Nikl János: Füstölgő
A dohány története
Amint a dohány az Amerikát felfedező matrózok zsebében Európába került, azonnal megkezdte ellentmondásos útját. Volt, aki gyógyító csodanövényt látott benne, mások az ördög képviselőjének tekintették a pipázókat. Uralkodók és kormányok váltották egymást tűrve, tiltva, vagy kifejezetten támogatva a dohányzást. Az egészségre gyakorolt káros hatása ma már megkérdőjelezhetetlen, ahogy kultúrtörténeti jelentősége is.
nNem a dohány volt az első növény, amelynek leveleit elfüstölve élvezték bódító hatását. Már Amerika felfedezése előtt is használt az emberiség vallási és rituális célból szárított növényleveleket, vagy különféle növényszármazékokat. Azért füstöltek, hogy kapcsolatot teremtsenek a túlvilággal, vagy gyógyírként alkalmazzák. De előfordult az is, hogy egyszerűen csak mint fertőtlenítő szert használták a füstöt. A hinduizmus egyik szent könyve, az Atharvaveda a kendert említi, amelynek nedve és füstje bódító hatású. Az egyik legrégibb gyógyszerkönyv a kínai Pen Tsao Ching is részletezi a kender hatásait. Európában az ókori görögök is alkalmaztak füstöt. Elég csak a tömjént, vagy a mirhát említeni, mint értékes füstölőszert. Delphoi jósai sűrű füstfelhőben mondták ki próféciáikat. Hérodotosz pedig a szkítákat említi, akik ugyancsak kendert szívtak a temetési szertartások részeként.
Indiánok és matrózok
Nem félelmetes füstokádó sárkányoknak képzelték tehát a San Salvador szigetekre lépő spanyol hajósok a dohányzó őslakosokat. Csak a növényt nem ismerték. „Egész füstfelhőket eregettek ki szájukból és orrukból, melyeket hengeralakúlag összegöngyölített száraz növénylevelek égetéséből nyertek” – olvasható Kolumbusz Kristóf naplójában. Erről számol be Bartolomé de las Casas dominikánus szerzetes, az indiánok védelmezője is. A bennszülöttek számára a dohány az istenek ajándéka volt, s mint ilyen, a legalkalmasabb arra, hogy általa az égiekkel kapcsolatba kerüljenek. A föld, a víz és a tűz ősi elemek – hitük szerint – együtt vannak jelen a növényben. A szárítás során a víz elemtől megszabadítva a tűz által megfosztják a dohányt a föld elemtől is. Ez az áldozat klasszikus módja. A keresztény kultúra sem mentes a tűzáldozattól. Gondoljunk a fentebb említett tömjénre. Tehát amikor Kolumbusz matrózai először látták, hogy az indiánok „lobogót isznak”, akkor a dohányzás rítusa már rég elterjedt szokás volt az indián népesség körében – írja a Rüdiger és Margit Dahlke szerzőpáros A dohányfüst pszichológiája című könyvében.
Kolumbusszal tartott második útján Ramon Pane szerzetes, hogy az őslakosokat keresztény hitre térítse. A bennszülöttek nyelvét megtanulva elnyerte bizalmukat és közelebb került hozzájuk. Ő az első, aki magáról a dohánynövényről is ír 1497-ben. Pane megfigyelte, hogy az indián ünnepségeken jelentős szerep jut a dohánynak, és kellemes bódultságba, édes alvásba ejti használóit. Ezért Herba inebriansnak, mámorító fűnek nevezte.
A történelem, pontosabban a jogtörténet megőrizte az első európai származású dohányos nevét is. Rodrigo de Jérez a Santa María matróza volt. A legénység tagjai közül ő próbálta ki először a dohányt. Később követték hajós társai is. Hazatérve nagy feltűnést keltett a füstölgő de Jérez, és a Biblia által nem említett szokása miatt be is börtönözték. Így nem csak az első európai dohányos volt, hanem az első, akit elítéltek emiatt. Ám nem az utolsó e sorban.
A dohány útja
Európába dísznövényként érkezett a dohány. Széles, nagy levelei és rózsaszínű virágai keltették fel a növénytan megszállottainak figyelmét. Azonban elég hamar gyógyító hatását is felfedezték. Az első orvosi leírás 1560-ból Francisco Hernandeztől, II. Fülöp spanyol király udvari orvosától származik – olvasható a 2008-as Orvostörténeti Közlemények kiadványban. Hernandez fiával együtt hét éven át utazott az Újvilágban, hogy annak gyógynövényeit összegyűjtse és hatásukat leírja. Tapasztalatait külön értekezésben foglalta össze. „A dohány álmosságot okoz, feloldja a lehangoltságot, enyhíti a fájdalmat, kiváltképpen a fejfájást, elősegíti a nyál kiválasztódását, erősíti a gyomrot, de májgyulladást is okozhat. A szájban pedig – azoknál, akik túlságosan elmerülnek a füst élvezetében – különös daganatokat eredményez.”
Egy francia diplomata, II. Henrik király követe, Jean Nicot saját apródján és szakácsán kísérletezett az új gyógynövénnyel. A dohány magvait egy kereskedőtől kapta 1560-ban, és a saját kertjében nevelgette. Nicot apródjának fekély keletkezett az orrán, amit a zöld dohánylevelekkel borogatott, mire az meggyógyult. A szakács pedig az ebédre készülő pecsenye helyett a kezét vágta fel. Erre is dohányborogatás került. A szakács még évekig dolgozott a rezidencián. A sikeren felbátorodva a diplomata egyenesen a betegeskedő francia királynénak, Medici Katalinnak küldte el a dohány porrá őrölt leveleit és magvait. A királyné tünetei enyhültek Nicot gyógyszere által, s ennek tiszteletére viseli a növény a követ nevét: herba nicotiana. A királyné gyógyulása egyébként korántsem rendkívüli. Medici Katalin kórképét Kapronczay Károly, a Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár és Levéltár címzetes főigazgatója részletezi: „a dohányfüst, vagy a dohánypor izgatja a nyálkahártyákat, fellazítja a dugulásokat, s a nedvek szabad kiürülését eredményezi. Ez volt az allergiás fejfájásban szenvedő Medici Katalin gyógyulásának titka is: Nicot dohányport küldött neki, aminek felszippantása után a francia királynő valóban megkönnyebbült, s tünetileg a tubákolás karbantartotta allergiáját.”
Azáltal, hogy a dohány bekerült az európai arisztokrácia legfelsőbb köreibe, azt gondolhatnánk, hogy terjedése megállíthatatlan volt, vagy legalábbis gyorsabb, mint a többi tengeren túlról érkezett új növényé. Ám nem így történt. „Míg a többi kultúrnövényt hasznosságuk tette nagyon elterjedtté, a dohány nem csak kezdetben, hanem évszázadokon át tiltott gyümölcsnek számított. Termesztését, fogyasztását kegyetlenül büntették. Főként az egyház ellenállásába ütközött, holott a szerzetesek maguk sem vetették meg a tubákot és a pipázást” – mondja Hornyák Balázs gyűjtő, a dohanymuzeum.hu elindítója.
Átkok és tilalmak
Kiátkozással sújtotta a dohányos-pipázó papságot VIII. Orbán pápa 1624-ben, sőt azokat a híveket is, akik pipáztak vagy bagóztak mise alatt. Később XII. Ince pápa megerősítette ezt a bullát, de ez nem tántorította el sem a papokat, sem a híveket a dohányzástól. 1724-ben XIII. Benedek pápa eredménytelennek ítélte elődei dohányellenes szigorát, s visszavonta rendeleteiket, csupán a templomban való dohányzást tiltotta meg. Egyes fejedelmek, királyok pártolták, mások tiltották a dohányzást. Volt, aki dohányzó társaságot alakított, más kollégiumot hozott létre a dohány élvezetére. I. Jakab angol király kiáltványt fogalmazott meg a füstölés ellen. Az 1604-ben kihirdetett „A Counterblaste to Tobacco” a tüdőt fenyegető veszélyekre is figyelmeztetett. IV. Murád szultán azonban az angol királynál keményebben bánt a füstölgőkkel: 25 ezer dohányost végeztetett ki. Történt ugyanis, hogy Konstantinápolyban az 1633-as tűzvész után nyomor és elégedetlenség uralkodott. A lakosság lázadni készült. A legnépszerűbb közösségi terek, ahol az emberek eszmét cseréltek és politikai vitát folytattak, a dohányzó kávézók voltak. A kávéházak bezárásával és a dohányzás betiltásával az abszolút uralom rémét, a gyülekezésre, eszmecserére alkalmas helyeket szüntette meg a szultán. A szigorú rendelet ürügye persze a tűzvész volt, amit állítólag egy pipa okozott.
A Kárpát-medencébe török közvetítéssel érkezett meg a dohány, a többi újvilági növényhez hasonlóan. A „Közép-Ajtai dohány, melyet nemes Erdély ország gyűlése alkalmatosságával Kolozsvárra eladni küld” kezdetű 1792-ben született dokumentum leírja miként nézték csodálkozva az erdélyiek a pipázó törököt. „Az erdélyiek legelőször dohányt és pipát csodálkozva látták III. Amurathesz török császár fő lovász mesterénél és Erdélybe küldött követénél Mehemet Agánál 1576-ban. De még ezekre nézve a dohánynak sem füstivel sem porával nem éltek a tájban.” Ormándy Miklós piarista botanikus szerint a magyarok közül Apafi Mihály erdélyi fejedelem ízlelte meg először a dohányt 1662-ben, amit Ali budai basától kapott ajándékba. A magyar fejedelem annyira szenvedélyes pipázó lett, hogy egy évre rá dohánymérgezést kapott. Életét orvosai hánytatással mentették meg. A kúra annyira sikerült, hogy Apafi ezután élete végéig nem tudott ránézni a pipára. Sőt, szigorú tilalmat rendelt el a dohányzás ellen. Az egyszerű és a nemes embert is komoly pénzbüntetéssel sújtotta, ha megszegték a tilalmat. Azonban valószínű, hogy Budán – az állandó török jelenlét miatt – hamarabb ismerték a dohányt, mint Apafi.
Papírba rejtve
Hornyák Balázs szerint nem tudhatjuk, ki volt az első magyar, aki rágyújtott. Mint ahogy azt sem lehet tudni, hogy mikor, hol és ki szívott először cigarettát, azaz papírba csomagolt dohányvágatot. Előtte csak a tubákolás, a pipázás és a szivarozás volt ismert. Egyes elméletek szerint orosz katonák töltöttek először dohányt a töltényeik papírhüvelyeibe. Mások szerint török katona tekert dohányt papírosba, mert eltörött a pipája.
A cigaretta igazi elterjedése Európában 1850 után következett be. A Krími háborúban az orosz katonák ekkor már hosszú szopókás cigarettát szívtak. Ez egyedi orosz formája a cigarettának. A dohánnyal töltött rész mindössze három-négy centiméter hosszú volt. A szipka, vagy szopóka viszont akár tíz centis is lehetett. Ennek magyarázata, hogy ilyen módon meghosszabbítva a cigarettát, a nagy hidegben nem kellett levenniük vastag kesztyűiket ahhoz, hogy rágyújtsanak.
Magyarországon az első cigaretta-gyártmányok 1865-ben jelentek meg. E kor ismert márkája a „Kettős szivarka” volt, amelyet két krajcárért lehetett megvásárolni. Egy év múlva már 8 fajta szivarka közül válogathattak a dohányosok. Az első években mindössze 600.000 darab fogyott, egy év alatt ez a szám 13 millióra ugrott.
„A dohányzásnak kultúrája volt és van” – mondja Hornyák Balázs, aki 1998 óta gyűjt régi, magyar, bontatlan csomag cigarettákat, szivarokat és egyéb dohánytermékeket. Gyűjteménye és tudása rövid idő alatt akkorára duzzadt, hogy úgy érezte, meg kell osztania másokkal is azokat a kincseket, amelyekre rábukkant. Így jött létre a fentebb már említett internetes dohánymúzeum. „A cigaretta nem műtárgy, nem festmény, porcelán, ami azért készül, hogy gyűjtsék és féltve őrizzék. A cigaretta használati tárgy, ami célja végeztével megsemmisül.”
Kultusza viszont megsemmisíthetetlen. Rengeteg történet, irodalmi alkotás őrzi varázsát, vagy épp átkát a dohánynak. A magyarok közül említhetjük itt Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső, vagy Krúdy Gyula nevét. Hosszasan sorolhatnánk azokat a ma is hatályos törvényeket, vagy rendeleteket, amelyek a dohányzó, vagy nem dohányzó emberek egészségének védelme érdekében születtek. Vagy azokat, amelyek célja a dohányból származó jövedelem lefölözése, megadóztatása. Ám IV. Murád szultán, vagy I. Jakab király nevéhez hasonlóan, ez utóbbiak is csak apró bekezdések lehetnek a dohány, mint kultúrnövény végtelen történetében.