Udvarhelyi Erzsébet: Diktatúrákról és más démonokról

Talán magunk előtt látjuk azokat a civil szervezetek vagy bűnöző bandák által irányított latin-amerikai nyomornegyedeket, ahol nincs infrastruktúra, víz, csatorna, szemétszállítás, és ahová a rendőrség is csak katonai segítséggel merészkedik be, mert a megélhetési és a szervezett bűnözés, az emberrablás, a fegyveres támadás az uralkodó kenyérkereseti forma. A tehetősebb latin-amerikaiak egész lakónegyedeket különítenek el sorompóval, golyóálló üvegfallal, biztonsági őrökkel a fegyveres rablóbandáktól. Egy átlagos hétvégén Caracasban 50-60 ember, zömmel fiatal lesz késelés halálos áldozata. 

aA dél-európai újlatin társadalmak hatalmas társadalmi különbségei, magas szegénységi, rossz gazdasági mutatói, a maffiabandák meghatározó szerepe és a keresztény értékek Latin-Amerikát is jellemzik.

De hogy is vált Latin-Amerikában ilyen hatalmas mértékben kezelhetetlen problémává a szegénység kérdése, miért ilyen nagyok a társadalmi különbségek és miért nem sikerült egy politikai rendszernek sem sikeres gazdaságpolitikát bevezetnie?

„Gyarmati komplexus ”

A latin-amerikai kontinens politikai és gazdasági fejlődését a 19. század végétől az amerikai gazdaságtól való lemaradás tapasztalata és az ebből fakadó állandó kisebbségi komplexus határozta meg. Az USA 1898- ban megszállta Kubát és a kubai alkotmányhoz kapcsolt cikkely kimondta, hogy amennyiben az Egyesült Államok valamelyik állampolgárát jogsérelem éri Kubában, az USA jogosult katonai beavatkozásra. 1903-ban a kubai Guantanamo támaszponttá vált az Egyesült Államok számára. (Dominikát 1916–1925 között, Haitit 1915–1934 között, Nicaraguát 1912-ben, Mexikót 1916-ban szállta meg az Egyesült Államok.) A 19. század az elmaradás okát a gyarmati múltban és a színes fajok jelenlétében határozta meg. Több politikai irányzat az indián kultúra feladásával képzelte el a felzárkózás politikáját és támogatta a fehérek bevándorlását. Kubában Antonio Saco kijelentette, hogy a nemzetet a fehérek alkotják. Ennek érdekében az európai bevándorlási politika híve lett és az USA-hoz való kapcsolódást támogatta. Az argentin Alberdi szerint „Latin-Amerika egész civilizációja európai.” Alberdi az argentin nemzetet a fehér európaiakból akarta kialakítani, szerinte ehhez tömeges bevándorlás szükséges. Ő azonban az észak-európaiak bevándorlását szorgalmazta, mivel jelenlétükkel tőke is áramlana az országba. Filozófiája a „Fehér Latin-Amerikában”, különösen Chilében volt tartós és elfogadott. Argentína, Brazília és Uruguay folyamatosan fogadta a bevándorlókat a 19. században. Ez fontos a későbbi európai ihletésű diktatúrák kibontakozásában. Argentínában, Uruguayban és Chilében megjelentek azok a politikai mozgalmak, melyek polgári gondolkodást képviseltek. A polgári mozgalmak szervezték meg az európai bevándorlást is.

Később bevándorlás-ellenes ideológiák alakították a nemzetfogalmat, és Európát „bűnös kontinensnek” bélyegezték. A kreol konzervativizmus Leopoldo Lugones argentin filozófiájában született újjá. Lugones Buenos Aires-t például a „bűnök városának” nevezte, amelyet megfertőztek az európaiak. Az argentin Patrióta Liga is erőteljesen bevándorló-ellenes volt. És ami Argentína későbbi történelmét illetően meghatározó tény, hogy a bevándorlás-ellenesség a kreol konzervativista csoportokban az európai baloldali, szocialistakommunista eszméktől való félelmet jelentette.

A kontinens elmaradottságát saját eszközeivel akarta orvosolni, a politikai rendszerek többször kísérletet tettek a modernizációra. A két világháború közötti „legsikeresebb” útnak a diktatúra intézménye bizonyult: az államhatalom meghatározó szerepe. A kapitalista irányvonalat elutasítva ezt az új utat próbálták követni még a kommunista és a szocialista pártok, mozgalmak is. Később a karizmatikus Juan Perón és Che Guevara talált rá egy harmadik útra (az utóbbi Fidel Castroval együtt a forradalom útjára), a hetvenes években pedig a katonai junták véres időszaka következett.

Gazdasági világválság

A világgazdasági válság 1929–1933 között Latin- Amerikát érintette a legviharosabban, a latin-amerikai export padlón volt, óriási mértékű volt a munkanélküliség. Argentína kivételével minden ország bejelentette fizetésképtelenségét. Ez a gazdaságpolitika csődjét is jelentette. A latin-amerikai országok gyors iparosításba kezdtek. A világgazdasági válságra adott politikai válasz pedig a populizmus volt.

A következőkben háromfajta kísérlet következett a latin-amerikai elmaradottság felszámolására. Mindhárom típusú modernizációs kísérlet kudarcba fulladt. Az 1945 utáni latin-amerikai politikai elit meghatározó élménye mindhárom esetben ugyanaz volt: az Egyesült Államok fojtogató arroganciája és ezzel szemben a latin-amerikai országok tehetetlen bénasága. Az Egyesült Államokkal szembeni sikeres fellépés – mint utóbb kiderült – naiv, illúziókkal teli és „non-profit” elképzelés volt. A

FELZÁRKÓZÁS ÚTJAI: Szociális törődés

A harmadik út keresése – a populizmus – Peron „Új Argentínája”

Amikor a két világháború között kiderült, hogy a latin- amerikai országok számára semmilyen körülmények között nem lehetséges a felzárkózás, egy harmadik útkeresés kezdett kibontakozni, a kommunizmus, a fasizmus és a kapitalizmus alternatívája: a populista mozgalmak politikája. Tulajdonképpen ez a csalódottság, kiábrándultság szülte a radikális, kommunista, marxista, fasiszta ideológiákat is Latin-Amerikában. És ez a csalódottság szülte az összes latin-amerikai útkeresést. A populizmus eszméje a morális értékek alternatíváját mutatta a társadalmaknak: az igazságosság, a humanitás értékét. Ráadásul a háború utáni sok fiatal munkaerő megkövetelte az új irányváltást. A populista irányvonalat Juan Domingo Perón teremtette meg Argentínában, de populista volt a brazil Getúlio Vargas is. A peronista eszmék erős államot és erős néppártot akartak teremteni a külföldi oligarchák uralma helyett. A populizmus demokratikus állami berendezkedést, a „társadalmi harmónia” államát, gazdasági modernizációt, agrárreformot, a külföldi tőke korlátozását, „szociális igazságosságot” ígért. A jó populista vezető egyúttal karizmatikus személyiség is volt. Juan Perón 1946 és 1965 között, majd a 70-es években volt Argentína elnöke. Kezdetben a fasisztabarát katonai junta munkaügyi tárcáért felelős minisztereként a jobboldal centruma felé mozdult el és „Új Argentínát” akart. Szociális politikája tette népszerűvé. A munkásság rétegében potenciális lehetőséget látott, szakszervezetek sorát alapította, a munkásság jótevőjeként tartották számon. Bevezette a társadalombiztosítást, a 48 órás munkahetet, az évi szabadság intézményét, csökkentette a munkanélküliséget és számított a katolikus egyház aktív részvételére is. Mindezek mellett bürokratikus és egy idő után erősen centralizált hatalmat gyakorolt. A peróni politika lényege az Egyesült Államoktól való függés felszámolása volt. Perón az USA-val szembeni fricskaként kereskedelemi megállapodást kötött a Szovjetunióval. Felesége, Evita Perón emblematikus szereplője volt politikájának és növelte Perón népszerűségét, sőt Perón Evita hatására még a nők szavazati jogát is engedélyezte. Argentína modernizációjának végrehajtására tett kísérletet. Bukása után a peronista mozgalom nem szűnt meg, ma is meghatározó politikai tényező Argentínában.

A forradalom és lázadás útjai

A latin-amerikai álom: Fidel Castro kubai forradalma

A modernizáció útját Kuba, Guatemala és Bolívia forradalmi úton igyekezett megvalósítani. Ezekben az országokban az Egyesült Államok monopóliuma, befolyása a hadseregben, a politikai életben különösen meghatározó volt. Guatemalaban a kávéültetvényeken is Ubico fasiszta terrorja, besúgóhálózata, kényszermunkatáborai, az élet militarista kontrollja uralkodott. Bolívia Latin-Amerika legszegényebb „koldusországának” számított, hatalmas államadósságokkal és az indiánok középkori elnyomásával. Az Egyesült Államok „újgyarmata” Kuba volt, ahol a gazdaság 90 százaléka USA-monopólium volt és a politikát is az Egyesült Államok ellenőrizte. Kuba ún. „víkendsziget” és „nyilvánosház” volt az Egyesült Államok számára. A kubai politikai élet pedig a végletekig korrupt. Fulgencio Batista „alvilági gengszterdiktatúrája” 1952-től Latin-Amerika extra durvaságú diktatúrája volt. A prostitúció, az alvilági élet, az északi arrogancia, a politikai züllöttség elleni leghatásosabb fellépés a jezsuita neveltetésű Fidel Castro 1956-tól kibontakozó gerillaháborúja volt. Castro 1959. január 1-jén vonult be Havannába és elűzte a Batista-rezsimet. Az ábrándozó forradalmár jelentős szociális intézkedéseket hajtott végre, földreformot indított, csökkentette a lakbéreket, a gyógyszerek árát, az áramszolgáltatás díját. Agrárreformját Perón agrárpolitikájához hasonlították. Az USA-ellenes földreform után Kuba elfogadta a kőolajszállításban és a kubai cukor átvételében nyújtott szovjet segítséget. Ezután a Disznó-öbölben, 1961. április 17-én katonai kísérletre is sor került. A kubai forradalom Amerika-ellenes politikájának deklarálásával Castro nagy kompromisszumra kényszerült: a szocialista politika elfogadására. 1962 után az Egyesült Államok totális politikai-gazdasági és katonai blokádot tartott fenn Kubával szemben. A kubai rakétaválság 1962 októberében és novemberében a szigetországot végleg a Szovjetunióhoz kapcsolta. Ezek után Castro latinamerikai populista álmait a szovjet dominancia hatására el is temethette. A kubai Amerika-ellenes forradalomból tehát kényszer szülte szocialista irányváltás lett. Kuba azonban annak érdekében, hogy az Egyesült Államokkal szembeni feszültségei enyhüljenek, kapcsolatot épített ki az el nem kötelezett országokkal. Ennek következtében a Szovjetuniónak meggyűlt a baja Kubával, annak ellenére, hogy 1968-ban Castro a szocialista országok csehszlovákiai intervencióját támogató nyilatkozatot tett és 1972-ben az ország csatlakozott a KGST-hez. A fenti forradalmi kísérletek mindkét esetben kudarcra voltak ítélve az erőteljes nemzetközi politika nyomásának hatására. A kubai szocialista modellváltást is csak a nemzetközi politika kényszere szülte. Ha tehát egy amerikai állam USA-ellenes demokratikus útra akart lépni, a szovjet nagyhatalom felé kellett orientálódnia és jelentős mértékben fel kellett adnia demokratikus elveit. Ez történt Kubával is. A kubai kommunista máz mögött jellegzetesen latin-amerikai célkitűzést temetett el a közép- és dél-amerikai kontinens. Castro hiába küzdött az USA blokádja ellen – minden kísérlete sikertelen volt. Bár pragmatikusan elfogadta, hogy helyzete a Szovjetuniótól függ, ideológiájában a Kubai Kommunista Párt inkább volt a harmadik világ néppártjának képződménye. Ezt az is alátámasztja, hogy Kuba túlélte a szocialista világ összeomlását 1990-ben. Túlélte, de mára a gazdasági mutatók alapján bebizonyosodott, hogy a forradalom sem volt megfelelő modernizációs út, nem volt jó üzlet a perifériára szorult országok számára.

Che Guevara, humanista forradalmár vagy tömeggyilkos?

A harmadik út generációjának célkitűzéseit az 1928- ban Argentínában született heves vérmérsékletű Che Guevara valósította meg. Orvosi végzettsége, szociális érzékenysége alkalmassá tette arra, hogy a társadalmi problémák szószólója legyen. Fidel Castro oldalán csatlakozott a kubai forradalomhoz, és elsődleges célja a Batista-diktatúra megdöntése volt. Majd a havannai La Cabaña börtön parancsnokaként a Batista-rezsim tagjainak fő kivégzője lett, később a kubai kényszermunkatáborok atyja, a Kubai Nemzeti Bank elnöke, majd ipari miniszter. A kubai forradalmat Kongóba, majd Bolíviába is exportálni akarta – sikertelenül. Bolíviában elfogták és kivégezték. Azóta mártír. Castroval ellentétben a sztálinista-marxista-maoista nézeteket komolyan képviselte, ezért megítélése sem egyértelmű. Guevara a peronista harmadik utas politika képviselője volt, ám a megvalósítás kizárólagos útját ő már a marxista eszmékben látta és fellépése nagyon radikális volt. Kultusza a mai napig fennmaradt, talán még erőteljesebben, mint Juan Peróné. Célkitűzései, forradalmi, lázadó, hirtelen, kalandor természete csak olaj volt a tűzre. Csoóri Sándor a század partizánjaként, géppisztolyos szépfiúként emlegeti Che Guevara búcsúztatója című versében.

Diktatúrák

Marxista-leninista diktatúra Chilében:
Salvador Allende „demokratikus szocializmusa”

A 19. században megkezdődött bevándorlási politika és a korábbi gyarmati kultúra eredményeképpen európai „import” lett a marxizmus és a szocializmus, majd a fasizmus ideológiája is. Az 1920-as években kommunista pártok, munkásmozgalmak alakultak, melyek közül a legerősebb a chilei Kommunista Párt volt. Bár Salvador Allende-t a chilei parlament törvényes úton választotta meg, kormányzása alatt kezdettől fogva a totális hatalom megszerzésére törekedett, rendszeresen alkotmány- és törvénysértő módon kormányzott, semmibe vette a legfelsőbb bíróság döntéseit és az igazságszolgáltatás határozatait, súlyosan korlátozta a véleménynyilvánítás szabadságát, marxista oktatási rendszert akart bevezetni, illegális fegyveres csoportok alakulását támogatta és uralma alatt rendszeresek voltak a letartóztatások, kínzások. Nagyon sokáig élt az az illúzió európai körökben, még konzervatív körökben is, hogy Allende békés úton akart szocialista társadalmat felépíteni Chilében. A II. világháború utáni európai szociáldemokrata pártok és a 68-as mozgalmak után hatalomra kerülő szocialista vezetők igyekeztek magukkal is elhitetni Allende demokratikus megválasztása és pártja demokratikus hatalomra kerülése után, hogy Chile lesz az első olyan ország a Szovjetunió brutalitása után, ahol a szocializmus nem erőszakos, hanem demokratikus úton valósul meg. Az Allende-féle törvénysértéseket szélsőséges csoportok fellépésének tulajdonították. Az Allende hatalmát megdöntő katonai államcsíny vezetője, Augusto Pinochet tábornok elleni legfőbb vád a baloldali világsajtó értékelése szerint az volt, hogy megdöntötte Allende demokratikus rendszerét és megakadályozta a szocializmus törvényes úton való megvalósulását. Pinochet azonban a 90-es években önként mondott le a hatalomról.

Az Allende-rendszer marxista vonásainak hátterében európai kapcsolatok tapinthatók ki. A chilei Allendediktatúra oktatási reformja – melyet végül az Egyház és az egyetemi hallgatók, értelmiségiek nyomására nem tudott bevezetni a kormány – NDK-import volt, az NDK-ból Chilébe hívott oktatásügyi szakértők dolgozták ki. Chile ezen kívül Castro-mintára akarta megvalósítani az Allendediktatúra alatt a „szocialista forradalmat”. Fidel Castro 1971. november 10-től december 3-ig Chilében tartózkodott. Jelenléte, látványos beszédei, felvonulásai igazolták Chile alávetett szerepét Kubával szemben. A függő kubai viszonyt konkrét rokoni szál is erősítette. Allende elnök lánya, Beatrix – aki egyébként magát maoistának vallotta – Kubában végezte egyetemi tanulmányait. Kubai férje, Luis Fernandez de Ona Castro politikai rendőrségének vezető tisztje volt és santiagói diplomataként Allende legfőbb politikai tanácsadója lett. Allende 1973. augusztus 24-én elmondott rádióbeszéde a polgári értelemben vett jogállam tagadása volt, és hitvallás a marxistaleninista ideológia mellett.

A marxista ideológiával együtt kubai és európai forradalmárok, sőt terroristák is özönlöttek Chilébe és hirdették a polgárság társadalmának megdöntését. Érdekes adalék, hogy a forradalmárok számára Kubából szállítottak nehéz szovjet és csehszlovák fegyvereket.

Jobboldali katonai diktatúrák – J. R. Videla és Pinochet

Latin-Amerika politikai életében a 70-es évektől intézményesített módon megjelentek a fegyveres erők. A katonai diktátorok katonai puccsal kerültek hatalomra. Több esetben katonai végzettségű tábornokok voltak. A katonai diktatúrák a nemzet fenyegetettségére hivatkoztak és a gerillatámadásoktól „védték” a lakosságot, a hazaszeretet és a rendteremtés nevében próbálták modernizálni az országokat. A korábbi latin- amerikai politikai alternatívák kudarcot vallottak, így a politikai életben a korábbinál nagyobb szerephez jutottak a katonatisztek.

A 70-es években Latin-Amerikában hatalomra jutott diktatúrák célja a baloldali politika és a baloldali gondolkodás megsemmisítése volt. A militarista politikai rendszereket európai baloldali és polgári gondolkodók egyaránt „függő és elmaradott fasizmusként” értelmezték vagy „neofasisztának” nevezték őket. Az 1970-es években Kolumbiát, Costa Ricát, Mexikót és Venezuelát kivéve Latin-Amerikában mindenhol a katonai diktatúra kormányait találjuk. A jobboldali, autokrata katonai junta uralma idején politikai pártok nem működhettek, az érdekvédelmi szervezetek, a civil társulások, a karitatív szervezetek is megszűntek. A 2013 májusában elhunyt argentin Jorge Rafael Videla tábornokot 2010-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Máría Elba Martínez bíró úgy fogalmazott, hogy Videla „az állami terrorizmus megtestesülése volt”. Videla pedig azt mondta, hogy „a tegnap ellenségei vannak hatalmon és egy marxista rendszert próbálnak létrehozni”. Videla katonai juntája argentinok tízezreit tüntette el. A számok 15 és 30 ezer fő között mozognak és a legújabb kutatások szerint legalább tízezren a baloldali gerillákkal álltak kapcsolatban. A katonai junta hatalomátvételekor, Videla puccsa idején (Juan Perón második felesége, Isabella Perón hatalmát döntötte meg) több marxista városi gerillaszervezet működött. Jól érzékelhető tehát, hogy az argentin jobboldali katonai diktatúra a baloldali, marxista ideológiára adott válasz volt úgy, ahogy a többi jobboldali katonai diktatúra is. Ismét nagymértékű kivándorlás kezdődött az USA-ba és Európába a latin-amerikai országokból.

Brazíliában 1974-től Ernesto Geisel tábornok, Bolíviában 1971-től Hugo Banzer, Chilében 1973–1990- ig Augusto Pinochet, Dominikában 1965-től Joaquin Belaguer, Haitiben 1971-től Jean-Claude Duvalier terrorja működött, Paraguayban 1954-től Alfredo Stroessner tábornok tartotta kezében a hatalmat, Uruguayban Juan María Bordaberry. Ezek a szélsőségesen autokrata rendszerek kemény terrort vezettek be és militarizálták az életet.

Augusto Pinochet diktatúrája eltér a fenti katonai juntáktól. Az 1973-ban Chilében puccsal hatalomra kerülő Pinochet idején chicagói közgazdászok révén megindult a chilei gazdasági csoda a 70-es évek második felében.

Adósságválság és mélyszegénység

A 80-as években a gazdasági világ figyelme az elmaradott Latin-Amerikára irányult. 1982 augusztusában Mexikó bejelentette fizetésképtelenségét, majd ezt tette Argentína, Brazília, Chile, Mexikó és Venezuela is. A 80-as évek a feketegazdaságok elterjedésének időszaka volt. A gyarmati múlt, a konkvisztádorok jelenléte megágyazott a későbbi problémáknak, növelte a szakadékot a társadalmi rétegek között, megteremtette a nincstelenek és vagyonosok rétegét. A latin-amerikai országok többféle módon próbáltak kitörni a gyarmati múlt okozta mélyszegénységből és az Egyesült Államok hegemóniájából – sikertelenül. A zsákutcák, többszöri próbálkozások története nekünk, a kommunista diktatúrát szintén megélt közép-kelet-európaiaknak nem újdonság. A kávé- és a dohánykultúra, a tangó és az egzotikum kontinense a mai napig nem talált rá a szegénységből való kivezető útra, még mindig nem tudta felszámolni nyomornegyedeit, prostitúció- hálózatait, ember- és drogkereskedő maffiabandáit. Számunkra, európaiak számára azonban így is az egzotikum földje marad a Márquez-regényekben megismert szövevényes családi kapcsolatok, a szerelmi drámák kontinense, olyan társadalmak földje, ahol még érték a gyermek, nem érték viszont az abortusz, és a társadalom – mindenfajta poligámia dacára – a férfias férfi és a nőies nő kapcsolatára épül.