Előző cikk Következő cikk

Görföl Tibor: Pontos válaszok, kérdések forrásai

A katolikus egyház dogmái

Korántsem magától értetődő, még a kereszténységen belül sem, hogy a szellemi dolgok területén valaki hálásan fogadja-e a konkrét útmutatásokat, vagy inkább úgy érzi, hogy akadályozzák a szabad és önálló véleményalkotásban. Az sem magától értetődő, hogy a kérdések, a kérdésfeltevés mai pátosza teret tud-e még engedni a szabatos állításoknak, vagy végérvényesen vonzóbbnak bizonyul a megoldás nélkül hagyott problémák kötetlensége. A katolikus egyház dogmái senkinek a dolgát nem könnyítik meg ezen a téren.

Kérdések és állítások

A gondolkodás területén szerzett különösebb tapasztalat nélkül is könnyen belátható, hogy a szellemi élet elveszíti erejét és dinamikáját, ha megfakulnak vagy egyenesen eltűnnek a kérdések. Akinek nem maradnak kérdései, az rövid időn belül alighanem gondolkodni sem fog tudni. A megfogalmazott kérdéseknek ugyanolyan komoly szerepük van a gondolkodásban, mint a hús-vér tapasztalatoknak: az emberi szellem egyik nélkül sem életképes.

Az elmúlt évtizedekben azonban a kérdéseknek olyan jellegű pátosza alakult ki az európai gondolkodásban, amely mintha nehezményezné és éretlennek tartaná a válaszadás merészségét. A pontosan megfogalmazott kérdés feladata természetesen nagyobb terhet ró az emberre és komolyabb munkát igényel, mint a pontosan megfogalmazott válasz kifejtése, hiszen a kérdés vág utat azon a feltöretlen talajon, amelyet a válasznak már csak meg kell hódítania. Ám ha öncélú lesz a megválaszolatlanul hagyott kérdések sorjázása, annak a gondolkodás ugyanúgy kárát vallja, mintha csupán megemésztetlen és bebiflázott állításokat ad vissza. A közelmúlt legnagyobb gondolkodói között többen is áldozatai lettek annak a tragikus szellemiségnek, amely mindenképpen menekülni próbál a konkrét állítások elől, attól félve, hogy szűkösségbe és távlattalanságba zárják szabad mozgását.

A katolikus egyháznak viszont konkrét állításai vannak, olyan tételei, állásfoglalásai és kijelentései, amelyek elfogadását minden tagjától elvárja, sőt elutasításuk esetére komoly fegyelmi intézkedéseket is kilátásba helyez. A dogmák először is tehát arra hívják fel a figyelmet, hogy a kérdés még nem minden: a hit területén nyugodtan lehetnek határozott állításaink, mi több, sok-sok határozott állításunk lehet.

Egyrészt persze könnyen érthető azok fanyalgása, akiket riaszt a dogmatizmus, az a szitokszóként is használatos szellemi magatartás, amelynek talaján az ember határozottan érvényre juttat meghatározott tételeket. Másrészt viszont felszabadító és üdítő tanulsága a történelemnek, hogy pontosan azok tudtak határozott tételeket megfogalmazni, akik a legközelebb voltak a kimondhatatlanhoz, pontosan azok tudták szavak látszólagos szűkösségébe foglalni tapasztalataikat, akik a legtágasabb szférában éltek. Milyen egyszerűen tudott beszélni Jézus, és milyen oldottan tudtak konkrét állításokat tenni a keresztény misztikusok! Ahogyan nem érdemes szembeállítani egymással a szabad keresztény karizmákat és a vallási életnek keretet adó intézményeket, úgy a tapasztalat és a szellem szabadságát sem érdemes ellentétesnek tartani az állítások konkrétságával.

A dogmák nyújtotta szabadság

A katolikus egyház dogmái azonban nem adnak ennyire egyszerű megoldást a kezünkbe, s aki elfogadja a dogmákat, az még egyáltalán nem dőlhet hátra úgy, mintha a hit területén már minden gondolati munkát eredményesen elvégzett volna. Hiába konkrétak ugyanis a kötelező érvénnyel előterjesztett egyházi tételek, hiába egyértelmű az igazságtartalmuk, egyik sem lép fel azzal az igénnyel, hogy teljesen kimeríti a tárgyát. Minden egyes dogmát egy bizonyos kor meghatározott körülményei között és meghatározott kérdéseivel kapcsolatban fogalmaztak meg, s ezért nyugodtan állítható, hogy minden dogmatikus állításban rejlik valamiféle egyoldalúság: egy-egy nagy kérdésre meghatározott történelmi perspektívában ad választ. Ennélfogva pedig a dolog természetéből következően a rögzített dogmák azután megváltozott körülmények között óhatatlanul újabb és újabb kérdéseknek lesznek a forrásai.

Éppen ezért a dogmákban van valamiféle (Heinrich Fries kifejezésével élve) szerénység. Egymással versengő gondolkodásformák között próbálnak utat találni, mégpedig oly módon, hogy a hívő ember számára szabaddá tegyék a hozzáférést ahhoz a semmiféle állítással, semmiféle intézménnyel és semmiféle intézkedéssel be nem fogható és ki nem meríthető valósághoz, amelyet Isten kinyilatkoztatásának nevezünk. Ebben az értelemben a dogmák szabadsággal kívánják felruházni az embert. Pontosan abban akarnak segítséget nyújtani, hogy szabadon eljussunk Isten saját és tényleges valóságához, ne érjük be kevesebbel, ne induljunk másfelé, hanem legyen bátorságunk szembenézni a kinyilatkoztatás „emésztő tüzével”, amely nem pusztán állítások sokasága, nem tételek rendszere, hanem élő és tényleges valóság.

Meglepőnek tűnhet, de pontosan e miatt a teljes nyitottság, Isten valóságának teljes feltárulása miatt kell elfogadnunk azt a tényt, hogy a kinyilatkoztatás lezárult. Azért zárult le, mert immár teljesen meg tudja nyitni az embert Isten tényleges valóságára. Ha számot vetünk azzal, hogyan kellett nemzedékek százainak kétségek, bizonytalanságok, gyötrelmek és félelmetes fantáziával kiötlött vallási praktikák közepette törekedniük Isten felé, akkor mutatkozik igazán felszabadítónak és ünnepinek a kinyilatkoztatás ily módon felfogott „lezártsága”. A végérvényes kinyilatkoztatásnak pedig az a következménye, hogy létezik egyház, amely keresztény meggyőződés szerint a maga egészében, a hívők közösségének és az egyház tanítóhivatalának egységében tévedhetetlen. Ennek a ténynek a megnyilvánulásai a dogmák, amelyek tehát nem kényelmes megoldással szolgálnak, nem a szellemi restséget mozdítják elő, hanem hallatlan erőfeszítés terhét róják az emberre, akit a teljes isteni valósággal kialakított kapcsolat feladatával szembesítenek.

A dogmák kérdése

Egészen újszerű jelenség azonban, hogy egyre inkább előtérbe kerül a dogmák lényegének kérdése. Ennek az érdeklődésnek az egyik jele például a magyar nyelvű teológia világában, hogy a közelmúltban kiegészítésekkel újra hozzáférhetővé vált két római jezsuita tanár, Alszeghy Zoltán és Maurizio Flick A katolikus dogma fejlődése című könyve. A két szerző példákkal bőségesen illusztrált (vagyis jó pedagógiai érzékről tanúskodó) okfejtései abba a szellemi környezetbe illeszkednek, amelyben sok minden problémává vált a dogmákkal kapcsolatban: mely állítások tekinthetők dogmáknak, mi jellemzi a dogmákat, hogyan lehetséges, hogy a kinyilatkoztatás lezárultsága ellenére újabb és újabb dogmák születnek, milyen tényezők járulnak hozzá egy-egy új tétel kihirdetéséhez? Az eligazodás igénye érthető, hiszen egyfelől az elmúlt néhány században sokszor bizonytalanság merült fel a keresztény tanítás kiterjedésével és pontos tartalmával kapcsolatban (a nyolcvanas években összeállított nagy teológiai alapvetését Joseph Ratzinger is azzal a kérdéssel kezdte, hogy mi számít ma a keresztény tanítás lényegi elemének, s néhány évvel korábban Karl Rahner is különböző nézőpontokból próbálta tömören megfogalmazni a kereszténység gondolati lényegét), másfelől az újabb dogmák körül sokszor bonyodalmak jelentkeztek.

Ki ne ismerné Hans Küng esetét, aki történeti és elvi alapon kételyeket fogalmazott meg a pápai tévedhetetlenség dogmájával kapcsolatban, s bár katolikus teológiát hivatalosan már nem taníthat, az egész világra kiterjedő etikai programjával hatalmas mozgalmat indított útjára? Ugyanilyen nehézségei támadtak az I. vatikáni zsinat tévedhetetlenségi tételével száz évvel korábban a nagy Ignaz von Döllingernek, akivel az ókatolikus közösség története indult útjára. A (dogmát ki nem hirdető) II. vatikáni zsinat elutasítói ma hasonló ellenközösségként élnek együtt velünk, annak tanúiként, hogy nemcsak az ókorban metszett le keresztény csoportokat az egyház testéről a hivatalos tanítás, de az egyházi állítások ma is komoly feszültség forrásait jelentik. Ebben a helyzetben nem meglepő, hogy a dogmák kiemelten a teológiai érdeklődés homlokterébe kerülnek. A kérdésnek pedig a protestantizmuson belül is jelentősége van, legkésőbb azóta, hogy a rendkívül termékeny és zseniális berlini történész, Adolf von Harnack meghirdette a dogmamentes kereszténység programját, amellyel azonban a protestáns teológusok tekintélyes része nem tud azonosulni.

A történelem és a nyelv problémái

Ha a kinyilatkoztatás nem csupán meghatározott állítások és igazságok rendszere, hanem eseményszerű és élő valóság is egyben, amelynek az ember a címzettje, akkor nem különösebben váratlan az az – egyébként számtalan tisztázandó kérdést felvető – tény, hogy a dogmáknak történetük van, más szóval: hogy van dogmafejlődés, elvégre az ember történelmi létező, s ennélfogva az igazságnak is van – titokzatos és csak a legnagyobb tapintattal megközelíthető – történelmisége.

A fejlődésnek, a kibontakozásnak a folyamata persze már az Újszövetségben is megfigyelhető. Gondoljunk csak arra, hogyan árnyalja például Pál apostol dogmatikus (és önmagában véve helytálló) egyoldalúságát a Jakab-levél. Az újszövetségi állítások összessége nem kész egészként hullott alá az égből, hanem sokszor kínnal-verejtékkel kiküzdött lépések folyamatában állt egybe, és ártalmas naivitással közeledik hozzá, aki nem tartja szem előtt azokat a körülményeket, amelyek között kialakult. Ugyanilyen nehézségeket szülhet, ha az egyház későbbi dogmáinak történelmi körülményei is háttérbe szorulnak. Egyetlen katolikus sem kérdőjelezi meg például a tridenti zsinat határozatainak igazságát (már ha ismeri őket), az viszont már sajnálatos, hogy a reformációval szemben megfogalmazott tridenti állításokat később abszolút jellegűként kezelték, s így a katolikus gondolkodás évszázadokon át megmaradt a reformációellenesség viszonylag szűk pályáján.

A dogmák történelmisége nemcsak azért okoz nehézséget, mert lehetetlen meghatározni annak általános szabályát, hogy milyen törvények szerint fogalmazódik meg egy-egy olyan újabb tétel, amelyet az egyház tanítóhivatala az eredeti kinyilatkoztatás részének nyilvánít (lényegében a különböző dogmáknak a fejlődésük is különböző), vagyis nemcsak azért, mert a dogmák története nem egyszerűen logikai előrehaladást jelent (a folyamatot nem az élteti, hogy rögzített tételekből egyszerűen levonják azokat a következtetéseket, amelyek logikusan adódnak belőlük), hanem azért is, mert a dogmák egy-egy történelmi korszak és egy-egy konkrét kultúra sajátos nyelvén fejeződnek ki. Átültethetők-e vajon más nyelvezetre, áthelyezhetők-e másként gondolkodó kultúrák összefüggésébe? Ha pusztán azzal oldanánk meg a problémát, hogy a dogmák tartalma nem változtatható meg, formájuk viszont alakítható, akkor inkább naivak lennénk, mintsem könnyen alkalmazható megoldással szolgálnánk. Mindenki tudatában van annak, mennyire nehezen határozható meg a tartalom és a forma határa és kapcsolata, akinek adtak már át önmagában véve örömteli üzenetet fancsali képpel.

A történelem folyamán a kereszténység számtalanszor került kapcsolatba új gondolkodásformákkal, amelyeket sikeresen integrálni tudott saját szellemiségébe. Az első századokban a platonizmus, a középkor derekán az arisztotelészi gondolkodásmód épült be a keresztény tanítás anyagába (és nemcsak a formájába), később az evolúciós elmélet, még később az elméleti fizika gondolati modelljeivel próbálták megfogalmazni a keresztény üzenetet, ma pedig a jelek szerint a pszichológia és a társadalomtudományok nyelvi és elméleti anyaga kap bebocsátást a keresztény tanítás tartományába. Ez önmagában véve érthető, sőt elkerülhetetlen folyamat. Óriási nehézséggel szembesülünk azonban, ha például az eucharisztia minden katolikus számára ismerős igazságát megpróbáljuk átültetni valamely új fogalmiság keretei közé. A 16. században még többé-kevésbé magától értetődően volt használható a szubsztancia fogalma, amikor azt próbálták kifejezni, hogyan lesz az oltáron Krisztus teste a kenyérből. Ha viszont a szubsztancia és az akcidens fogalma az arisztotelészi világlátáshoz kötődik, hogyan ültethető át ez az igazság példának okáért a kvantumfizika világképének síkjára, ahol semmi értelme a szubsztancia fogalmának? A szentháromsági dogma történetében rendkívüli fejlemény volt, amikor sikerült rögzíteni, hogy három olyan valóság létezik Istenben, amelyet mi a „személy” fogalmával adunk vissza. Hogyan őrizhető meg ennek a dogmának az igazsága, ha néhány évszázada a filozófiai és az általános köztudat mást ért személyen, mint a dogma megfogalmazásának idején élő ókori teológus? A dogma így értetett történelmisége, jól látszik tehát, mérhetetlen szellemi terheket ró a mai keresztény gondolkodásra.

Mindezzel együtt a dogmafejlődés azonban igen pozitív folyamat. Nem magától értetődő, de minél több dogma születik meg a katolikus egyházban, annál egyszerűbb és tisztább képet kapunk az isteni kinyilatkoztatásról. Mária alakja például csak azóta teljesen világos és egységes, mióta a dogmák szintjén is szeplőtelennek és a mennybe felvettnek vallhatjuk. Ebben az értelemben a dogmafejlődésnek pedig általános sajátossága, hogy a leegyszerűsödés irányába tart. „Egyáltalán nem arról van tehát szó, hogy a dogmafejlődés mindig csak nagyobb számú tételek irányába mutathat. Ugyanilyen fontos, sőt még fontosabb a leegyszerűsödés felé tartó fejlődés, amely arra irányul, hogy egyre világosabban láthassuk meg azt, amit a dogmák valójában kifejeznek, hogy pontosabban megmutatkozzon az egyetlen titok, s hogy egyre intenzívebben tapasztalhassuk meg azt a végtelenül egyszerű valóságot, amely egészen alapvető értelemben magától értetődő a hit számára.” (Karl Rahner)