Csapó Barbara: Bádogvárosok hite

Csókay Károly jezsuita 1959-ben érkezett Chilébe, hithirdetőként olyan helyekre ment, ahol nem volt pap, vagy csak ritkán jutott el. Eldugott falvakba, bányavidékre, nyomornegyedekbe vitte az Evangélium üzenetét felnőtteknek, gyermekeknek. Nyolcvanhét évesen is példás frissességgel, lelkesedéssel, jó kedéllyel mesél délamerikai missziós tapasztalatairól. 

Hogyan került Dél-Amerikába fiatal jezsuitaként?

1950-ben külföldön kértem felvételemet a jezsuita rendbe, és a tartományfőnököm fölvett. Messze voltam akkor még attól, hogy jó keresztény legyek; kicsit álomvilágban éltem. Belgiumban végeztem a noviciátust francia nyelven, a teológiát spanyolul tanultam, majd Barcelonában tanítottam egy gimnáziumban. 1957-ben szenteltek pappá. A chilei tartományfőnök kérte, hogy küldjenek oda misszióba embereket, így kerültem Dél-Amerikába én is 1959-ben.

Mit jelent az, hogy álomvilágban élt?

Nem ismertem magamat. Az önismeretem nehezen alakult ki. Távolról nézve sok idő kellett ahhoz, hogy megismerjem magamat: hogyan viszonyulok másokhoz, mi az, amire képes vagyok, ki vagyok valójában. Nem beszéltem elég jól a nyelveket, először a franciával, majd hamarosan a spanyollal kellett megküzdenem. De a Jóisten nem engedte, hogy elvesszek! Spanyolországban tanultam meg a spanyol nyelvet, ott készültem a dél-amerikai misszióra. Először Kolumbiába mentem, ahol nagyon nagy élmény volt, hogy az emberek mennyire vallásosak. Csak egy évet voltam ott, utána kerültem Chilébe. A fővárosban voltam fél évig, mint lelkipásztori kisegítő, majd a délen fekvő Concepción nevű városba küldtek, ahol népmisszionárius voltam.

Hogyan zajlott ez a bizonyos népmisszió?

Olyan helyre szerettem menni, ahova mások nem mentek. Így egy tanyavilágba kerültem, ahol lóháton jártam házról házra. Végiglátogattam a családokat és estére meghívtam őket az iskolába. Ott tartottam nekik hittant, a Hiszekegyben lévő hitigazságokat tanítottam. Utána gyóntattam, majd miséztem nekik. Délelőtt a gyermekeknek hittanórát tartottam. Először az elsőáldozásra készítettem fel őket, azután a bérmálásra. A püspök megadta az engedélyt, hogy meg is bérmálhassam őket. Kinn a tanyavilágban nem nagyon volt pap, az emberek örültek, hogy valaki a Jóistenről beszél nekik és tudatára próbáltam őket ébreszteni arra a méltóságukra, hogy Isten mennyire szereti őket. Buzdítottam őket, hogy próbáljanak meg beszélgetni vele, imádkozzanak, ajánlják fel a mindennapjaikat Jézusnak. Nagyon nehéz körülmények között éltek, nagyon kevés jövedelemmel rendelkeztek, ezért is nagy öröm és vigasz volt nekik a hit. A hatvanas években megalakult a santiagói érsekségen a kateketikai, azaz hitoktatási intézet is. Szakértők tanulmányozták, hogyan lehetne életszerűbben átadni a hitet gyermekeknek, fiataloknak. Arra jöttek rá, hogy nem elégséges csak a gyermekeket oktatni, hanem az egész családot kell segíteni, hogy hitében elmélyüljön. Ezt úgy gondolták megvalósítani, hogy kerestek olyan édesanyákat és édesapákat, akik hajlandóak voltak átadni ismereteiket a környezetükben élőknek. Sok plébánia elfogadta az újszerű ötletet, és az egész országban átütő sikere lett. Több ezer katekéta édesanya vállalta saját környezetében a hitoktatást, ezzel megvalósult a világiak elsőrendű apostolsága: hirdették hitüket. Mindez hatalmas megerősödést jelentett a katolikus egyház számára, nagy számban jöttek a világi apostolok, akik igazi hithirdetők voltak.

A tanyavilág után merre vitt az útja?

Északra egy bányavidékre helyeztek, ahol a rézbányának voltam a lelkésze öt éven át. Ugyanakkor prefektus voltam egy ipari iskolában, amit építeni és szervezni is kellett. Majd a fővárosba, Santiagóba küldtek a nyomornegyedbe. Ezek a városszéli nyomornegyedek jellemzőek voltak abban az időben a dél-amerikai nagyvárosokra. Talán a televízió terjedése hozta magával a bádogvárosok megjelenését, ugyanis az emberek láthatták, hogy a városban mennyivel több az oktatási, kulturális lehetőség, van egészségügyi ellátás, ezért elkezdtek beköltözni a városokba. Először ismerősökhöz, rokonokhoz költöztek egy időre, és próbáltak munkát találni. Ha szerencsések voltak, akkor el tudtak helyezkedni valahol, és bérelhettek egy lakást. Ha nem, akkor előbbutóbb a vendéglátó csak megkérte a kedves rokont, hogy keressen valami más megoldást. Sokan voltak ebben a helyzetben, és mindig akadt egy vezető közöttük. Összefogtak, az éj leple alatt kimentek a város szélére és a szántóföldeken foglaltak maguknak helyet, építettek egy kis kunyhót, ami még mindig jobb volt, mint a rokonok zsörtölődését hallgatni.

A hatóságok mit szóltak ehhez?

Először is nem tudtak róla. De nem is tudtak mit tenni. Egy réges-régi törvény szerint, aki Chilében házat épít magának, és kitűzi rá a chilei zászlót, azt nem lehet kitenni a házából. Az akkori kormányok így biztosították, hogy az emberek építsenek maguknak házakat. Persze, valakinek a tulajdonában voltak a területek, de mire felébredt a gazda, már nem tudott mit tenni, több mint kétszáz ember vette birtokba a földjét. Hiába hívták a csendőröket, mindig jött egy-két politikus, aki szavazatok reményében elsimította a dolgot. Végül a lakásügyi minisztérium megvette a földeket a gazdáktól. Később pedig panel elemekből kis lakásokat építettek, melyek sokkal jobbak voltak, mint a kunyhók. Idővel egyre jobb házak is épültek, ahogy nőtt a város. A mellettünk lévő településen például közel ezernégyszáz ház állt. Az állam rájött, hogy az újonnan letelepülők érkezésére fel kell készülni. Olyan konstrukcióban építettek új házakat, hogy az állam mindent rendelkezésre bocsátott, de a szakmunkákon kívül mindent maguknak a tulajdonosoknak kellett elvégezni. Építő közösségeket hoztak létre, tizenkét fős csapatnak kellett elkezdeni építeni egy házat. Amikor eggyel elkészültek, mentek tovább, és így egy év alatt tíztizenkét házat húztak fel. Hagytak ki helyet a házak között templomnak is, de már nem volt pénz a felépítésére. Elkezdtem végigjárni a szomszéd települést, és meghívtam mindenkit a vasárnapi misére az iskolába. Beszélgettem az emberekkel, hogy mit lehetne tenni, és szerencsére egy építőipari cég vezetője azt mondta, hogy ha kiássuk az alapot, akkor ő hoz betont, és kiönti az alapot. Így is lett. Amikor ez elkészült, elmentem az érsekségre, és kértem segítséget egy terv elkészítéséhez. Készítettek is egy tervet, de az olyan sokba került volna, hogy azt nem tudtuk megépíteni. Közben épült a közösség, sokan jártak misére, de nem volt templomunk. Valaki javasolta, hogy egy cégnél egy raktárépületet fognak lebontani, és kérjük el a faelemeket, abból építsünk legalább egy kápolnát átmenetileg. Így lett egy körülbelül hatszor tízes kápolnánk, s amikor elkészült, kiírtuk a tetejére, hogy Jézus Krisztus él. Ez volt a mi üzenetünk az emberek felé!

A templom építését tehát megelőzte az emberek közösségének épülése.

Igen, de ahogy lett egy helyünk, tudtak jönni hozzánk más emberek is. Ahogy nőtt a közösség, az egyik májusi litániára eljött egy cég építésze, aki megkérdezte – látva az emberek áhítatát –, hogy miért nem építünk egy templomot. Elmondtuk neki, hogy szeretnénk, de olyan sokba kerül, hogy nem tudjuk megfizetni. Kért két hetet, és megígérte, hogy készít olyan tervet, amit meg lehet valósítani. Két hét múlva meg is jelent nagy tekercsekkel a hóna alatt: egy gyönyörű templom terveit hozta. Nagy örömünkre fel is épült a templom, és pontosan akkor, amikor kész lett, a tartományfőnökünk elhívott Kanadába. Nagy szívfájdalommal hagytam ott, de menni kellett.