyamatokat sajátos, teológiai kontextusban mutatva be.

hHazánkban létezik egy olyan jelenség, amelyet nem veszünk eléggé komolyan: vannak témák, amelyekről képtelenek vagyunk békésen, egymásra figyelve és egymást tisztelve beszélgetni. Ilyen a magyarországi kisebbségek kérdése, illetve a határainkon túl kisebbségben élő magyarok kérdése, vagy éppenséggel a politika. Az egyházon belül mindez pontosan visszatükröződik.

Az egyik leginkább neuralgikus pont a múlt rendszer(ek) értékelése, az ügynökök, besúgók, párttagok kérdése. Megvannak a kibeszéletlen és a mostani lelki-szellemipszichés állapotokat tekintve olykor kibeszélhetetlennek tűnő témák: a békepapi mozgalom, a vatikáni Ostpolitik, vagy éppenséggel a vértanúságot vagy hitvallást vállaló papok, szerzetesek és világiak áldozatának mérlegelése. Ám 2013-ban azt kell mondanunk, hogy ez így nem mehet tovább: nem betegülhetünk meg folyton saját magunktól. A kibeszéletlenség, megsebzettség, a gyógyulatlanság és kiengesztelhetetlenség betegség, nem természetes tünet. Olyasmi, ami ellen tenni kell, s nem olyasmi, amit megadással el kell viselni, engedve, hogy olyan nemzedékek gondolkodására, egyházérzületére is rányomja a bélyegét, akiknek már egészséges öntudattal bírónak kell(ene) lenniük.

Ennek a jelenségnek a fényében lehet helyesen meghatározni Szabó Ferenc jezsuita legújabb kötetének, A Vatikán keleti politikája közelről. Az Ostpolitik színe és visszája című írásának a helyiértékét egy olyan történelmi kérdéskör kapcsán, amelyet számosan vizsgáltak már (nem egyszer akutálpolitikai indíttatásoktól és e téren kecsegtető haszontól vezérelve). A könyv legfőbb erénye így foglalható össze: értelmesen, kiegyensúlyozottan, mérlegelve, a nyitott kérdéseket nyitva hagyva (és nem ideologizálva, sematizálva, leegyszerűsített, de épp ezért hazug lózungot kínálva) szól szemtanúként, kortanúként, minden szálon érintettként egyházi önképünk, történelemtudatunk egyik legnehezebb témájáról.

Szabó Ferenc nem levéltári dokumentumok boncolgatásával, történelmi és politikai, vagy éppen egyházi szereplők tendenciózusan ítélkező bemutatásával kezdi meg írását, hanem igyekszik a lehető legátfogóbb szellemi körképet nyújtani a katolikus egyház és a kommunizmus viszonyáról, amely az első világháborút követő esztendőkig nyúlik vissza (I. rész).

Hiszen ez a kapcsolat nem 1945-ben kezdődik, hanem jóval korábban. A kötet meg nem írt előzményei között említhetnénk a 19. századi egyházi tapasztalatokat, mint pl. a párizsi kommün borzalmát, vagy éppenséggel Eugenio Pacelli, a későbbi XII. Piusz sajátos müncheni tapasztalatát, amikor vatikáni diplomataként testközelből kellett végignéznie a tanácsköztársaság bajorországi (és teljes Németországra kiható) ténykedését. De pozitív vetületként megemlíthetnénk a bajor keresztényszocializmus születését (amely a mai napig létezik a CSU képében), vagy éppenséggel XIII. Leó Rerum novarum kezdetű enciklikáját is.

A két világháború közének szellemisége, a politikai helyzetre való egyházi reakció már előrevetítette az egyházi vezetők későbbi nagy dilemmáit: a két tűz (az egyaránt egyházellenes szélsőjobb- és szélsőbaloldal) közötti örlődést, a helyes álláspont és diplomáciai fellépés kialakításának elképesztő nehézségeit. A belső feszültség visszatükröződik abban, ahogy XI. Piusz két nap eltéréssel adja ki a nácizmussal (Mit brennender Sorge) és a kommunizmussal (Divini Redemptoris) foglalkozó enciklikáit. Az európai pokolban mindinkább magára maradó egyház küszködései, XII. Piusz kemény és kérlelhetetlen kommunizmusellenessége a II. világháború után (amelyet sokan realitásérzékét vesztett politikának tartottak) csakis így érthető meg igazán.

Azonban Szabó Ferenc kötetében nem elégszik meg a történeti-politikai összefüggések bemutatásával. Feltárja a szellemi szövegkörnyezetet is: az európai filozófusok munkásságát, a baloldali értelmiség szerepét s a katolikus egyházon belül is érlelődő teológiai útkeresést, amely XXIII. János és VI. Pál pápák szolgálatának idején konkrét módon is történelemformáló erővé vált.

Boldog János pápa kulcsfogalma a béke volt (ld. Pacem in terris enciklika és a fellépés a kubai válság kapcsán), aki épp ezért képes volt átlendülni a holtponton, óvatos tapogatózás révén felvette a kapcsolatot a Szovjetunióval (jelképes esemény volt Hruscsov lányának vatikáni látogatása). Ennek köszönhető, hogy a II. vatikáni zsinaton ott lehetett néhány püspök a kelet-európai egyházak képviseletében (személyeik kiválasztása és kiküldése természetesen országról országra változott, s még további történészi kutatást igényel), másrészt sikerült az ortodoxiával is felvenni a kapcsolatot (annak árán, hogy a zsinat nem foglalkozhatott kifejezett módon a kommunizmus kérdésével).

Tiszteletreméltó Pál pápa központi gondolata a párbeszéd lett, amint azt első enciklikájában, az Ecclesiam suamban ki is fejtette. Ez a szemlélet hatott magára a zsinatra, de meghatározóvá vált a vatikáni diplomáciában is. Az ateizmus elleni fellépés ugyanis nem volt elválasztható az ateistákkal való párbeszédtől. A VI. Pál alatt kibontakozó Ostpolitik (II. rész) mérlegét természetesen országról országra másként lehet megvonni: más volt a helyzet az erős katolikus és nemzeti identitással rendelkező Lengyelországban, más a föld alá menekülő csehszlovák egyház esetében, és más Magyarországon, ahol a belső megosztottság borzalmas sebeket okozott és elerőtlenítőleg hatott. A sok negatív értékelés mellett egy pozitív állásfoglalást mégis ki kell emelnünk, amely nem a szavak, hanem a tettek mezején született meg: II. János Pál pápaságáról van szó, aki lengyelként tudhatta, mi az Ostpolitik – s annak vezetőjét, Casaroli bíborost tette meg államtitkárává, legfontosabb közvetlen munkatársává, s így haladt tovább a korábban már megkezdett úton (III. rész). Bizonyos, hogy személye és háttere okán, illetve a változó politikai helyzet miatt neki már újfajta nehézségekkel kellett szembenéznie, s más módokon tudott a Vatikán is reagálni, új szereplőket kapcsolva be az Ostpolitikba.

A kötet IV. része a magyar helyzetre fókuszál. Nem kész ítéletet nyújt át az Olvasónak, hanem szempontokat kínál a mérlegeléshez. Foglalkozik a „kis lépések politikájával”, a Bulányi atya körül kialakult helyzettel, a békepapsággal, mindezt sajátos római perspektívából. Kiemelten kezeli a Mindszentykérdést, éleslátással rávilágítva arra, hogy ez évtizedeken, változó helyzeteken ívelt át. Számunkra a kötet e téren nagyon figyelemre méltó szempontja az emigrációban a bíboros mellé került papok szerepének az elemzése, akik addigra már jó ideje nyugaton éltek, s olykor erőszakos antikommunista harciasságukkal úgy az Emlékiratok végső szövegezésére, mint a bíboros beszédeire, megnyilatkozásaira is jelentős (nem egyszer a kellő érzékenységet és bölcsességet nélkülöző) hatással voltak. Az V. rész a konklúzió, amely A végkövetkeztetéshez (s nem: Végkövetkeztetés) címet viseli. Az első fejezet a Mindszenty bíboroshoz kapcsolódó fontos megnyilatkozásokat hozza (újratemetés, II. János Pál, Franz König, rehabilitáció és Erdő bíboros gondolatai). A második fejezet (Reálpolitika?) értékelésében nem személyek fölött ítélkezik, hanem a történelem esményeinek a fényében vizsgálja az Ostpolitikot. „…ez a Realpolitik nem ismerte, elkendőzte, vagy feledte a kommunisták által üldözött vagy elnyomott helyi egyházak valóságát. Valójában a vatikáni diplomácia a bolsevisták »csapdájába« esett.” (295. o.) Ez 1989-ben vált végleg nyilvánvalóvá, amikor fél esztendő földindulásszerű történései többet értek el, mint a kis lépések évtizedek alatt.

A könyv végkicsengése világos: Szabó Ferenc utal a „diplomácia egyházának” és a „vértanúk egyházának” a kettősségére, amelyet a „tárgyilagos” történészek hajlamosak figyelmen kívül hagyni. Az első által végbevitt Ostpolitik bizonyos értelemben elégtelennek mutatkozott – a második áldozata azonban kikerülhetetlen jelként marad meg az egyházban.

Innen kell elindulnunk, erről kell beszélgetnünk, ezáltal kell gyógyulnunk. Beteg az az öntudat, amelyet a besúgók és ügynökök (gyakran maguk is áldozatok) jobban érdekelnek, mint a vértanúk és hitvallók. Gyógyulásra szorul az a keresztény öntudat, amely nagyobb figyelmet szentel az emberi gyarlóság vizsgálatának, mint a kegyelem jeleinek: a hit tanúságtételeinek. Önmagunkat, igazi történelmünket veszítjük el, ha képtelenek vagyunk azokra tekinteni, akik felé maga Isten irányítja a figyelmünket. Hiszen a vértanúk és hitvallók fognak segíteni abban, hogy lelkünkben, szellemünkben, emberi-történelmi valóságunkban gyógyulni tudjunk.