Jakabos Barnabás SJ: A Jóisten lélegzete

A jezsuita képzésben sok bizalom és nagylelkűség van, de ezen belül is, a jezsuitává  formálódás zarándokútjának talán az egyik legszebb ajándéka az az év, amit „terciának”, harmadik probációnak hívunk.

aA noviciátus és a tanulmányok után a Rend nagylelkűen időt ad a jezsuitáknak, hogy próbára tegyék szívüket: újra rátekintsenek élettörténetük egészére, mélyebben ránézzenek testi-, lelki történéseikre, és próbálják reményt adóan megérteni, hogy miben és mennyire formálta őket Ignác atyánk iskolája. A tercia két fontos eseménye a harmincnapos személyesen kísért lelkigyakorlat és az ezt követő tapasztalatszerzés az élet valamilyen peremhelyzetéről.

Élet-halál választás

Ez az év, tulajdonképpen egy intenzív „vakáció”, egy csendjével és komolyságával átformáló „szabadság”. A „vakáció” valami rutinosnak, állandónak, megszokottnak a hiányát jelenti és mint ilyen, ez az év a szokásos tevékenységek hiánya, egy kiüresített időszak: szabadság, megszentelt idő (holiday, holy-time). A tercia ráhangolódással kezdődik, amikor Szent Ignác élettörténete, a Társaságunk történelme és a személyes élettörténetünk átjárják egymást egy személyes imafolyamatban. Amikor már eléggé mélyre jutottunk, kezdődik a harminc napos, de egész életre szóló kaland, az új-élet megalapozás, a „nagy lelkigyakorlat”.

Ennek az egy hónapos imának a közepén egy választás áll: hatalom és szeretet között. Az Úr Jézus megkísértése a pusztában egy előképe és első lépése ennek a választásnak, amibe a Lélek minket, mindnyájunkat is életünk során gyakran belevezet. Itt már szétágazik az út aközött, amit a Sátán kínál, és amire a Jóisten hív. A pusztában Jézus hivatása is „krízisbe kerül”: döntenie kell, milyen vezetővé szeretne lenni missziója, élethivatása során. A Sátán biztosat kínál: 1. saját kézben tartott kontrollt – biztonságot, 2. saját kézbe vett értékesség érzést – elismerést, és 3. saját akarattal megteremtettnek hitt fontosság érzetet – hatalmat. Jézus viszont a Jóistent választja, mert neki nem kell az önző gazdagság biztonsága, a hiú elismerés és a gőgös hatalom. Ezzel a választással már szinte egyenesen vezet az út a Golgotára: szegényen – a kereszten mindenéből, még testétől, levegőjétől is megfosztottan kitárt karokkal, de az Atya kezében…; alázatosan – megverten, lenézetten, megszégyenülten, magára hagyottan, de az Atya tetszésében…; és szelíden – akarat nélkül kiszolgáltatottan, szétfeszítetten, de az Atya kezébe lehelve mindenét. Egész életünkben szembe találjuk magunkat ezzel a választással. Ez egy életre szóló imádság, viszonyulás, amit Szent Ignác úgy emleget, mint „az alázatosság harmadik foka”. Ez az együttérzés imája a Jóisten szívével, aki maga is a mindig együtt érző ingyenes, kiszolgáltatott Szeretet. Ha valóban bele akarunk hallgatni a Jóisten szívébe, az azt is jelenti, hogy magunkhoz engedjük inkább a kiszolgáltatottságot, mint a biztonságot, inkább a megszégyenülést, mint az elismerést, inkább a jelentéktelenséget és elmúlást, mint a fontosság és hatalom élvezetét. Ez egy halál-élmény.

Ezért a „nagy lelkigyakorlatok” folytatásaként befogadást kértem egy kórházba, ahol sokan halnak meg. Azt tapasztalom, hogy az emberek élete gyakran „projektek” mentén halad. Sajnos sok ember az élethez való jogát is valamilyen „projektben” találja meg, mintha csak akkor lenne az élet vállalható, ha egy személyes nagy projekt igazolja azt. Mintha egy ügyködés sikere miatt mondhatnám, hogy jár nekem az élet. Ettől egészen más természetű, amikor tevékenységünkben az együttérzés hozza létre szabadon a saját struktúráit, Jézus szavaival: az Isten Országát.

A halálos ágyon kiesik kezünkből minden projekt. A halál közeledtével elveszítjük a saját kontroll-adta biztonságunkat. Elveszti számunkra az értékét mások elismerése, és elporlad korábbi hatalmunk, sok önző akaratunk. Választás elé kerülünk, talán sok kicsi eltévedt választás után végre az igazihoz: én akarom adni magamnak az életet vagy a Jóistentől fogadom azt.

Mély hála és tisztelet van bennem azokkal szemben, akik befogadtak, hogy tanúja lehessek ilyen nagy választás- pillanatoknak. Attól tartok, nem illetlenség-e velük szemben, hogy elmesélem most életük nagyon mély és intim részét, de hiszem, hogy elém, elénk éltek valamit, amiben bátorítást adhatnak számunkra a választásainkhoz. Így merem megosztani ezeket az elmondhatatlan pillanatokat.

A tehetetlenség megtisztító csendje

Már néhány napja le-leültem és egyre többet maradtam egy kedves hölgy ágyánál. A kegyetlen alkohol-betegség utolsó állomásáról készült továbbindulni. Ültem mellette. Megfogta a kezem, és panaszosan mondta, hogy „semmi sem jó”. Nem volt fájdalma, csak nem volt jól valami. Órákon át fordultunk kicsit erre, meg arra, betakartam és ki. És közben váltottunk néhány mondatot. „Elittam a májamat. Ezt ki kellett volna hagynom. Hogy szeret a családom és én… Jaj, nem jó. Fordítson meg! Maga micsoda, mit keres itt? Maga más. Miért ilyen türelmes, nincs dolga?” Nem volt dolgom. Nem tudtam gyógyítani, nem tudtam ápolni, nem kellett papi dolgokat tennem… nem volt semmi dolgom és semmi képességem, semmi hatalmam, csak volt egy kis „szabad időm”. Aztán már nem beszélgettünk szavakkal. Súgtam a fülébe, hogy nem hibás, és hogy a halál nem bánt. Itt vagyok, nincsen semmi baj, bátorság. Mennyi szeretet és odafigyelés szabadul fel az emberben, amikor kiesik a szorongó kezéből a saját élete: figyelmes volt, észrevette rajtam, hogy még mondanék valamit és felém fordult szürke-sárga-haldokló arcával, fekete tekintetével, de már csak azt kérdezte váratlanul, hogy adhat egy puszit a homlokomra? Csend volt bennünk, szelídség. Vigasztalt és bátorított ez a gesztus. Egy betegségtől, tehetetlenségtől, szégyentől sújtott eltűnő asszony méltóságteljes baráti gesztusa. Másnap reggel üres volt az ágya, aztán délután új beteg érkezett.

A halálról nehéz beszélnünk, vagy illetlennek tartjuk, pedig már mindannyian elkezdtünk valahogyan haldokolni… Csakhogy még túlságosan foglalt a kezünk világi gazdagságokkal, még túl kiélezett a figyelmünk az elismerésre, és a hatalom mérge még túlságosan kábulatában tartja a lelkünket… de minden nap lehet „puszta-élményünk”, amikor meghív a Lélek a választásra.

Amikor a lélek a Jóistent lélegzi

Már mentem volna haza, péntek délután volt, az első hét szagaival, fáradtságával és mindenével a testemben, de a főnővér a rá annyira jellemző élet-érzékenységével és spontán, szép szeretni-tudásával odaintett egy beteghez, egy harmincöt éves anyukához: „nem tetszik nekem ez”. Amikor hordágyon felhozták, összetalálkozott a tekintetünk, mosolygott és minden erejét összeszedve, mint aki próbálja jó magaviselettel megnyerni a „háziak” jóindulatát, mondta a nevét, adatait… Éjjel már nehéz volt…, párját, kislányát hívogatta, kiáltotta. Most rálépett a pallóra… az a jellegzetes másfajta lélegzés. Nem vetettem le a kabátomat, hiszen indultam. Nem tudom, mire gondoltam, meddig maradok… csak a jelen maradt. Hozzátartozóként a saját fájdalmam nem engedte volna, hogy figyeljek rá. Ápolóként már nem sok dolgom maradt volna, orvosként tehetetlen lettem volna, de nekem nem volt még vele közös történelmem és feladatszerű „dolgom” sem. Már nem tudtunk szavakkal beszélgetni. Azért néha éreztem, hogy mondanom kell valamit. A füléhez hajolva suttogtam: a nevem, hogy mi történik, hogy itt maradok, ha akarja, hogy a Jóisten szerintem nagyon jó. Fogtuk egymás kezét, és ebben nagyon sok élet és közlés volt, még ha akarat nem is maradt már. Ha elvettem a kezem, engedte, ha megfogtam, jelzés nélkül hagyta, de talán inkább hálás volt érte. Nem volt idő, csak pillanatok.

Jálics Ferenc jezsuita az elmúlt évtizedekben sok rendtársát tanította meg egyszerűen úgy imádkozni, hogy csupán a testünkre, a lélegzetünkre, Jézus nevére figyeljünk gondolatok nélkül. Ez az imádság, biztos vagyok benne, sok szenvedésben, nagyon fontos jelen- pillanatokban formálódott tanítható bölcsességgé. Most újra ezt tanultam és újra nagyszerű mesterem volt. Most az ő lélegzetvételeivel imádkoztunk, és nem tudtuk mikor ér véget az imánk. Néha letöröltem az arcát, megnedvesítettem kiszáradt ajkait. Már nem mozdulhatott. A keze melege beszélt, a tekintete beszélt, amit nem tudok szavakra fordítani, viszont tudom, hogy nagyon fontos tartalmak voltak. Néha rám nézett, és kérte, hogy mögötte legyek, de a tekintetével ő „előre ment”, megállt, zavartan megkeresett tekintete fókuszával, aztán újra nekivágott. Ki kellett simítania sok mindent a szívében, le kellett tennie, aztán újra felvette, vitte, letette. Azt hiszem a kapcsolatai voltak. Kapcsolatok történelme.

Mindent le kell tennünk. Az első, amitől elbúcsúzunk, talán a testünk. Elveszítjük a testünket, semmi nem marad belőle, még a testünk miatti szégyenünk is elporlad. Utána el kell engednünk a múltunk fájdalmait és a jövőnk beteljesületlenségeit. És utána el kell engednünk „jelentőségünket”, már egyáltalán nem vagyunk fontosak, és aztán rá kell lépnünk a bizalom- híd első deszkájára. Bíznunk kell abban is, hogy a szeretteink élve maradnak az az élet nélkül is, amit mi adtunk nekik. Bízni kell tanulnunk, átadni az élet fonalát a Jóisten kezébe újra, és lépdelni tovább a túlsó partra.

Néha külső szemlélők azt kérdezik: „miért nem veszi már el az Isten, hogy ne szenvedjen.” Az idő értéke! Életünkben sok minden csak a Jóistent pótló cselekedet, pótcselekvés, amiket még erős „életösztönnel” szorítunk magunkhoz. Amikor viszont végre annyira megerősít a Jóisten, hogy elkezdhetünk meghalni, a halálfélelem árnyéka felszakadozik, és már mindent önmagáért tehetünk. Így ezek a kívülről értelmetlen szenvedésnek látott órák, napok lehetnek életünk legszabadabb, legőszintébb pillanatai. Megspórolni bárkinek is ezt az útszakaszt, csak hogy „ne szenvedjen már annyit”?! Hétfőn reggel találkoztunk még. Kék szeme mesélt szótlanul. Azt szeretném hinni hiúságomban, hogy értem is jött vissza. Mély és kedves barátságunk új fejezetét akarta elújságolni? Nem búcsúzás volt. Olyan selyem-szelíd békés sóhajjal libbent át a természetessé otthonosodott átkelőn, mint egy pillangó. Egy kedves önkéntes gondozó társammal imádkoztunk „a test mellett”. Boldog voltam. A Miatyánk ilyenkor, mintha egy értelemnélküli, gyermekkori, szép dallammá változna. Még ott éreztem. Boldog voltam.

A kézfogásra nyitott kéz

A szomszéd ágyban új beteg feküdt. Tanúja volt sok imádságunknak. Megszeretett minket, ahogy ott fogtuk egymás kezét. Azt mondta, ő is így szeretne majd meghalni, de neki nincs, aki fogja a kezét. Később nagyon hálás volt és könnyekkel mesélte, hogy egy nővér az éjszaka, amikor nagyon félt a fulladástól, sokáig fogta a kezét. Gégerákja miatt már hosszú hónapok óta egyáltalán nem tudott nyelni, és most a lélegzetvétel is nagy kincs lett. Soha nem felejtem el az arcát, amikor kerekesszékben kitoltam az udvarra, és hosszú idő után először újra belesóhajtott a friss, hideg levegőbe, hangtalan súgta-sóhajtotta: de jóóó.

A lélek lélegzet. Jézus a kereszten kileheli „lélekzetét”. Feltámadása után ráleheli „lélekzetét” a tanítványokra, és ezzel már egy új „lélekzetű” élet kezdődik történelmükben, a feltámadt élet kering már testükben, kapcsolataikban. Az új élet levegője valóságosan járja át tüdőnket, lelkünket. A „lélekzetünk” és a lelkületünk szólaltatja meg szavainkat.

Nem lehettem ott, amikor megfulladt. Nem tudtam elmondani, hogy a Jóisten elébe jön, nem kell egyedül Hozzá találnia, és ha már ott van… Néha hirtelen megfordultam egy-egy ágy felé, mintha szólítana a betegem, és megfordulva tudatosult bennem, hogy azóta már többen is elbúcsúztak abból az ágyból. Nem akarom megszámolni ezeket az új barátságaimat, amelyek olyan gyorsan kötődtek és mélyültek el az idő és időtlenség határán, és finomultak tapinthatatlanná, mint „arcunk között leheletnyi végtelen”. Ilyen szelíden van jelen a Jóisten is egész életünkben. Amikor búcsúztam a kórházból, a 102 éves kedves néni odavonta a fejemet magához és azt mondta: „már nem látom magát többé, de ha meghalok, elmesélem magát a Jóistennek…”

Üzenetvivők vagyunk. Itt idelent egymásnak csak a Jóistenről lenne érdemes beszélnünk, és majd ott a Jóistennek semmi másról, csak egymásról… hálával, áldóan… Ahogy Lukács János, kedves rendtársam mondta egy előadásán: „nem marad belőlünk más, csak porszemek és a szeretni-tudásunk”.