Hojdák Gergely: A szárnyaszegett kolibri

Frida Kahlo (1907–1954) festőművész a 20. századi mexikói művészet emblematikus alakja. Szinte valamennyi festménye önéletrajzi ihletésű.

aApai nagyszülei magyarországi zsidók, édesapja Németországból vándorolt ki Mexikóba, ahol feleségül vett egy jámbor, katolikus mesztic (spanyol-indián félvér) asszonyt. A házaspár négy leánya közül Frida volt a harmadik és a legtehetségesebb, aki a család nehéz anyagi helyzete ellenére kiváló oktatásban részesült. Orvosnak készült, már a középiskolában kapcsolatba került az ország leendő baloldali vezetőinek néhány tagjával. Polgári karrierjének végét – egyben a festői kezdetét – egy 18 éves korában elszenvedett buszbaleset jelenti, amelynek során a gerince is súlyosan károsodott. Összesen 35 operációt hajtottak végre rajta, hónapokig feküdt gipszfűzőben, évekig élt ágyhoz kötötten, orvosi diagnózis alapján sohasem lehetett gyereke. Kisebb csoda, hogy újra megtanult járni, mert a jobb lábára egy vírusos betegség következtében már gyermekkorában megsántult (később ezt a lábát amputálni kellett). Első művészi munkái az őt ápoló családtagjairól unaloműzésből készített arcképek, illetve önarcképek voltak. A festőnő a valószínűleg a testi hibái leplezésére is szolgáló (a tehuana népviseletet tükröző) hosszú mexikói szoknyát világszerte ismertté, divatossá tette.

Frida Kahlo festészete sokat merít az azték mitológiából, vagy tágabban Mexikó prekolumbiánus kulturális emlékeiből. Ismerhette a szürrealista mozgalmat, akik az álmok, sejtelmek, látomások igazabb világát hirdették, de szimbólumai az ún. objektív véletlen programjánál („esernyő és varrógép találkozása a boncasztalon”) sokkal személyesebbek, szervesen ágyazódnak az életkontextusba („Szürrealistának hívnak, de nem vagyok az. Sohasem festek álmokat. A saját valóságomat festem.”) – a Henry Ford Kórház című híres képe például nyilvánvalóan a vetélés fájdalmairól tanúskodik a vallásos naiv mexikói festőművészet ikonológiájának felhasználásával. Képei legfőbb témája tehát önmaga, pontosabban a női test és szexualitás, olyan élmények, amelyeket ebben a formában csak nők élhetnek át. Freskófestő férjéhez, a Mexikói Kommunista Párt holdudvarához tartozó Diego Riverához viharos kapcsolat fűzi, amelynek érzelmi skálája a feltétlen odaadástól a megcsalatáson-megcsaláson át az anyai gondoskodásig terjed.

Önarckép tövises nyaklánccal című képe Frida Kahlo festészetének számos sajátos elemét magába foglalja. A meleg színekkel festett merev, szoborszerű arc mint a kompozíció geometriai központja (rajta az érzékiségre és szenvedélyre utaló élénkvörös ajak) színvilágát tekintve éles kontrasztban áll a hidegebb zöld vagy fekete színekkel festett különféle szimbólumokkal. Ez utóbbiak – a vegetatív életvilágot jelképező levelek, a fekete pókmajom és macska, a nektár körül szárnysebesen repdeső kolibri – a portréfestészet hagyománya szerint a lélek kivetüléseinek tekinthetők. A színek kontrasztját a jellegzetes ívelt formák (száj, hajdísz, szemöldök, levelek, szárny stb.) ismétlődése ellensúlyozza, e motívumok valamiféle természeti egységét, eredendő összetartozását sejtetve. A növény és az állatvilág között a virágtestű szitakötők (fent) közvetítenek, amely motívum viszont egy kicsivel lejjebb két selyem lepkével játszik össze, amelyek ugyanakkor női hajdíszként is értelmezhetők A pókmajom és a macska (a gyermektelen Frida kedvenc háziállatai) zömök tömegei a légies, karcsú kolibrivel szemben archetipikus értelemben valamiféle nehézkedést, földhöz ragadtságot képviselnek, miközben azért ezeket az állatokat épp testi ügyességük, ruganyosságuk, hajlékonyságuk tünteti ki. Ezen a képen azonban még a madár sem szárnyal: fel van fűzve a hosszúkás torkot fojtogató, véresre sebző tüskenyakláncra, amelynek egyik végével a majom játszadozik. A kolibrinek – sebes szívverése miatt – folyamatosan repkednie kell, virágról virágra, különben meghal. Már az azték mitológiában is közhely, hogy ha a kolibri nem repül, meghal. Önmagukért beszélő, mégis kimeríthetetlen szimbólumok – akár az emberi személyiség.