Hojdák Gergely: Pap, költő, forradalmár

Papköltő, kétszeresen elkötelezett költő (ti. a társadalomnak és a papi szolgálatnak), aktivista költő, marxista költő, tiltakozó (protest-) költő, forradalmár költő, idealista költő, szent ember − ezekkel az attribútumokkal ruházzák fel
Ernesto Cardenal Martínezt, a világhírű nicaraguai alkotót egy neki szentelt monográfia bevezetőjében. Ilyen antagonisztikus eszmék szintézise talán csak a latin-amerikai kulturális életben fordulhat elő, aminek jobb megértéséhez figyelembe kell vennünk a forradalmár Jézusról szóló elképzelések, a felszabadítás teológiájának közvetlen hatását, és ennek történeti hátterét is. 

Spiritu ális /politikai forradalmár?

A Cardenal családnév spanyol anyanyelvű olvasóban magas egyházi hivatal (bíboros), egy élénkvörös tollú madárfajta (kardinálispinty) és a véraláfutás képzetét kelti föl. Nomen est omen? Ernesto Cardenal a nicaraguai Granadában született 1925-ben, jómódú családban. A Magyarországnál másfélszer nagyobb, ám még ma is csak fele annyi lakosú közép-amerikai országot ekkor már régóta az Egyesült Államok tengerészgyalogsága tartotta megszállva (céljuk a közlekedési csatorna és az ásványkincs-készlet felügyelete), akik jellemzően konzervatív bábkormányokon keresztül gyakorolták a végrehajtói hatalmat. A népi-nemzeti felkelések, partizánakciók mindennaposak voltak – ahogy a véres megtorlások is. 1934-ben például, amikor az amerikaiak kivonulása után az ő érdekeiket védelmező Somoza-család került hatalomra (közel fél évszázadra!), férfiak, nők és gyerekek ezreit mészárolták le.

Ernestonak a társadalmi elit tagjaként olyan lehetőségei voltak, amelyekről a mélyszegénységben élő nép nagy része nem is álmodhatott: a szomszédos Mexikó mellett Európában, például Olaszországban és Svájcban folytatott irodalmi tanulmányokat. Hazaérkezve részt vett az 1954-es „április forradalomban”, amelynek során barátai közül is sokan az életüket vesztették. Forradalmi hevületét jól szemlélteti A papagájok című verse, mely szabadfordításban így hangzik:

„Michel barátom / vámos Somotónál a hondurasi határon / ő mondta nekem nemrég hogy / angoltanulás céljából útnak indított / csempészett papagájokat talált. / 186 darab papagáj / 47-en már a ketreceikbe- holtan. / Barátom azt is elmondta nekem hogy / vissza akarta vinni őket oda ahonnét származtak / ahogy a teherautó a pampákhoz közeledett / a hegyek lábánál ahol a papagájok élnek / (a síkság mögött magas hegyek nyúlnak az égbe) / a papagájok izgatottak lettek szárnyaikkal verdesni kezdtek / és nekirontottak vadul a ketrecek rácsainak / amikor a ketrecajtók felnyíltak / vízsugárként spricceltek ki a szabadba / otthonos hegyeik felé. / A Forradalom ugyanezt tette velünk azt hiszem. / Felnyíltak ketreceink ahová / bezártak minket hogy angolul csevegjünk / vissza’dta nekünk az országot ahonnét / gyökeresen téptek ki minket / de zöld hegyeik újra táplálni kezdték a papagájokat / a papagáj-zöld bajtársak vérétől megittasulva. / De 47 sosem tér vissza.”

Ernesto forradalmi szerepvállalása miatt hazája elhagyására kényszerült. Az Egyesült Államokba emigrált, ahol nemsokára belépett a világtól elvonult életformájukról híres trappista rendbe. A Getszemáni Kolostorban életre szóló barátságot kötött Thomas Mertonnal, a világhírű lelkiségi íróval, akinek könyveit már egyetemista korában mohón olvasta. Végül mégis inkább az aktív társadalmi szerepvállalással járóegyházmegyés papi hivatást választotta. 1965-ben szentelték fel szülővárosában.

A solentinamei evangélium

Cardenal atya nemcsak hirdette, de a gyakorlatban is meg akarta valósítani a felszabadítási teológia eszményét, ezért Solentiname plébánosaként a környékbeli parasztokból egy progresszív keresztény gyülekezetet (kommunát) szervezett a Nicaraguai-tó festői szépségű, ám felettébb elmaradott és szegény Mancarrón-szigetén. A szokásos vasárnapi prédikációkat – melyre a parasztok a környező szigetekről ladikokkal érkeztek – elmélkedés, ima és tanulás követte. Cardenal atya mindig vigyázott, hogy ne vegyék át teljesen a monasztikus szertartásokat, hiszen a közösség tagjait várta otthon a munka, a megélhetésért folytatott nehéz küzdelem. Itt írta meg évekkel később az 1975-ben megjelenő, számára a világhírt meghozó Solentinamei evangélium című könyvét, mely egyszersmind a felszabadítási teológia egyik alapdokumentuma. A több tucat nyelvre lefordított mű tulajdonképpen fontosabb evangéliumi passzusok körül folytatott beszélgetések kvázi-hiteles jegyzőkönyve – legalábbis a szövegből jól kivehetők az egyes személyek sajátos szófordulatai, nyelvezet- és habitusbeli különbségei (azt persze nem tudni, hogy a szerkesztői kéz utólag mennyit „kozmetikázott” ezeken a beszélgetéseken). Cardenal atya nem „prédikál”, hanem a dialógus egyenrangú (bár kétségtelenül a legtekintélyesebb) résztvevőjeként kérdezve, közbevetve terelgeti a beszélgetést saját társadalmivallási elképzelései irányába. Egy jellegzetes példa a könyvből Lukács 9, 23–27 („Jézus veszi a keresztjét”) kapcsán:

„Én veszem át a szót: – A kereszt a rómaiak kivégzési eszköze volt, a legkegyetlenebb, nem pedig a zsidóké; így végezték ki a politikai bűnözőket. A felforgatók kivégzési módja volt, és ezeket ebben az időben éppúgy, mint ma, »gonosztevőknek« nevezték. Jézus [aki megjövendölte kivégzésének módját – H.G.] azt mondta, hogy az ő követőinek felforgatóvá kell lenniük (…) OSCAR: Én nem tudom… elég tudatlan vagyok, de azt hiszem, hogy az élet és a szeretet két hasonló dolog, vagy még inkább ugyanaz az egy dolog, én nem tudom, és ezért élni annyit jelent, mint életünket adni a felebarátainkért, míg ha valaki önző módon saját magának akarja megőrizni az életét, az nem élet, nem tudom, jól magyarázom-e. ÉN: Oscarnak nagyon igaza van, az élet szeretet. És láthatjuk, hogy az egész élet, minden, ami a világegyetemben létezik, a szeretet által jött létre: az emberek élete, az állatoké meg a növényeké. (…) ARMANDO: Elveszítheti valaki az életét a szeretet miatt az utcai harcban vagy a börtönben, kínzások alatt vagy a hegyekben, és még az a legjobb, ha így veszítjük el az életünket. De van más módja is az élet elvesztésének a szeretet miatt, és az a legértékesebb. Erről mondja Jézus, hogy vállunkra kell vennünk a keresztet »mindennap«. – Mintha azt mondaná, hogy mindennap felforgatóvá kell lennünk – vetem közbe én. És megszólal más: az életet nemcsak fegyver által lehet elveszíteni, sok embert nem fegyverrel gyilkolnak meg. De aki szeret, annak meg kell ismernie a halál valamelyik válfaját, a szeretet miatt. Ezért írja az evangélium, hogy Jézus »az egész néphez« szólt.”

A Solentinamei evangéliumból tehát kibontakozik a forradalmár, felforgató, felszabadító Jézus alakja, aki egy mindent éltető szeretet-eszme jegyében áll (vö. Teilhard de Chardin kozmikus Krisztus elképzelésével). A solentinamei közösség végül egy széleskörű népi felkeltést követő megtorló akciónak esett áldozatul: a missziót felgyújtották, a baloldali felforgató hírében álló Cardenal atyát ismét száműzték hazájából. Merton halála után (akit egy meghibásodott elektromos készülék sújtott halálra 1968-ban egy vallásközi konferencia alatt), amely időszak súlyos depressziójával és költészetének nemzetközi felfedezésével esik egybe, Cardenal már nem látta a szabadság, a társadalmi igazságosság, az emberi méltóság előmozdításának reális lehetőségét a brutális elnyomógépezetéről ismert Somoza-féle diktatúrában, ahol talán mégiscsak a tisztaszívű mártír- forradalmár a legnagyobb hős („De a hős megszületik, mikor meghal / és újjászületik a zöld fű az üszökből.” – Hora 0), a férjeiket már csak álmukban ölelő, gyilkosaik által megerőszakolt asszonyok pedig a legnagyobb vesztesek (A cuái parasztasszonyok). Csakis a sokszor kegyetlen latin-amerikai mindennapokból, a szenvedély végleteiből és ellentmondásaiból érthető meg, hogy a papi hivatása mellett elvben mindvégig kitartó Cardenal egyházi elöljárói utasítása ellenére végül ismét aktívan a forradalom oldalára állt, sőt a baloldali hatalomátvétel után hosszú időre az új kormány kultuszminisztere lett, miközben egyre inkább meghasonlott annak egyre autoriterebb politikai stílusával is. Ekkoriban (1983) került sor a híres repülőtéri jelenetre, ahol II. János Pál pápa nyilvánosan megfeddte az elébe siető, bűnbánóan a földre boruló Cardenalt a miniszteri lemondását követelő pápai utasítás semmibevételéért, és személyesen is felszólította: rendezze ügyeit a katolikus egyházzal! – amit ő végül meg is tett.

A rózsa bőre

Költői stílusát maga Cardenal az exteriorismo kifejezésben foglalta össze: „Tárgyilagos költészet, elbeszélő és anekdotázó, a való élet elemeiből építkező, konkrét dolgokkal, rendes nevekkel, precíz részletekkel és pontos adatokkal, statisztikákkal, tényekkel és idézetekkel (…). A rózsa bőre, hamu, ajkak, távollét, álom, érintés, hab, vágy, árny, idő, vér, kő, könnyek, éjszaka… Véleményem szerint az exteriorismo az egyetlen olyan költészet, mely képes kifejezni Latin- Amerika valóságát, eljutni az emberekhez és forradalmivá lenni.” Marxista forradalmiság, a lelketlen kapitalizmus kritikája, egy igazságos „kereszténykommunista” társadalom víziója, evangéliumi- és zsoltárszövegek, kínai és buddhista vallásbölcselet ötvöződnek ebben a sajátos költői életműben.

A fogyasztói társadalom spirituális éhségének megkapó és egyben epésen szatirikus ábrázolása az Ima Marilyn Monroért című költemény (1965). A szexbálvány- filmsztár halála fölött elmélkedő vers külsődleges értelemben (exteriorismo) a sztár egy gyerekkori álmának Time magazin-beli leírásából indul ki: az árva kislány, akit 6 éves korában megerőszakoltak, lemeztelenítve látja magát egy sötét templomban, ahol a gyertyák halovány fényében áhítatos hívők tömegei borulnak hasra előtte, és ő lábujjhegyen lépdel a fejek között. Ez a templom azonban nem a 20th Century Fox stúdiója – mondja ironikusan a lírai én – hanem Marilyn saját testének a temploma, ahonnét Jézus korbáccsal űzné ki a producereket, akik rablók barlangjává tették azt. A papköltő érzékenyen egyensúlyoz a minden halottnak kijáró keresztényi kegyelet és az amerikai sztáripar, a Marilyn-jelenség gyilkos kritikája között:

„A végső csók nélkül ért véget a film / Holtan találták ágyában keze a telefonon. / És a nyomozók nem tudták kit akart felhívni. / Mint mikor / valaki megjegyzi az egyetlen baráti hang számát / és csupán gramofon-hangot hall: WRONG NUMBER. (…) Uram / bárki volt az akit fel akart hívni / és nem hívott (talán senki sem volt / vagy Valaki akinek nincs száma a Los Angeles-i telefonkönyvben) / Te vedd föl azt a telefont!” (Asztalos Lajos fordítása apró módosítással – Járom és csillag, 560.)

Felhasznált irodalom: • Benyhe János (szerk.): Járom és csillag. Latin-amerikai költők antológiája. Budapest, 1984, Kozmosz. • Cardenal, Ernesto: A solentinamei evangélium. Budapest, 1985, Magvető Könyvkiadó. • Pring-Mill, Robert–Walsh, Donald D. (ed.): Apocalypse and other poems. Ernesto Cardenal. New York, 1977, New Directions. • Scholz László: A spanyol-amerikai irodalom rövid története. Budapest, 2005, Gondolat. • Simor András (szerk.): Fegyverek szomorú éjszakája. Mai latin-amerikai költők. Budapest, 1982, Zrínyi Kiadó. • Zimmerman, Marc (ed.), Nicaragua in Reconstruction & at war. The people speak, MEP Publications, University of Minnesota, 1983.