Előző cikk

Hojdák Gergely: Életre-hívás

Vaszary János (1867–1939) a századforduló körül induló magyar festőnemzedék egyik legsokoldalúbb egyénisége: művei és elméleti munkái jó körképet adnak a kor jellemzőbb stílusirányzatairól, a szecessziótól a nagybányai festőiskolán s a fauve-okon át a francia posztimpresszionista és német expresszionista festészetig.

Én nem tudom,
Csak Te tudod a jót.
Az örökkévalót.
Az egyesegyedül nekem-valót.

 

Reményik Sándor:A feltámadt Lázár litániáiból (részlet)

 

vVaszary sok pályatársával ellentétben nem szenvedett hiányt elismerésben és anyagiakban, amihez vitathatatlan tehetsége mellett családi kapcsolatai is hozzájárultak: nagybátyja esztergomi érsek volt; felesége, Rosenbach Mária hozományából székely stílusú villát építtettek a tatai Tóvárosban. A Trianon utáni Magyarországon az Est-lapok (a korabeli bulvársajtó) vezető grafikusa, a Lyka Károly által újjászervezett Képzőművészeti Főiskola népszerű tanára volt, a magyar mellett az olasz állam is kitüntette és vásárolta képeit.

Témái éppoly sokfélék, mint stílusa: a hagyományosabb természeti és vallási tárgyaktól a tatai és háborús életképeken át az aktfestészetig ívelnek. A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található Lázár feltámasztása című kép sajátos geometrikus kompozíciójával vonja magára figyelmünket. A hármas osztatban, közel szimmetrikusan elrendezett függőleges figuracsoportok szinte lebegnek a föld – apró dombocskákkal tűzdelt sivatag – és az ég vízszintes síkjai között.

A föld és ég szimbolikus kettősét emeli ki a visszafogott, redukált színhasználat is: a bal oldali csoport – asszonyok – porszínű ruhája a földdel, a jobb oldaliaké inkább az ég kékjével harmonizál – habár a tanítványok kékje valamivel szürkébb (földiesebb), mint Jézusé, akit ikonokat idéző arca és kéztartása mellett halvány glóriája azonosít a képen. A többi szereplő ábrázolása távolról szintén megidézi a keresztény ikonfestészet hagyományait, a ruhák vonalai viszont az általuk elleplezett testre irányítják a figyelmet. A lepel, miként a fátyol, épp annyiban enged látni, mint amennyire eltakar; így válhatott – az érzéki kíváncsiság, a testi vágy felcsigázása révén – az erotikus festészet hagyományos motívumává.

Vaszary János képének is a test a központi témája. A középső figuracsoport egy életerős, élénk föld-barna ruhájú szemita férfit és egy mezítelen Lázárt foglal magába, akiből ugyan már kiszállt az élet, ám teste még teljesen ép, nem indult oszlásnak. A „mezítelen” tartalmasabb, elvontabb fogalom, mint a meztelen: magába foglalja a személyt magát, társadalmi-rangbéli tartozékok és önigazoló keretek nélkül Isten előtt… A vita – tudniillik ég és föld között – e fölött a test fölött zajlik: kíséreljünk-e meg élőként tekinteni a teljesen nyilvánvalóan halott testre, legyünk-e hajlandóak egyáltalán elképzelni, hogy élő lehet a holtból? Erre utal az asszonyok elutasító mozdulata, a tanítványok félszkepticizmusa és persze Jézus „végtelen” magabiztossága, amint kimondja a Lázárt életre hívó szavakat. Egy híres mondás Benjamin Franklintől ezzel szemben azt állítja: „semmi sem biztos, csak a halál és az adó”. Az elernyedt holttest – félrebillenő fejével, üres tekintetével – félelmetes és meggyőző érv minden halandó számára, amivel csak a hívő bizonyos értelemben gyermeki lelkülete állítható szembe. Ez a kereszténység „szenzációja”, az örömhír, amely a fenséges erejével már a kezdet kezdetén ámulatba és zavarba ejtette az ismert világot. Ahogy Tertullianus, az egyik egyházatya írja Krisztus testéről szóló könyvében: „Isten Fia keresztre feszíttetett: nem szégyen, hiszen szégyellni való. Isten Fia meghalt: teljességgel hihető, mivel képtelenség. Eltemették és feltámadt: bizonyos, mert lehetetlen.” (V.4.)