Molnár Gábor: Chilei küldetésben

Deák Ferenc jezsuita 1949-ben elöljárói utasításra hagyta el Magyarországot. Filozófiai tanulmányait Innsbruckban fejezte be, a teológiát Belgiumban végezte el. 1955-ben szentelték pappá, majd 1956 és 1975 között, vagyis csaknem húsz éven át szolgált Chilében. Ezután Kanadában a montreali Magyar Katolikus Közösséget vezette harminckét éven keresztül. Mióta 2007-ben visszatért Magyarországra, barátai, ismerősei újra és újra chilei élményeiről faggatták. 
Dr. Molnár Gábor, a Szegedi Tudományegyetem oktatója pedig 2010-ben arra kérte, hogy egy hosszabb beszélgetés keretében rögzítsék Deák atya emlékeit. Az elhatározást kétéves munka követte. Végül megszületett az a kézirat, amely idén nyáron jelenik meg a Jezsuita Könyvek/Rendtörténet sorozatában. Az alábbiakban részleteket közlünk a könyvből. 

Mik voltak első feladatai a chilei misszió során?

Decemberben elöljáróim Chillán városába küldtek, 450 km-re a fővárostól délre, az óceán és a Kordillerák közötti sík vidékre. Arról ismert, hogy 1939-ben egy rettenetes nagy földrengés sújtotta. Nyomait még 1956-ban is láttam. Feladatom az volt, hogy az ottani gimnáziumunkban az év végi vizsgáknál a vizsgáztató bizottság tagjaként „szerepeljek”. Valójában csak a bizottság létszámát növeltem jelenlétemmel.

Nyáron – Chilében ez januárban van – visszatértem Santiago külvárosába, és a Jesus Obrero plébánián helyettesítettem. A templom betonból épült, szép nagy építmény, egyszerű dekorációval, vakolat nélkül, így hasonló volt a környező házakhoz.

Itt volt az első keresztelőm. Az egyszerű nép számára is nagy esemény, ünnepélyes alkalom ez. A keresztelő előtt hívtam a keresztelendő gyerek testvéreit, hogy bevonjam őket a szertartásba. Vagy nyolcan jöttek. Kétkedve kérdeztem, hogy ők valamennyien testvérek-e. A legidősebb lány válaszolt: „Mi mindnyájan testvérek vagyunk. Ugyanazon apától hárman, ugyanazon anyától ketten, a többiről nem tudom, hogyan, de ők is a testvéreink.”

A városnak azon a részén már rendesen felépült házak voltak, tehát nem olyan viskók, mint a kezdeti településeken a callampák. Ez egy fejlettebb városrész. Sőt, már utcák is voltak, nem kikövezettek, de utcák, igaz, lyukakkal, tócsákkal, porral. Amikor egy autó elment, nagy porfelhő szállt utána. Egészségtelen volt mindez. Ebben a külvárosban azonban volt már víz és elektromos áram.

A lakók legtöbbje rokonaival együtt összezsúfolva élt, valóban embertelen életkörülmények között. A vityillók körül mindenütt kisgyerekek ténferegtek koszosan, piszkosan és taknyosan. A házban bömbölt a rádió. Az asszonyok házimunkát végeztek, mostak, főztek, takarítottak. A nyomortelepek – nem messze a plébániától – nemrég alakultak a város melletti szántóföldeken. Vidékről feljöttek az emberek a rokonaikhoz. Szervezkedtek egy politikussal, és éjjel megszálltak egy területet, kitűzték a chilei zászlót, és felépítettek ott néhány viskót. Ettől fogva azt a területet lakott településnek nyilvánították. Így alakultak egymásután a szegény lakótelepek, lakóközösségek. Ez volt a betelepülés első fázisa.

Mivel megismertem itt a körülményeket, mint idegenvezető fogadhattam a Belgiumból és Franciaországból érkező érdeklődő szociológusokat, akik a „callampa” (szegénynegyed) jelenséget jöttek tanulmányozni. Így kísértem Roger Vekemans atyát is, a híres egyház-szociológust és másokat.

Nem volt veszélyes ilyen környezetben élni?

A plébánia környékén a közbiztonság jobb volt, mint a nyomortelepeken, ahol gyakoriak voltak az erőszakos cselekmények. Engem senki sem támadott meg. Akkoriban talárban jártunk. A papot tisztelték. Papként másutt nem is tapasztaltam olyan előzékeny tiszteletet, mint Chilében és később Kolumbiában.

Egyik alkalommal, estefelé egy 15-16 éves srác jött, mert a nagymamája nagybeteg volt, és papot kért. Elmentem vele a Canal San Carlos mellett, ami egy nyitott csatorna, a szennyvíz és az elhasznált vizek is belefolynak, ezért igen nagy a bűz körülötte.

Az út mellett kis viskók (choza) álltak, mindenféle fa- és bádogdarabokból összetákolt vityillók. Ilyenben lakott a nagymama. Amint beléptünk, a félhomályban tyúk repült fel. A beteg áhítattal fogadta a betegek szentségét. Majd a kívül várakozókat is behívtam, és együtt imádkoztunk. A fiú ajánlkozott, hogy hazakísér. Mondtam neki: „Inkább maradj a nagymamánál, neki most nagyobb szüksége van rád.”

Amint mentem visszafelé, az út melletti lyukakból két-három fiatal srác jött elő. Kettő előrement, egy pedig hátul maradt. Majd közeledtek felém. Megszólítottam őket: „Hogy vagytok, srácok?” „Hát, megvagyunk, megvagyunk. Mit keres itt az atya?” – kérdezték. „Az egyik barátotoknak az öreganyját látogattam meg, mert beteg” – válaszoltam. „Ó, igen, nagybeteg?” – csodálkoztak. „Nem fél az atya ilyen veszélyes helyen járni?” – kérdezték. „Hát hogy félnék, amikor ilyen rendes emberekkel találkozom, mint ti?” Erre elkezdtek nevetni azon, hogy „rendes embereknek” neveztem őket. „Tudja mit, atya, jöjjön velünk, mert vannak itt kevésbé »rendes emberek« is, mint mi!”– válaszolták. Azután elkísértek.

Korábban már beszéltünk a santiagói szegénynegyedekről. Valparaísóban is élnek hasonló körülmények között?

Valparaíso város nevének jelentése: „Paradicsom-völgy”. De ez csak a turistáknak szól, akik éjjel hajón érkeznek a nagy kikötőöbölbe, és látják a nagyszerű fényeket a környező dombokon. Viszont annál nagyobb a csalódásuk, ha másnap, ugyanott felfedezik a nyomortelepeket. Az eróziós lejtőkön szükséglakások kapaszkodnak. Ezekben laknak azok a vidékiek, akik a jobb élet reményében vándoroltak a kikötőbe.

Az egyetemi Acción Católica csoportokkal látogattuk a „cerros”, dombok lakóit. Vasárnapokon összeszedtük a gyerekeket, foglalkoztunk velük, imádkozni tanítottuk őket, majd játszottunk velük. Jöttek a politikusok is ígéreteikkel, hogy lesz munka, lesz városrendezés, lakásprogram, iskola, higiénia.

Az 1964-es elnökválasztási kampány idején, a dombokon találkoztam véletlenül Allendével.

(Salvador Allende [1908–1973]: Főszereplő volt a szocialista párt alakulásában, amelynek többször volt parlamenti képviselője. Négy alkalommal elnökjelöltként szerepelt. [1952, 1958, 1964, 1970]. 1970 és 1973 között Chile elnöke volt)

Egy vasárnap reggel, éppen a szentmise után 30-40 gyerekkel mentünk le egy szakadékos részen az útra a szemközti rét felé, hogy futballozzunk. Igen ám, de amikor leértünk, láttuk, hogy autók jönnek fölfelé. Az út túlsó oldalán pedig három-négy ember chilei zászlót lengetett. A gyerekekre figyeltem, míg az autók elhaladtak, hogy utána átmenjünk az úton. Akkor megállt egy autó. Az emberek a túlsó oldalon kiáltoztak: „Éljen Allende! Éljen Allende!” Allende kiszállt, körülnézett, meglátott engem papi ruhában, mögöttem a gyerekekkel. Odajött hozzám, és tipikus politikusi kézszorítás közben ezt mondta: „Örülök, hogy a klérus is a nép mellett áll!” Majd visszaült az autóba, mi pedig a gyerekekkel átmentünk az úton futballozni.

Egy vagy két hónap múlva Santiagóban jártam, közel az Országházhoz, a La Monedához. Szembejött egy ember, egymásra tekintettünk. Ekkor ő: „Mi ismerjük egymást, ugye?” Én meg válaszoltam: „Azt hiszem, hogy ön Señor Allende!”. Válasz: „Igen, ó, mi Valparaísóban már találkoztunk!”

Találkozott-e személyesen más elkötelezett baloldali politikussal?

Az egyetemen gyakran voltak politikai konferenciák és világnézeti párbeszédek, amelyeken közismert politikusok is szerepeltek. A felvetett témák nagy érdeklődést és vitákat váltottak ki a fiatalság körében. A tanulók pedig kérdéseiket és kételyeiket velem is megbeszélték.

A rendházunk mellett egyetemista internátus volt. Az 1964- es választási kampány idején meghívták a különböző pártok képviselőjelöltjeit párbeszédre, amibe engem is bevontak. Emlékezetes egy kommunista jelölttel, Luis Guastavinóval folytatott párbeszéd. Miután ő előadta a marxizmus–leninizmus ideológiáját és a helyi kommunista párt programját, egy kérdést tettem fel neki: „Miért lett ön kommunista? Ideológiai meggyőződésből vagy más személyes okból?” Válasza meglepett. Elmondta, hogy 1946-ban egyetemista volt, amikor a vasútállomás mellett eljövet a chilei himnuszt hallotta énekelni. Az ének az állomásozó marhavagonokból jött. Érdeklődésére megtudta, hogy kommunistákat deportálnak a pisaguai koncentrációs táborba. Akkor kezdett el komolyan foglalkozni politikával. Szolidaritást vállalt az üldözöttekkel. Visszakérdezett, hogy mit szólok ehhez. Valami olyasfélét mondtam, hogy az ártatlanokkal való sorsközösség vállalása nemcsak pártpolitikai állásfoglalás, de mélyen emberi és keresztényi kötelesség is. Kegyelmi indítás lehet arra is, hogy valaki jezsuita legyen.