Bárdosy Éva: Lélekápolás a Csendes-óceán partján

Róna Gábor 1947 óta tagja a jezsuita rendnek. 1949-ben, az ismert politikai helyzet, a szegedi rendi főiskola bezárása miatt elöljárói tanácsára külföldre ment sok társával együtt. Németországban, Belgiumban és Spanyolországban tanult, mígnem 1958-ban pappá szentelték. Egy évvel később már Ecuadorban szolgált, és csak 1989-ben tért haza. Jelenleg a pesti Jézus Szíve templomban lelkipásztor. Neve összekapcsolódik a nemzetközi Szeretetláng mozgalommal és a Keresztény Édesanyák Szent Mónika Közösségével. 

Bizonyára sok emléket hozott magával az Egyenlítő országából.

Igen, igen, de nem szabad elfelejtenünk, hogy hazatérésem óta csaknem huszonöt év telt már el. Az emlékek pedig ennyi idő után már halványulnak.

Hogyan jutott el Spanyolországból Ecuadorba?

Hajóval, természetesen. A repülő akkor még nem volt ennyire megszokott. Az út tizennyolc napig tartott, ennyi idő állt rendelkezésre, hogy alkalmazkodjunk a helyi éghajlati viszonyokhoz, bár Ecuadorban az Egyenlítő közelsége ellenére nem igazán ijesztőek ezek. Az ottani jezsuiták igen nagy szeretettel fogadtak, sosem éreztem elszigeteltséget. Édesanyám egyszer rákérdezett, nincs-e honvágyam. Akkor tudatosítottam önmagam előtt is, hogy nem, soha nem éreztem honvágyat.

Ecuador milyen gyarmat volt és mikor vált függetlenné?

Spanyol gyarmat volt, és 1822-ben vált függetlenné. Már korábban kikiáltották a függetlenséget, de a gyarmatosítók azt még nem ismerték el. Mégsem szabad Ecuadort valamiféle gyarmati sorban elnyomott országnak elképzelni, mondjuk olyannak, amilyenné Magyarország vált a 150 éves török uralom alatt. Rendkívül magas kultúrájú nemzet, már az 1600-as évektől kezdve virágzó kultúra emlékeivel rendelkezik. Festmények, műkincsek, barokk szobrok, irodalmi alkotások bizonyítják ezt. A jezsuitáknak van szerepük ebben, hiszen ez volt a Társaságunk fénykora is. A katalogizálásban, a műkincsek megőrzésében, a könyvek, évkönyvek kiadásában és még sokféle módon segítették elő az ecuadori kultúra fejlődését.

Milyen környezetbe került állomáshelyén? Milyenek voltak a földrajzi viszonyok, az éghajlat, az emberek?

Spanyolországi tanuló rendtársaimmal testvéri, vidám, családias kapcsolatokat építettünk ki. A megérkezés olyan érzéseket váltott ki belőlem, mintha csak hazaérkeztem volna. Azért választottam Dél-Amerikát, mert azokban az országokban közismert volt a kirívóan nagy paphiány. Ez Ecuadorra is jellemző. Portoviejoban álltam munkába, egy ottani jezsuita iskolában. Ez a kisváros a partvidéken van, a Csendes-óceántól 28 kilométernyire. Arra jól emlékszem, hogy két évszakot különböztettünk meg: a szárazat és az esőset. De még a száraz évszakban sem ment a hőmérő 30 fok fölé, márpedig ez itthon nyaranta elég sokszor megtörténik. Az óceán hűsítő hatása érvényesül ott, és az éjszakák mindig hűvösebbek, ki tudtuk magunkat aludni. A diákokkal csak gondoltunk egyet, és egy délutáni program keretében autóbusszal lementünk a tengerpartra, ahol az igazán kellemes vízben pompásan felüdülhettünk. Igazán megszerettem azt a népet. Sok jó van bennük. Szeretet, tisztelet a másik ember iránt. Aki meg ráadásul ilyen messziről érkezett, mint én, azt még inkább tisztelték, hiszen az ő érdekükben hagyta el az otthonát. Őszintén, minden hátsó gondolat nélkül, nagy bizalommal voltak minden pap iránt. Egy családdal különösen szoros kapcsolatba kerültem, ők egyenesen családtagként bántak velem. Egyszerű, dolgos emberek voltak.

És az indiánok?

Velük is ugyanilyen jó tapasztalataim voltak. Ők ráadásul a hegyek között élnek, ahol kifejezetten hideg van. A 4000 méteres magasságban az indiánok életvitelszerűen tartózkodnak olyan rideg körülmények között, amilyet a hegymászók csak egy-egy csúcsteljesítmény érdekében vállalnak magukra átmenetileg. A zenéjük mégis vidám, életerős. Leginkább furulyaszerű hangszerekkel adják elő, kísérik az éneket.

Mekkora területet tudott bejárni ottléte alatt? Járt-e például a Galapagos-szigeteken?

Mi természetfilmekből ismerjük valamelyest a szigetek csodálatos madárvilágát. Igen, jártam ott egyszer egy érettségiző osztállyal. Érintetlen természet. A csodás madárvilág, a fókák, az óriásteknősök, a tengeri farkasok. Figyelmeztettek is minket, hogy minél kevésbé zavarjuk meg ezt a csodát, hiszen a megjelölt madarak műszerei az emberek közelségétől már háromszor olyan gyors szívritmust jeleznek. Nagy élményem volt az is, amikor hegyet másztunk az Andok északi nyúlványain.

Mi minden tartozott feladatai körébe Ecuadorban?

A rendi iskolában szolgáltam. Tanári képzettségem nem volt, lelkipásztori munkát végeztem a diákok között: iskolalelkész voltam, illetve a középiskola első évfolyamain éneket tanítottam. A középiskola 12 éves kortól indult, egypár évig még nem mutáltak a fiúk, addig énekelni is szerettek. Az iskolai elfoglaltságaim mellett kórházlelkész is voltam. Ez állandó rendelkezésre állást jelentett. Mentünk, amikor csak hívtak. Biciklivel. Jó kapcsolatban voltunk a kórházi, rendkívül kemény munkát végző vincés nővérekkel, természetes, hogy segítettünk, amiben csak tudtunk nekik a betegek érdekében. Bejártam a portoviejoi börtönbe is misézni. A rabok, akikkel ott találkoztam, kedvesek és szolgálatkészek voltak, talán ártatlanul raboskodó is lehetett közöttük. Eljártam az egyik szegénynegyedbe is az ott lakók kápolnájába misézni. A paphiány miatt bizony ritkán jutottak az Eucharisztiához.

Milyen emberekkel került kapcsolatba? A tanítványai milyen családokból kerültek ki?

Ecuadorban fiatal a társadalom. Jó iskolái vannak, de kell is, mert a lakosságnak több mint fele 18 éven aluli. Azokban az évtizedekben, amikor ott éltem, 5 millió lakosa volt, mára ez 15 millióra nőtt. Én egységesnek tapasztaltam a társadalmat. Leginkább az alsó középosztályba tartozókkal találkoztunk, az ő gyerekeik jártak az iskoláinkba. Most 100 jezsuita él az ecuadori tartományban, ők hat iskolát vezetnek, olyanokat, amelyekbe az egész kis gyermekeket íratják be, akik érettségiig tanulnak ott. Ezeken az iskolákon kívül sok katolikus népiskolát is működtetnek a jezsuiták „Hit és vidámság” néven. A gyerekek nagy számát egy-egy állami ünnepen is érzékelhetjük, mert olyankor felvonulnak az iskolák, és a kedves, fiatal mesztic arcoknak se szeri, se száma, a különféle egyenruhába öltözött fiúk és lányok sorainak se vége, se hossza. Jezsuita munka a Quitói Katolikus Egyetem is.

A lexikon adatai szerint a napi egy dollárnál kevesebből élők, az igazán szegények mégiscsak többen vannak ma is Ecuadorban. Bizonyára látta közelről az ő életüket is. Hogyan, miből éltek, milyen munkát végeztek ők?

Én csak azt láttam, hogy elképesztően szorgalmasak. Ilyen hírük is van a világban, amikor elkezdtek kivándorolni Észak-Amerikába, Európába, főként Spanyolországba. Megbízható, szorgalmas, nagyszerű munkaerők. Akik közülük külföldön dolgoznak, hazaküldik a keresetüket, és amit tudnak. Rengeteg pici boltra emlékszem, ahol a szegény emberek kereskedtek, hogy valamiképp fenntartsák a családjukat. Mi ugye a partvidéken éltünk, ami a száraz évszakban sivatagos. A hegyekből eredő folyók kiszáradnak, nem érik el az óceánt, ezért ott a mezőgazdaság nem működik. Mégis, az biztos, hogy nem alacsonyította le őket a szegénység annyira, hogy emberségükből veszítettek volna.

Az oktatás milyen keretek között folyik?

Minden gyerek jár iskolába, legalábbis az elemi szintig mind eljutnak. Nem analfabéták, nem lehet őket „eladni”. Számukra vannak az ún. népiskolák is. Ezek egyik formája a rádióiskola. A földrajzi helyzetük miatt elszigetelt gyerekek, felnőttek iskoláztatását rádiós programok segítségével a legkiválóbb pedagógusok végzik. Ők állítják össze a programokat is. A rádió segítségével a tanulnivaló sok ezer emberhez eljut, a házi feladatokat otthon ki-ki elvégzi, azután pedig egyes vizsgapontokon történik a beszámolás és a vizsgáztatás. Mindig csodáltam, hogy a mi iskolánkban mennyi felnőtt ember jár az esti tagozatra. Ők munkásemberek voltak, a napi munka után jöttek iskolába, és három órán át hallgatták az előadásokat, hogy megfelelő képesítéseket szerezzenek. Megismerkedtem néhány nagyszerű tanárnővel, akik a Mária légió égisze alatt nagyon szép munkát végeztek a felnőttek tanítása és evangelizálása terén.

Volt-e kapcsolata Proaño püspök atyával, akiről olvastam, hogy indián ruhát viselt, és egy tálból evett a legszegényebbekkel, amikor bérmálási útjain be-betért az otthonukba?

Igen, ismertem őt is, Riobamba püspöke volt. Az egész egyházmegyéje ebben a stílusban végezte a papi szolgálatokat. Az indiánok között lakott egyébként egy jezsuita társunk, általában egy-egy fiatal jezsuita is volt mellette, akik váltották egymást. Sőt, a fővárosi Katolikus Egyetem hallgatói is jártak oda önkéntesként tapasztalatokat szerezni. Viszont akkoriban más püspökök is csodálkozást és elismerést váltottak ki belőlem éppen az egyszerűségük, közvetlenségük miatt. Itthon még másféle püspöki viselkedéshez szoktunk hozzá, de ők már akkor is alázatosak, szolgálatkészek voltak.

Milyen vallások léteztek akkor Ecuadorban?

A legtöbben katolikusok ma is, de az „evangelicals”-nak nevezett protestáns csoportok is munkálkodnak a nép körében. Prédikálnak, szervezik a híveiket. A hithirdetéshez is felhasználták a rádiót. Adásaik eljutottak az egész világra, a pénzt persze Észak-Amerikából kapták hozzá. Az adások hangneme sajnos olykor ellenséges volt velünk, katolikusokkal szemben.

Milyen lelkipásztori tapasztalatai voltak az átlagemberek körében? Milyen a hitük? Érződött-e a 70-es évektől kezdve a II. vatikáni zsinat reformja, ajánlásai?

Igen, mi is nagy lelkesedéssel fogadtuk a zsinat hírét és ajánlásait. Az iratokat nagyon gyorsan megkaptuk, gondolom, magyarra lassabban fordították le őket. A liturgikus reformokat is bevezettük annak rendje és módja szerint. A világiakkal való együttműködés az iskolákban már régi gyakorlat volt. Hiszen a jezsuiták vezették ezeket az intézményeket, de a nevelői munka a kiváló tanárok, a világi munkatársak által valósult meg. Ők pedig szívesen mélyedtek el a mi Szent Ignáctól tanult lelkiségünkben, és például egy idő után a tanév indulása előtt már nyolcnapos lelkigyakorlatokra is rászánták idejüket és életüket.

Milyen jellegzetes formáit ismerte meg az ottani népi vallásosságnak?

Ilyen például a hegyvidéken a kis Jézus szobra körüli foglalatosság. Karácsonykor előveszik, feldíszítik, elviszik a templomba, ott megáldatják, úgy viszik haza. De az iskolákhoz kötődő sajátos ecuadori ájtatosság a Fájdalmas Anya (Madre Dolorosa) tisztelete is. A 19. század elején éppen egyházellenes kormányzás került uralomra Ecuadorban, amely egymás után sajátította ki az egyházi iskolákat. Egyedül a quitói jezsuita kollégium volt még talpon. Április 20- án az ebédlőben tartózkodott 38 kisdiák, amikor a falon lévő Fájdalmas Anya képe az ő szemük láttára megelevenedett. Mária előbb felfelé tekintett – imádkozott –, majd pedig a gyerekekre nézett le. Ezek után minden gyermeket alaposan kivizsgáltak, ki is kérdeztek, és tanúságtételük után – valamennyit minden tekintetben egészségesnek találták – elismerte az egyházi bizottság a csoda megtörténtét. Az egyházi iskolák ügye attól fogva felvirágzott. Április 20-a azóta az ecuadori hívek nagy ünnepe. Kilenceddel ünneplik, amelynek során nemcsak tanítási szünet van, hanem a legkiválóbb egyházi szónokok tanítását hallgatják országszerte.

Mikor és hogyan került kapcsolatba a Szeretetláng mozgalommal? Mennyire és minek/kinek köszönhetően terjedt el az amerikai kontinensen ez a magyar eredetű ájtatosság?

A harminc év alatt négyszer jöhettem haza látogatóba. Az egyik ilyen alkalommal került a kezembe egy kis füzet a Szeretetlángról. Olvasása közben már nagy belső tűz keletkezett a lelkemben. Az a tartalom, amit olvastam, mély lelki élményt nyújtott. Elhatároztam, hogy ha még nincs lefordítva, én lefordítom spanyolra. Elvittem Ecuadorba, és nem sokkal később Quitóból és Mexikóvárosból egy időben elindult hódító útjára Kindelmann Erzsébet asszony imádságos mozgalma, hogy rövid idő alatt bejárja Észak- és Dél-Amerika minden országát, de eljusson az afrikai kontinensre is. Öt évvel korábban egy Németországban élő irgalmas nővér, Roth Anna tette ugyanezt a Szeretetlánggal, csak ő németre fordította le, és Európában terjesztette el.

Hogyan jellemezné a Szeretetláng lelkipásztori hatékonyságát? Felelősségérzet mások üdvösségéért? Egy közvetlenebb, érzelmekben is gazdagabb istenkapcsolat?

Engem az ragadott meg belőle, hogy Jézus meghív egy édesanyát, hogy kapcsolódjon be a megváltás művébe, ő pedig vállalja, és saját példájával buzdít arra minden más édesanyát is, hogy legyenek a családban a szeretet tűzhelyei. Ha ez így volna minden családban, nem tehetne ellenünk semmit bármilyen ellenséges családpusztító törekvés sem. Az is tetszik benne, hogy a Szűzanya nem hívja/küldi különféle zarándokhelyekre a Szeretetlánghoz tartozókat, hanem azt mondja, legyen a családotok olyan szent hely, ahová zarándokolni is lehetne.

Mi indította mégis a hazatérésre?

1989 nagyhetében érkezett egy levél a magyar tartományfőnöktől, Dankó László kalocsai érsek levelével együtt. Az érsek úr meghívott egyházmegyéjébe, és kérte, kezdjem meg plébánosi szolgálatomat a kalocsai jezsuita templomban. Nyolc évig szolgáltam Kalocsán. Ott, ahol kisdiák voltam! Ahonnét elindultam... Ennek a meghívásnak az öröme annyira átjárt, hogy társaim nem is próbáltak meg visszatartani. A hazámhoz, a magyar tartományhoz tartozásom a kerek harminc éven át mindig ott bujkált bennem. S bár tényleg nem éreztem soha honvágyat, a lehetőség, amit akkor előttem ez a levél kitárt, olyan boldoggá tett, hogy minden más eltörpült hozzá képest.