Bakos Gergely OSB:
Testünk dicsősége, törékenysége és közös Európánk

Az Íliász európai kultúránk egyik alapszövege, a legrégibb reánk maradt könyv. Mind szerzője kilétét, mind keletkezésének pontos körülményeit homály fedi. Figyelmes olvasója számára azonban ez az eposz kétségkívül átgondolt költői egészként jelenik meg. Irodalmi és művészeti hatástörténete felmérhetetlen, alighanem megírhatatlan. Mindig érdemes újraolvasunk, segítségével magunk és világunk megértésében gazdagodhatunk. A következőkben egyetlen szempontból vetünk futó pillantást e több ezer éves szövegre: Mit mond nekünk a testről?

Ílión éneke

„Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét, / vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak” - a Devecseri Gábor fordításában ismert kezdősorok világossá teszik, hogy eredetileg énekről volt szó. A költészet, a vers általában egészen a 17. századig soha nem független a zenétől, dallamtól, ritmustól, a hangos előadástól. Akárki is volt Homérosz, nyilvánvalóan korábbi hősi énekek részeit dolgozta egymásba. A Panathénaia ünnepségeken – az Odüsszeiával egyetemben – minden negyedik évben hangosan előadták az egész eposzt, s ez természetesen több napot vett igénybe.

Hérodotosz görög történetíró (kb. Kr. e. 484–425) szerint „a költők adták a görögöknek az isteneket”. A költészet valóban megörökítette az istenek és híres emberek tetteit, ezek írásban rögzítése pedig lehetővé tette az évezredeken átnyúló megőrzést. 

A háború dicsérete?

Az Ílióni (azaz trójai) ének a görögök és trójaiak háborújának, s benne mindkét oldalról több hősnek állít emléket. Alapvető tárgya érdekes módon mégsem maga a háború: belőle sem annak kitöréséről, sem befejezéséről nem értesülünk. Az énekek mindössze a tíz évig elhúzódó háborúskodás legutolsó évének 51 napjáról szólnak.

Az eposz legelső szava: „haragot” (ménin) az elbeszélendő események közepébe vágva (in medias res) felidézi Akhilleusz, a legjobb görög harcos haragját és Agamemnón mükénéi királlyal, a görög sereg vezérével való torzsalkodását. A viszály oka a személyes tekintélyen esett csorba: ki birtokolhatja a zsákmányul vett rabszolgalányt. A birtokvita tárgya egy asszony teste, amelyen azonban a férfiúi és harcosi tekintély múlik.

Akhilleusz megsértődik, ezért katonáival visszahúzódik a harcoktól, ennek következményeként aztán több görög hősnek „szemét a homály betakarja”. Végül Akhilleuszt legjobb barátja és fegyvertársa, Patroklosz halála téríti jobb belátásra. Kibékül a fővezérrel, majd a csatában öldökölve addig tombol, amíg meg nem öli Hektór trójai herceget, barátja legyőzőjét.

Akhillleusz haragja most már másra irányul, azonban tovább tart: meggyalázza a trójai testét, akit pedig az istenek oltalmaznak. Végül Hektór apja, az agg Priamosz király kérésére a görög hős kiadja a még ép holttestet, s a trójaiak eltemetik azt.

Tekintély, hírnév, halál

E lecsupaszított cselekményben – ami természetesen az eposzban kiegészül az istenek szerepeltetésével – az emberi test központi szerepet játszik. Az ókori olvasó jól tudta, hogy a trójai háború a ragyogó szépségű, Zeusztól s a halandó Lédától származó Heléné elrablása miatt tört ki. A test ragyogása, vonzása és szenvedélye volt a kiváltó oka a vendégbarátság megszegésének. Az összgörögséget jelentő és jelképező törzsek, királyságok pedig az összetartozás, a közöttük lévő kölcsönös szövetség okán csatlakoztak a megsértett uralkodóhoz, Agamemnón fivéréhez. E nagy kiváltó ok és viszály visszfénye az Íliász elején a rabszolgaleány kívánatos teste, s a hozzá kapcsolódó sértett tekintély (timé) miatti összecsapás, amely azonban már görög és görög között esik meg.

Homérosznak van szeme az emberi test nagyszerűsége iránt, amikor például a harcolókra emeli tekintetét. Ugyanakkor az egymás után sorjában hulló daliák képe jól érzékelteti az egészséges, szépséges, erős életek elvesztése fölötti fájó szomorúságot és gyászt. Maguk a harcolók természetesen sokszor a dicsőséget, a hírnevet (kleosz) keresik a csatasíkon. Halandó emberként egyetlen módon érhetik ezt el: nagy haditettekkel.

A költő azonban jól tudja, és evvel az igazsággal szereplőinek is szembesülnie kell: a harci dicsőség ára nem ritkán a halál. Így például Akhilleusz maga előre tisztában van végzetével. A költeményben többször említés történik közelgő elestéről, jóllehet az Íliász oldalain ez még nem következik be. Akhilleusz hiába félisten, maga is halandó ember. A győzelem a rá váró sorsszerű halál (kér) előtt, nem pedig a fölött lesz osztályrésze.

A testi erőnek a hősi társadalomban meglévő kultusza kiegészül tehát a csak vágyott halhatatlanság és a lelki erő (hiányának) szempontjával. Az istenek csaknem mindent láthatnak és csaknem mindenbe beleszólhatnak, egy dolog azonban nem eshet meg velük: hiába bonyolódnak csatába a görögökkel vagy a trójaiakkal, hiába sebesíti meg például Aphroditét egy harcos, ők továbbra is halhatatlanok maradnak. A halandó emberek viszont egymás után hullnak. Mégpedig, érezhetjük, meglehetősen értelmetlenül. Az eposz jórészében Akhilleusz nem hallgat a józan észre, saját sértettségét dajkálja, ehhez isteni segítséget is kap anyja, Thetisz istennő révén. A trójaiak pedig mind egyetlen polgártársuk, Priamosz fia Párisz nőrablása miatt bűnhődnek, hiába segíti őket Aphrodité.

Megértés, együttérzés, együttélés

Az emberi síkon az akhájok állnak szemben Trójával és segítőivel: a szervezetlen görög horda áll szemben egy keleti magas kultúrával. A vezéreik közötti viszályt a költemény nagyobb részében az akhájok maguk képtelenek megoldani. Ennek következtében komoly veszteségeket szenvednek el, gyakorlatilag minden nagy harcosuk, vezetőjük – Agamemnóntól egész Odüsszeuszig – megsebesül, saját védműveiket a trójaiak beveszik. Már-már úgy látszik, Akhilleusz nélkül elveszítik a háborút. Akhilleusz és Agamemnón kibékülése után a hadiszerencse megfordul, azonban a Patroklosz temetésére rendezett sportversenyeken a görög bajnokok még tisztességes játékot sem bírnak játszani egymással.

A helyzet iróniája, hogy díjon-helyezésen összeveszve kis híján megismétlődik az egész eposzt indító viszálykodó-vetélkedő összeveszés - csak ezúttal más szereplőkkel. Maga Akhilleusz is észreveszi e helyzet fonák voltát, s „elmosolyodva” ad az ígértnél még bőkezűbb versenydíjat, evvel békítve a civódást. Homérosz e mozzanattal finoman jelzi, hogy hőse valóban tanult valamit az addigi eseményekből.

Az eposz végén, Akhillleusz és Priamosz találkozásakor – ami jellegzetes módon nem isteni közbeavatkozás nélkül jön létre – sejlik fel egy másik társadalom, egy lehetséges új emberi együttélés képe. Ebben a harag, a bosszúvágy, a nyers férfierő, a harcosi tekintély irányítását felválthatja az emberi sorsközösség felismerése s az ebből fakadó, mélyről jövő emberi együttérzés. Priamosz tudatosan hivatkozik Akhilleusz saját idős atyjára: azt akarja, hogy a másik kettejük egymáshoz és a megölt Hektórhoz való viszonyát a saját fiú-apa viszonyból kiindulva lássa.

Az eposz utolsó éneke alapján tehát lehetséges, sőt kívánatos az emberi életet végső soron közös emberségünkre, a test közös törékenységében való osztozásra alapozni. A bosszúvágyat, az elégtételt, az elveszített szerettünk miatti haragot is el lehet túlozni – maguk az istenek vélekednek így! Ezért az istenek és emberek ura, Zeusz parancsára egyfelől Akhilleusz anyja, másfelől Hermész gondoskodik arról, hogy a két fél megfelelő körülmények között, békében és biztonságban találkozhassék s Hektór holtteste méltó temetést kapjon. Király és hős találkozásának az együttérzés és a halandóság kölcsönösen felismert tudata lesz az alapvető mozzanata.

A hősi kor s annak keménysége át kell, hogy adja a helyét valami másnak: a görög törzsek békés és termékeny együttélése a korábbinál nagyobb figyelmet és új érzékenységet igényel. Ember és ember viszonyának kell megváltoznia egy nemzet megszületéséhez. A közös törzsi érdek, a testi erő és harcosi tekintély irányította társadalom után az emberi test újfajta közössége lesz az irányadó. Újfajta figyelem igényeltetik az ember halandó helyzete iránt.

Haza

Az Íliász kedvelt, hétszer említett mozzanata a hazatérés (nosztosz) - a harcoló görögöknek életbevágóan fontos kérdés: Vajon hazatérnek-e oly sokévnyi távollét után a háborúból? Egyáltalán milyen lesz e hazatérés? Vereséggel vagy diadallal mehetnek haza? Vagy a halál várja őket itt, a trójai síkon? Közismert, hogy a görög irodalomban például az Odüsszeia dolgozza ki a hazatérés motívumát Odüsszeusz sorsát követve nyomon.

A korábbi eposz, az Íliász olvasója a könyvet becsukva maga is elgondolkodhat: Vajon milyen haza várja a hazatérő görögöket? Vajon megtanulták a leckét? Vajon Homérosz nem ezt sugallja olvasójának: érdemesebb oda visszatérni, ahol nemcsak a korábbi törzsi társadalom régi királyságai, hanem egy új emberi együttélés világa vár bennünket? Egy olyan hazába, ahol nemcsak testünk, hanem lelkünk-szellemünk is jobban otthon érezheti magát…

Úgy tűnik, a görögök saját történelmük során tanultak valamit a leckéből. A Kr. e. 5. században egységesen és sikeresen léptek fel a Perzsa Birodalommal szemben. A kivívott szabadság a 2. századig, a római uralommal való találkozásukig tartott. A korábbi rövidéletű nagysándori, majd kisebb hellenista államok közjátéka után be kellett tagozódniuk egy világbirodalomba. Tartós és egységes görög nyelvű államalakulat csak jóval később jött létre az ortodox Bizáncban, amely aztán egy jó évezredig a kereszténység keleti bástyája maradt. Az Oszmán Birodalom megjelenésével ez is múlttá lett. A mai Európa, s a benne élő Görögország közös keresztény jövője pedig legalábbis nyitott kérdés.

Hol található tehát a Homérosz megálmodta haza? Hova térjen az ember? Milyen irányba, hova forduljon egy olyan társadalom, mely méltó helyet akar biztosítani az emberi személynek – annak testi-lelki-szellemi teljességében? E kérdésekre Homérosz és a Homéroszt olvasó Görögország, illetve Európa története aligha adják meg nekünk a teljes választ, azonban segítenek igazán megértetni velünk a kérdés mélységét, saját világunk kérdéses voltát.

Az Íliásszal a hősi társadalom fényes és fájdalmas romjain új civilizáció születik, mely magában hordja egy új, immár egyetemes emberség és emberi közösség lehetőségét és ígéretét. Az eposzban a szenvedélytől fűtött testek más kívánatos testek miatt vívott harcánál lényegesebb az egymást váltó két világ harca. Homérosz ezért lehet a mi költőnk is. Kortársunk az emberségben.

Ajánlott irodalom
Homérosz: Íliász. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984.