R. Nagy Károly: Hugo Chávez kísérlete

2013. március 5-én Venezuela bejelentette Hugó Chávez elnök halálát. Az 58 éves vezető hosszú ideje szenvedett rákban, többször is kezelték hazájában és Kubában. Chávez szocialista útját a gazdag olajjövedelmekből kiindulva kezdte el építeni, hiszen Venezuela populista – fél-katonai politikai kísérletei a hatalmasan növekedő kőolajtartalékokból táplálkoztak. Nagy ellentmondás viszont az országban, hogy az olajgazdagságot nem sikerült megfelelő mértékben munkahelyteremtésre és termelő beruházásokra fordítani, de a felzárkóztatási program elkezdődött. A „Commandante” azonban durva stílusban, autoriter módon politizált. 

Az olajnagyhatalom Venezuela , Chávez indulása

Hugo Rafael Chávez Frias 1954-ben született. Indián, afrovenezuelai és spanyol vért is örökölt őseitől. Katonai főiskolát végzett, politikatudományt tanult, fiatalon közéleti tevékenységbe kezdett. Baseball játékos lett, színdarabokat is írt. Már a főiskolán hamar felhívta a figyelmet magára a venezuelai kormányzat és a társadalom éles kritikájával. Tiszttársaival 1983-ban megalakította a „Bolivari Forradalmi Mozgalom 200” nevű szervezetet. A fiatal tisztek népi származásúak voltak, nem a parlamenti demokrácia kormányait támogató középosztály tagjai közül valók. Néhány társával már a tisztiiskolán érdeklődött a baloldali nemzeti doktrína, a bolivarizmus eszméi iránt. Chávezre hatással voltak a hatvanas évek gerillamozgalmai is, Castro és Che Kubája, a maoizmus, a latin-amerikai nemzeti baloldal, a venezuelai kommunista párt teoretikusai. Közben a hadseregben egyre magasabbra emelkedett a ranglétrán, a különleges ejtőernyősosztag parancsnoka lett ezredesi rangban.

Simón Bolívar és Simón Rodriguez eszméi éledtek újjá a hatvanas évek végén Venezuelában. Bolívar a latin-amerikai országok jövőjét a képviseleti köztársaságban látta, és a spanyol birodalom–USA Latin-Amerikából való kiűzésének és a szabad kormányok megalakításának feltételéül az amerikai egység megvalósítását hirdette meg, „csakhogy ezt az egységet nem valami isteni csoda hozza létre, hanem a körültekintő munka és a célirányos erőfeszítés” – mondta Bolívar. „Spanyol-Amerika eredeti világ, intézményeinek is eredetieknek kell lenniük, kormányának is, egyiket is, másikat is eredeti módon kell létrehozni. Kitaláljuk, hogyan, vagy tévedünk!” – vélte Rodriguez. Hosszú, több sikertelen kísérlet után 1811- ben Simón Bolívar és Francisco de Miranda vezetésével Caracasban kikiáltották Venezuela függetlenségét. Az ország fejlődését számtalan polgárháború és forradalom fékezte le, és mint a legtöbb dél-amerikai országban, itt is diktatúrák és demokratikus rendszerek váltották egymást. Nemcsak a politikát, a gazdasági életet is a változatosság jellemezte. A 20. század elején az olajtermelés beindulása, az erőteljes bevándorlás a 30-as években, a II. világháború utáni globalizáció hatásai sokrétűvé tették a venezuelai társadalmat és gazdaságot.

Az 1950-es évek végétől a 90-es évek végéig Latin-Amerika nagy részétől eltérően ezekben az évtizedekben az olajgazdag Venezuelában nem volt katonai diktatúra, hanem két polgári párt váltógazdálkodása érvényesült, a gazdaság fellendült, melyben döntő szerepet játszott az ország gazdag olajkészlete. A gazdaság legfontosabb ágazata a kőolajipar volt, melyet 1975-ben államosítottak. Venezuela az olajexportnak köszönhetően olyan gyorsan fejlődött, hogy a leggazdagabb dél-amerikai országok egyikévé vált, ma világviszonylatban a hetedik kőolajtartalékokkal rendelkező ország. 1983 után azonban az olaj világpiaci ára csökkenni kezdett és a venezuelai gazdaságban visszaesés okozott gondot, amely politikai problémákat, társadalmi robbanást is eredményezett.

Ekkor jött Chávezék sikertelen puccskísérlete 1992-ben. Chávezt és társait börtönbüntetésre ítélték. Ekkor így nyilatkozott: „Me rindo… or ahora… – megadom magam… egyelőre. Egy belső hangot hallottam, a tudatalattim beszélt.”

Fél-katonai diktatúra populista elemekkel

1998 végére a politikai élet újra viharossá vált. A hibás gazdaságpolitika, a korrupció a szegénység kiterjedéséhez és olyan mértékű bűnözéshez vezetett, ami a politikai stabilitást veszélyeztette. A börtönből amnesztiával szabadult Chávez, aki sokáig a hatalmon lévő demokratikus rendszer egyik legkeményebb ellenfelének számított, feladta a rendszer erőszakos megdöntésének kísérletét és indult az év végi választásokon az elnöki székért.

A választók 56 százaléka szavazott rá. Többek között azért, mert ő az olaj felett diszponáló korrupt rendszer elleni küzdelmet ígérte, egy új köztársaság igényével lépett fel. Chávez választási győzelmekor a polgári kormányzás a lakosság húsz százalékának érdekeit szolgálta, míg a nyolcvan százalék kirekesztett volt, mind a politikai, mind a gazdasági hatalomból. Hugo Chávez azzal az ígérettel nyerte meg az elnökválasztást, hogy gyökeresen megváltoztatja Venezuelát. A választási kampányban a szegények szószólójaként, a gazdagok, az egyházak, a média és a pártok kritikusaként lépett fel, s azt ígérte, hogy olyan reformokat visz véghez, melyek Venezuela természetes gazdagságát a lakosság szegénységének felszámolására fordítják. A 19. században a venezuelaiak nemzeti függetlenségéért harcoló Simón Bolívar mozgalmának jellegzetes vonásai, dél-amerikai viszonyok között nem meglepő módon – egy népszavazások révén is legitimált fél-katonai diktatúra keretében – bukkantak fel újra, baloldali, populista, harmadikutas elemekkel megerősítve.

A 21. századi szocializmus harcosa
– Bolivari –marxista –maoista forradalom

Venezuela új alkotmánya 2000-ben a következő alapelveket mondta ki:

„Venezuela népe, teremtő erejének latba vetésével és Isten segedelmét szólítva, felszabadítónk, Simón Bolívar történelmi példáját és elődeink, a szabad és független haza előharcosainak és megteremtőinek hősiességét és áldozatkészségét követve, abból a magasztos elvből kiindulva, hogy olyan Köztársaságot teremtsen, amelyben a társadalom demokratikus, népképviseleti és a nép a főszereplő, többnemzetiségű és multikulturális egy igazságosságra, föderalizmusra és decentralizációra épülő államban, amely megalapozza a szabadság, függetlenség, béke, szolidaritás, közjó, területi egység, együttélés és törvénytisztelet értékeit a jövendő nemzedékek számára, biztosítja az élethez, munkához, kultúrához, neveléshez, társadalmi igazságossághoz, mindenféle megkülönböztetés és mindenféle alávetettség nélküli egyenlőséghez való jogot, elősegíti és megerősíti a nemzetek közötti békés együttműködést és a belügyekbe való beavatkozás nélküli, a népek önrendelkezési jogán alapuló latinamerikai integrációt, az egyetemes és osztatlan emberi jogokra, a nemzetközi társadalmi élet demokratizálására, a nukleáris leszerelésre, az ökológiai egyensúlyra és a környezetvédelmi javak jogi védelmére épülő világ megteremtését, ami az emberiség közös és elidegeníthetetlen érdekét szolgálja, a Nemzeti Alkotmányozó Gyűlés eredendő hatalmával élve, a szabad választás és a demokratikus referendum révén a következő Alkotmány közzétételéről rendelkezik.”

Elnökként új bolivari alkotmányt fogadtatott el, amely nemzeti tulajdonnak nyilvánította a gazdag szénhidrogén-lelőhelyeket. Gondolt az államfői hatalom megszilárdítására is: két hatéves elnöki mandátumot rögzített. Az ország új elnevezése Venezuelai Bolivari Köztársaság lett. A hagyományos uralkodó osztály – melynek ugyan gazdasági érdekei nem sérültek, hiszen maradt a piacgazdaság, miként a média is magánkézben – puccsal, majd szabotázsakciókkal kísérletezett. A puccsot a néptömegek támogatásával leverték, az állami olajcég vezetőit, tízezer alkalmazottját elküldték.

Ettől kezdve indította be Chávez a „forradalom motorjait”, úton a 21. század szocializmusa felé, mint egyedüli utat a népi demokratikus hatalomgyakorláshoz. Egyértelművé tette, hogy szocializmust akar építeni a latinamerikai országban, amelynek kedvezményezettjei a szegény rétegek: az úgynevezett missziók kiterjedtek az ingyenes oktatásra, közegészségügyi ellátásra, lakásépítésekre, az olcsó élelmiszerboltok hálózatára, a szövetkezeti mozgalom felkarolására, miként a helyi néphatalmi szervek kiépítésére. A magasba szökkent világpiaci olajárból dollármilliárdokat fordítottak évről-évre szociális programokra. Chávez nagyon sokat tett a szegényekért. Százmilliárd dollárokat áldozott felzárkóztatásukra. Az életszínvonal jelentősen javult. Az új szerződéseket követően az olajbevételekből finanszírozták a bolivari forradalom védelmi és külpolitikai céljait is.

Ami igazán híressé tette Hugo Chávez nevét a világban, az külpolitikája volt. A baloldali „szentháromság” – Fidel Castro, Hugo Chávez, Evo Morales (Bolívia elnöke) – volt a bolivari–marxista–maoista forradalom és az amerikaellenesség megtestesítője. Chávez aktív regionális, térségbeli politikát folytatott. Létrehozta a Petrocari Olajpiaci Közösséget és az Amerikai Bolivari Alternatíva (ALBA) Szövetséget. Az összes „baloldali” rendszerű latin-amerikai ország tagja az ALBA-nak: Kuba, Bolívia, Ecuador, Nicaragua és Venezuela is. Ezt a latin-amerikai szolidaritást finanszírozta Chávez olajbevételeiből. Nagy hatással volt Latin-Amerika politikai közéletére. Bírálta Washington politikáját, olykor alpári módon is kritikus volt a nyugati politikusokkal szemben. Stílusa agresszív, nacionalista és az ellenzék irányába kirekesztő, személyisége autoriter, elnöki hatalma széleskörű volt.

Politikája természetéből is fakadóan az USA ellenségeivel, riválisaival szövetkezett: Líbiával, Iránnal, Észak-Koreával, Fehéroroszországgal, a diktatúrákkal. Legnagyobb külpolitikai és gazdasági sikere az Oroszországgal kialakított jó viszony, gazdasági és katonai téren egyaránt.

Mindezek az intézkedések kiemelkedően fontosak abban a tekintetben, hogy megértsük, miért és hogyan volt képes megőrizni támogatottságát Chávez, haláláig.

Emberjogi problémák

A baloldali populista politikus a „bolivarizmus” programjával – nemzeti függetlenség, a nép közvetlen részvétele referendumok révén, gazdasági önállóság és az olajból származó jövedelmek igazságosabb elosztása után – fokozatosan kezdte felszámolni a demokratikus játékszabályokat és többségi népszavazás révén biztosította fél-diktatórikus uralmát. A rendszernek voltak árnyoldalai is. Több emberjogi probléma is akadt. A véleménynyilvánítási, a gyülekezési és a választói jogokat komolyan korlátozta. Az értelmiséget, az ellenzéket megfigyelték, cenzúrázták.

A katolikus egyházi vezetéssel Chávez viszonya nem volt túlságosan jó, pedig szegény gyerekként állítólag a papi hivatáson is gondolkozott – Jézust sokszor említette beszédeiben – rendre úgy, mint az első szocialistát…

Chávez jól beleillik a hagyományos dél-amerikai caudillók, vezérek sorába: erős, karizmatikus egyéniség. Gabriel Garcia Márquez egy interjújában így jellemzi:

„(…) beszélgetésünk első perceiben meggyőződhettem arról, hogy milyen tehetséges elbeszélő, a venezuelai népi kultúra legjobb hagyományait szívta magába, kitűnő szónok és a memóriája rendkívüli. Ahogy az életéről mesélt, egy olyan személyiséget fedezhettem fel benne, amely semmiben sem hasonlított arra a marcona despotára, akit a médiából ismerhettünk. Az egy másik Chávez. Vajon melyik az igazi?”

Hugo Chávez neopopulista bolivari forradalma sajátos keveréke a markánsan baloldali értékeknek és olyan hagyományoknak, társadalom-átalakító elképzeléseknek, amelyeket ritkán képzelhettünk el egységes egészként, konzekvens politikai modellként. Két autentikus latinamerikai modellből is építkezik: a részben paternalista vezérelvűségből, és abból a populista politikai gyakorlatból, amelynek sok elemét alkalmazza, a peronizmusból. A társadalom és gazdaság átalakításában keverednek egymással ellentétes módszerek. Az erős antiimperializmus és a radikális USA-ellenesség megkülönbözteti a térség más baloldali kormányának politikájától.

Chávez után

Chávez nélkül folytatódhat-e a „bolivari forradalom”? Nicolás Maduro, Venezuela alelnöke, kijelölt utóda, megnyerte a választásokat.

Az országnak komoly kihívásokkal kell szembenéznie az elkövetkezendő években, bel- és külpolitikai téren egyaránt. Külpolitikailag az USA-val való viszony rendezése a legfontosabb. Még ennél is fontosabbak a gazdasági, társadalmi problémák, amelyek Chávez elnökségének vége felé felerősödtek. Modellje – a nagymértékű infláció, a magas államadósság, a bűnözés miatt – kifulladóban van. Hugo Chávez uralma nemcsak Venezuela, hanem Latin-Amerika történelmében is teljesen új korszakot jelentett. Hatalmas örökséget hagyott maga után. Az Ő Venezuelája egyike az azon kevés, máig működő szocialista típusú államoknak, amelyek túlélték az új évezred kihívásait. Kérdés azonban, hogy Chávez karizmája nélkül folytatható- e az árnyoldalas út, a politikus modernizációs kísérlete, megoldási modellje? Mivel felzárkóztatási modellje nem nyugszik bevezetett, kiérlelt intézményrendszeren sem politikai, sem társadalmi, sem gazdasági vonatkozásban, kérdéses a jövője és legitimációja is Chávez nélkül.