Előző cikk Következő cikk

Görföl Tibor: Hétköznapok termékeny sivataga

A jezsuita lelkiség és a normális keresztény élet

Nem kell megijednünk attól, hogy manapság lépten-nyomon a spiritualitás kifejezésbe botlunk, hogy vallástól, hagyományoktól és szentektől függetlenül a legkülönbözőbb területeken kínálnak spiritualitást az anyagi jólétbe és a mérhető teljesítményekbe kissé már belefáradt nyugati embernek. A spiritualitás profán (vagy látszólag profán) európai térhódítása a legkevésbé sem kezdi ki a keresztény spiritualitások értékét. Ráadásul a nyugati kereszténység egyik csodája, hogy sokféle lelkiség létezik. Jezsuita is.  

Isten és a világ – egyszerre?

Élelmiszerbolt. Mélygarázs. Templom. Iskola. Játszótér. A templomok, a vallásos élet meghatározó eseményeinek helyszínei különösebb feltűnés nélkül illeszkednek a lakókörnyezet egyéb épületei és területei közé. Anyaguk és megjelenésük szinte magától értetődően helyezkednek el a civilizáció terepén, ugyanúgy meghatározott időpontokhoz rendelt funkciójuk van, mint az állami hivataloknak, és valószínűleg igen ritka, hogy egy templomot megpillantva rémült ijedelem vagy meghökkent csodálkozás fogna el valakit: mégis hogy kerül ide és mit keres itt ez az épület?

Könnyen lehet, hogy maga Isten is ugyanilyen magától értetődő tényezője számos keresztény ember életének. Könnyen lehet, hogy problémamentesen beépül a szülők, a barátok, az ismerősök, a felekezeti társak és a nemzet viszonyrendszerébe, ahol kijelölt helye, átlátható szerepe és biztos tekintélye van. De valóban magával Istennel van dolga annak, aki súrlódásmentesen be tudja illeszteni őt életének számos tényezője közé, magával Istennel van dolga, a felfoghatatlannal, a szenttel, a birtokba-vehetetlennel és elkönyvelhetetlennel, ha Isten egyszerűen támasz a támaszok között, kapaszkodó a kapaszkodók között, tekintély a tekintélyek között és biztonság a biztosítékok között? Önmagában véve nem nehéz viszonylag kerek egésznek tekinteni a világot, amelynek a törvényei és a szabályai jól átláthatók. Önmagában véve az sem nehéz, hogy elfogadjuk a világtól függetlenül létező, tökéletes lény képzetét, aki alapot ad a világnak és tartást az erkölcsi rendnek. De egyszerre elfogadni a világ létezését és az élő Isten valóságát – sokkal komolyabb művészet, mint ahogy első pillantásra tűnne.

Mert hogyan is dolgozható fel, hogy létezik egy sor dolog, amely nem tudja csillapítani az ember eredendő nyugtalanságát – és létezik Isten, aki az egyetlen válasza annak a kérdésnek, amely maga a nyugtalan ember? Hogyan dolgozható fel, hogy az emberi élet bizonyos ideig abban zajlik, amit világnak nevezünk – majd beletorkollik abba, akit Istennek hívunk? Ha valaki komolyan szembenéz Isten létének tényével, nem őrli-e fel ez a kettősség?

Az egyszerűség kedvéért szemlélődőnek nevezhető az az életstílus, amelynek síkján az ember egyszerre tudja elfogadni Istent és azt, ami nem Isten. Talán ez tekinthető a jezsuita spiritualitás első és alapvető paradoxonjának: mert Istennek talán nem is az a legnagyobb kegyelme, hogy elfogadhatóvá teszi saját magát (ezt nevezzük hitnek), hogy önmagához rendeli, magához vonzza és önmagánál tartja az emberi életet, hanem az, hogy miután az ember teljes bizalmával elfogadta, miután léte alapjának és védelmezőjének ismerte el, ahhoz is szeretettel tud viszonyulni, ami nem Isten. Szent Ignác egyik alapvető tapasztalata volt, hogy a kereszténységben a legkevésbé sem magától értetődő többé a szent és a profán területét élesen elkülönítő vallási szemléletmód. Mint minden igazi keresztény spiritualitás, a jezsuita lelkiség is titokzatos kapcsolatot lát Isten és a világ között, s nem feltételezi, hogy van olyan pozitív pillanat, van olyan értelmes cselekvés és van olyan normális életforma, amelynek ne lehetne köze Istenhez.

Ez pedig azt jelenti, hogy a szemlélődő életstílus nem feltétlenül ellentétes a tevékenységgel, és nem az a szemlélődő, aki minden gyakorlati tevékenységformától tartózkodva csak Istenben akar eltűnni. Magától értetődő lenne ez? Ha valakit már vonzani kezdett Isten élete és valósága, annak számára korántsem magától értetődő, hogy Istenen kívül más is foglalkoztathatná. De a valódi belső élet, a valódi spiritualitás bámulatos paradoxonja, hogy aki egészen belső közelségbe került Istennel, annak hirtelen „kifelé” fordul az élete. Jézus és a Szentlélek kegyelmi szempontból teljesen normális logikája ez. Ahogyan Szent Ignác kortársa, Teréz is döbbent lelkesültséggel kiált fel, amikor az imádság legbelső, izzó magváról beszél: azért kell a legbelsőkig hatolnunk az imádságban, hogy valódi tettek, gyakorlati lépések fakadjanak belőle!

Közvetlen istentapasztalat

A jezsuita spiritualitás cselekvően szemlélődő (aktívan kontemplatív) életstílusa mögött olyan meggyőződés rejlik, amelyet sok-sok középkori szerző éppúgy paradoxonnak nyilvánított volna, mint a konkrét tevékenység és a szemlélődés egységét. Szent Ignácnak meggyőződése volt, hogy Isten közvetlenül akar kapcsolatba lépni az emberrel, vagyis nem akar kizárólag közvetítők, közbülső tényezők és áttételes kapcsolati formák útján érintkezni vele (és nemcsak a középkorban voltak, de ma is vannak olyan teológusok, nem is kevesen, akik képtelenségnek tartják Isten megtapasztalását, nem is beszélve a közvetlen istentapasztalatról). És mindenkinek ezt a tapasztalatot kívánta felkínálni. Különleges tény, hogy a katolikus egyházban külön szerzetesrend jött létre azzal a céllal, hogy eljuttassa az embereket ehhez a tapasztalathoz.

Hallatlan magányra kell képesnek lennie annak, aki kész kitenni magát e közvetlen érintkezésnek, aki semmiféle biztosítékot (sem szavakat, sem szokásokat, sem gondolatokat) nem akar elhelyezni önmaga és Isten közé. A közvetlen érintkezést vállaló magánynak azonban igazi kapcsolatiság a gyümölcse, hiszen aki közvetlen kapcsolatba kerül Istennel, az nyomban az isteni élet mozgásába is belebocsátkozik, Isten élete pedig mindig a világ felé is irányul. A jezsuita spiritualitás egyik nagy tanulsága, hogy nehéz igazi kapcsolatot létesítenünk emberekkel, ha előbb nem bocsátkoztunk bele az Istennel vállalt magányba, nehéz valóban látnunk a világot, ha előbb nem hunytuk le a szemünket, hogy semmit ne lássunk a láthatatlan Istenen kívül, és nehéz felkínálnunk másoknak a jóindulatunkat, a képességeinket, végső soron saját magunkat, ha előbb nem feledkeztünk el magunkról Isten minden teremtményt elfeledtető világosságába merülve. Ignác tudta, hogy az emberi életben számtalan olyan tényező fejt ki hatást, amely el akarja nyomni, háttérbe akarja szorítani és el akarja homályosítani a szóban forgó közvetlenséget, s ezért e veszélyeztetettség tudatában intette a tapasztalás fontosságára az övéit.

Ha Isten belső valósága nem lenne szüntelen dinamika, feltartóztathatatlan élet és állandó nyugalomba merülő cselekvés, akkor Ignác arra figyelmeztethette volna a 16. századi kereszténységet, hogy mindent Isten legnagyobb dicsőségére tegyen meg. A felsőfokú jelző nemcsak ijesztő tökéletességet kívánt volna az embertől, de le is zárta volna a horizontot: a legnagyobb az, ami fölé már nem lehet hatolni, amit elérve minden mozgásnak vége szakad. Csakhogy a közvetlen istentapasztalat azt a felismerést szüli meg újra és újra, hogy Isten, a valóság és az élet több, mint aminek eddig gondoltuk. Isten, a valóság és az élet felfedezésének örömteli dinamikája fejeződik ki abban a célkitűzésben, hogy érdemes mindent Isten nagyobb dicsőségére tennünk, akinek az élete, bárhová jutottunk is el már a hozzá fűződő viszonyban, mindig fog még meglepetéseket tartogatni számunkra.

Nyilván nem véletlen, hogy a „meglepetések Istene” kifejezést előszeretettel használja egy amerikai jezsuita, akinek hazájában elért nagyfokú népszerűségét nem utolsósorban szintén az magyarázza, hogy jócskán meglepi a jezsuita lelkiség iránt érdeklődőket. James Martinnak a szentignáci életstílusról írt – immár magyarul is olvasható – összefoglaló könyve (Jezsuita spiritualitás. Gyakorlati útmutatás a hétköznapi élethez)

legalább három meglepetéssel szolgál. Egyrészt körülményeskedés nélkül bemutatja, hogy a keresztény hit az egész életre, az élet legapróbbnak és legelhanyagolhatóbbnak tűnő szeletére is hatással van, egészen egyszerűen semmit nem hagy érintetlenül. Aki a spiritualitás útjára merészkedik, ráadásul Szent Ignác nyomdokain, az nem valamiféle túlbonyolított barokk világ labirintusát kezdi járni, hanem saját történelmi valóságának kellős közepén találja magát, s olyan tényezőknek is éber figyelmet kell szentelnie, amelyek mellett korábban talán szó nélkül elment.

Az első keresztény aszkéták a sivatagba húzódtak, hogy kiszolgáltassák magukat Isten pőre valóságának. De hát van-e lényeges különbség Észak-Afrika porsivataga és a modern nagyváros kősivataga között, ahol Ignác berendezkedett? És ha már a lelki élet egyik legkorábbi metaforájaként használatos sivatagról van szó: más-e a porsivatag egyformasága, mint a modern ember hétköznapjainak látszólag sivár monotonitása? Ahogyan az első aszkéták körül termékeny közeggé alakult a kiaszott sivatag, a szentignáci spiritualitás is termékennyé formálja a hétköznapok sivatagát. Nincs jobb iskolája a léleknek a mindennapok már-már elviselhetetlen egyformaságánál, mert arra tanítja, hogy a létezés legjelentéktelenebb szféráiban is Isten éli a maga életét, amelyhez a banalitás nem nyit kaput kevésbé, mint a misztikus elragadtatások. A normális, átlagos keresztény élet csodálatos világosságot fogadhat be és sugározhat, ha elfogadja Isten jelenlétét.

Martin második meglepetése, hogy könnyed formában, számtalan történettel és felszabadító humorral vezeti elő a lelki élet legkomolyabb kérdéseit. Nyilván vannak, akik jó néven vennék a szerzőtől néhány elméleti kérdés tisztázását; de talán még többen lesznek, akik meglepődve látják, mennyire egyszerűen, világosan és derűsen lehet szólni a kereszténység nevében. Akinek nincsenek komoly kifogásai elgurult pénzüket kereső háziasszonyokról, szántásról-vetésről, halászokról és búzamagokról szóló történetekkel kapcsolatban, az James Martin vállalati környezetről, számítástechnikai eszközökről, természeti élményekről és baráti kapcsolatokról szóló történeteivel szemben is jóindulatot fog tudni tanúsítani.

Martin harmadik meglepetése igazán szentignáci természetű. Arról igyekszik meggyőzni az olvasóit, hogy bármennyire nagyobbnak és többnek bizonyul Isten ahhoz képest, amit gondolni mertünk róla, Isten valósága és akarata nem áll ellentétben annak az embernek a valóságával és akaratával, aki hajlandó komolyan venni őt. Éppen ellenkezőleg: kiderül, hogy mivel egyedül Isten ismer minket igazán, egyedül ő akarja igazán, minden külső szempont, minden érdek és minden hátsó gondolat nélkül a javunkat.

Újkori lelkiség és újkori józanság

A kereszténység történetében minden maradandó jelenség jórészt abból nyeri az értékét, hogy teljesen belemerül korának valóságába. Szent Ignác sem lenne elhelyezhető máshol, mint a kora újkorban, abban az időszakban, amikor igazi diadalútjára indul az egyén és az egyediség pátosza. Ignác abban akar segítséget nyújtani, hogy az egyén megtalálja a maga egyszeri és egyedi életútját, amely semmiféle általános elvből nem vezethető le maradéktalanul (az egyéni életútnak ezt a felismerési módját egzisztenciális logikának szokás nevezni). Ebből a szempontból az egyik leghatározottabb katolikus választ adja Luthernek, akinek jellegzetesen újkori módon az volt az alapvető kérdése: miként találhatok én kegyelmes Istent (a másik határozott válasz minden bizonnyal Keresztes Szent Jánosé, aki a látszólagos én teljes felszámolásával próbál eljutni a valódi énhez: de mégiscsak énhez). Ignácnak a józansága is teljesen újkori. Útmutatásait, megnyilatkozásait és életének egész második felét olyan visszafogott józanság hatja át, amely csak azé az emberé lehet, aki már megtapasztalta, hogy nem a hétköznapi normalitástól legtávolabb eső magatartásformák vezetnek el ahhoz, aki látszólag a legtávolabb van a számunkra ismert valóságtól. Ha Isten radikálisan közel van az emberhez (ez a jezsuita lelkiség jézusi alapmeggyőződése), akkor nincs olyan helyzet, amelyben ne lenne megismerhető. És ha bízunk abban, hogy Isten, a valóság és az élet mindig több annál, mint amennyit feltételezni mernénk, nyugodtan bízhatunk abban is, hogy mi magunk is többek lehetünk annál, mint amennyit remélni mernénk. A jezsuita lelkiség nagy újdonsága, hogy a legjózanabb és leghétköznapibb egyszerűség a legrendkívülibb belső folyamatok hordozója lehet.

Maga Ignác annyira visszafogott volt, hogy a halála előtti órákban józanul rábízta magát a titkárára, aki még nem tartotta szükségesnek, hogy a halálra felkészítő egyházi támogatásban részesüljön. Ignác egyedül és sóhajtozva halt meg. Ez a végső elhagyatottság csak a legnagyobbaknak jut osztályrészül. Minket, átlagos, egyszerű, normális keresztényeket másféle, szentignáci bölcsességgel körülvett, biztonságosabb és kapcsolatokba torkolló magányra hív hétköznapjaink termékeny sivataga.