Novák Zsüliet: A vászon, ami testünket fedi

A tetoválás legalább olyan hosszú utat tett meg a világ kultúráiban értelmezve és átértelmezve, mint bármely más művészeti ág. Nincs olyan közösség a Földön, ahol ne használtak volna valamilyen maradandó testdíszítő eljárást. A tetoválás a törzsi életben fontos részét képezte a különböző rituáléknak. Napjainkra csak néhány közösség tartotta meg ezt az archaikus szokást, ugyanakkor a 21. század fejlett társadalmában egyre népszerűbb. Vajon mi ennek az oka?

Sokáig úgy vélték, hogy a legkorábbi tetoválások az ősi Egyiptomból származnak. 1991-ben az olasz-osztrák határon felfedezett jégemberen (Ötzi) talált minták azonban legalább ezer évvel korábbra teszik az első testi motívumok megjelenését. Egyiptomban alapvetően gyógyító szerepe lehetett, egyfajta amulettként szolgált a terhesség és a szülés nehéz időszakában.

A tetoválást az Altaj hegységben felfedezett ősi szkíta Pazirik-kultúra is használta. Hérodotosz i.e. 450 körül írt feljegyzése a tetoválás társadalmi funkciójára is utal: „A szkítáknál és trákoknál a tetoválás az előkelőség jele, akin nincs, az biztosan alacsony származású.”

A tetoválás az ősi briteknél szintén az előkelő származás kifejezője volt. Innen ered az egyik északi törzs, a piktek neve is, ami annyit jelent, hogy „festett emberek”. A görög-római időkben a tetoválások egyrészt vallási hovatartozást fejeztek ki, másrészt a rabszolgák és a bűnözők megjelölésére szolgáltak. A bőr festésének szokását a római katonák átvették, akik elterjesztették az egész birodalomban, mígnem a kereszténység megjelenése után Constantinus császár betiltotta. Peru és Chile kultúráiból is maradtak fönn megjelölt mumifikált maradványok. Kínában a Han-dinasztia idején a bűnözőket bélyegezték meg, a japán férfiak már az i.e. 3. századtól kezdve ilyen módon díszítették testüket.

A polinéz kultúrák bonyolult, gyakran az egész testet beborító tetoválásai nagy múltra tekintenek vissza. A szigetlakók „tatatau” vagy „tattau” (üt, csap) szavából alakult ki nyugaton a tattoo, magyarul a tetoválás kifejezés. A polinéz tetoválás mintáit Cook kapitány csendes-óceáni utazásairól visszaérkező tengerészek terjesztették el Európában. Egyedülálló ikonográfia alakult ki: a teknős jelezte, ha tulajdonosa már átkelt az Egyenlítőn, a sárkány pedig kínai utazásra emlékeztetett. A világítótorony szerencsét hozott, a horgony a remény szimbóluma lett. Bertie herceg (a későbbi VII. Edvárd) vezette be a felsőbb osztályokban a testfestés művészete iránti kedvet. Az uralkodó 1862-ben a Szentföldön egy jeruzsálemi keresztet tetováltatott magára. A trend elterjedt több európai királyi házban is. A társadalmi elit tagjai gyűjtötték a drága és nehezen megszerezhető ábrákat, hiszen képzett művészt nehezen lehetett találni. A kézi technikát 1891-ben felváltotta az elektromágnes vezérelte tetováló tű, amelyre egy New Yorkban dolgozó ír-amerikai borbély, Samuel O’Reilly kapott szabadalmat, így sokkal gyorsabbá, ezáltal pedig elérhetőbbé vált az emberi bőr viselésének újraértelmezése.

A testi jelek tehát amulettként, státuszszimbólumként, díszítésként vagy akár büntetésként is szolgálhattak. A tetoválási szokások egymástól teljesen függetlenül alakultak ki, néhány esetben persze a szokások hatottak is egymásra.

Bőrbe-varrva

A tetoválás mára elfogadott és megszokott látvánnyá nőtte ki magát. Hogy megőrzött-e valamit misztikumából, és sokrétű jelentéstartalmából? „Szinte semmit” – véli K. Krisztián. „Az emberek 90 százalékának nem is lényeg, hogy mit csinálunk, csak legyen rajtuk valami. Ez a valóságban soha nem olyan, mint a Miami Ink-ben (kultikussá vált amerikai dokumentumsorozat a tetoválások születéséről – a szerz. ), amikor egy varrást olyan óriási sztori övez, amitől bőg a tetovált, a tetováló, no és persze sok százezer néző. Az elmúlt 15 évben nálam csak egyszer volt erre példa. Egy férfi az elhunyt, 6 éves kisfia portréját tetette föl. Amikor elkészült, sírt ő is, és hát megkönnyeztem én is. Élő embereket nem is szeretek fölrakni. Csak emlékül. A portrékat a szív köré szokás gyűjteni. A háziállatokat már lehet kicsit távolabb, mert ilyen kérés is rengeteg van mostanában.”

A motivációk közé tartozik az esztétikum, az önkifejezés, a csoporttagság, a spiritualitás, a személyes emlék vagy a szexuális vonzalom növelésének szándéka.

„Az emberek itt is érzékenyek az identitásukra, hitükre, nézeteikre. Mindig elpakolok két vendég között, ne lássák, min dolgoztam. Mert ha valaki nagyon komolyan vesz valamit, sokszor felháborítja annak a gondolata is, hogy a környezetében nem mindenki gondolkodik ugyanúgy, és rendkívül szélsőséges kívánságok is előfordulnak. Nekem arra kell törekednem, hogy amit letesznek elém, azt csináljam meg a legjobban. Felírok a bőrre bármit. Hébert, rovást, kínai jeleket. De a tartalmáért nem vállalok garanciát, az a megrendelő felelőssége. Persze vicces, amikor itt egy törzsi harcos motívumaival kidekorált férfi azt mondja lekezelően, hogy: »Jaj, nem értem én ezeket az ezoterikus izékkel kivarrtakat. « Ezekre nem szoktam mondani semmit. A tetoválás sokkal multikulturálisabb, mint az élet.”

A tetoválások elsődleges motivációs háttere az egyéniség kihangsúlyozása, az individuum megerősítése, egyes tulajdonságok kiemelése, melynek célja a másoktól való különbözőség és a különlegesség érzésének erősítése. A másik legnépszerűbb ok a szépség, a divat motivációja. A testfestések viselői esztétikusnak, vonzónak tartják a tetoválást, egyesek primer motívumként is említik. Azonban a primer nem azt jelenti, hogy időtálló is.

„Gyorsan változik a trend. Néhány évvel ezelőtt a lányok között hatalmas őrület volt derékra varrni. Akkor el is terjedt a, »rendszám« elnevezés erre a testrészre, manapság már senki sem kéri. Most a csuklóbelsőre egy vékony motívum, vagy írás a leggyakoribb. A nyakszirt, tarkó, a fül mögötti rész is nagyon kedvelt. Finom, nőies vonalakat kérnek a legtöbben. Az ujjközök, az alsó ajak belső része már nagyon necces, de persze mostanában rendkívül divatos helyek. Három csapás mentén gondolkodnak a legtöbben. A törzsi egyre jobban húz, a keleti motívumok évek óta tartják magukat, a realisztikus, fotószerű ábrázolásra is egyenletes az igény. A nonfiguratív minták azonban már kezdenek kimenni a divatból.”

Egy adott szubkultúra iránti elkötelezettség, beilleszkedési szándék motivációja is többször megjelenik az ábrázolásokban. Meghatározó motívum a spirituális, kulturális szimbólumok és tradíciók követése. Fiataloknál nem elhanyagolható tényező a dac, az eltérő személyiség kihangsúlyozása, a különbözővé válás a társadalom többi tagjától.

„Oldódnak az előítéletek. Tapasztalatom szerint úgy 2000 környékén hasadt meg a dolog. Akkoriban készült el mind a két kezem. Amikor lementem a Nyugatinál az aluljáróba, minden alkalommal pillanatokon belül »felkentek«  a rendőrök a falra. Messziről kiszúrtak, és onnan kiabáltak, hogy álljak meg. Majd egyik napról a másikra hozzám se szóltak. Mintha túltették volna magukat azon, hogy nemcsak a sitteseknek színesedik a bőre. Ma már nem jelenthetjük ki, hogy akinek egy könnycsepp van tetoválva az arcára, az embert ölt, vagy akinek pókháló a kezére, csillagok a bütykeire, az börtönviselt. Bekúsztak ezek a szimbólumok a hétköznapok tetoválóműhelyeibe, csak éppen elveszítették elsődleges jelentéstartalmukat. Ha valamire rákapnak az emberek, azt sorozatban lehet gyártani, mint bármilyen más iparágban. Mióta Rihanna is minden koncertje után egy új tetkóval jön le a színpadról, a csajok is beszálltak ebbe. Ettől pedig a test általunk fizetett reklámfelületté válik.”

„Minden tetoválást magamnak csináltam. 97-ben, amikor elkezdtem, kíváncsi voltam, hogy mire vagyok képes. 1 évvel korábban vonultam be katonának Debrecenbe. Ott egy srácnál volt varrótű, és készítgetett ilyeneket. Ezt nevezik sittes tetoválásnak. Bár én inkább az ultragagyi keményvonalas kifejezést használom. Egy igazi tetováló is megjár valamifajta szamárlétrát. Össze kell az embernek barmolnia saját magát. Emfix falfestékkel, bakancs talpából készült festékkel, korommal. A diszperzit alapú festékek mindig is mehettek be a bőrbe. Bal kézzel mondjuk nagyon keservesen ment a jobbra tetoválás. Volt egy ügyes kezű fafaragó haverom, az nyúlkált bele itt-ott, hogy kitöltse a mintát. Hozzáteszem, már nem tetszik, túl mű lett az egész. Ettől függetlenül, ha megtehetném, akkor se szedetném le. Mert benne vagyok én, a haverok, a fejlődés, a próbálkozások. Olyan ez, mint egy gyerekkori sérülés. Története, és múltja van. Másrészt egy kőműves legyen malteros. Egy hiteles tetkós legyen televarrva.” (K. Krisztián)

Önkifejezés és fájdalom

A fájdalom komplex jelenség, a potenciális szöveti károsodásokkal járó sérülések veszélyére figyelmeztet, és arra készteti az egyént, hogy azt elkerülje, vagy megfelelően kezelje. Az ember természetszerűleg negatív eseményként éli át a fájdalmat, de ebben az esetben a legtöbben pozitív jelzőkkel ruházzák föl, ez a fájdalom saját önbecsülésüket erősíti. A tetoválás elkészültével sokaknak megnő az önmagukba vetett hitük. A testképpel való elégedettséget nagyban javítja a tetováltatás.

A lelki fájdalom legyőzése is sokakat motivál. Egy fejlődési krízis feloldása, az intimitás, vagy gyász során átélt érzéseknek feldolgozása lehet a tetoválás során átélt fájdalom. Sok példa terjed az interneten ezek alátámasztására. Például egy olyan mexikói nő képe, akit férje korábban bántalmazott és ő minden kapcsolatot meg akart szakítani régi testével, ezért teljesen átformálta megjelenését. A bántalmazott nők testük sértett részének a fájdalmas testmódosítás procedúrájával és megjelölésével adnak új értelmet, és nyerik vissza annak birtoklását. Egy floridai fiatalember karját cápa tépte le, ezért a csonkra az állat feje került. Atkinson és Carroll szerint a tetoválás által okozott változás megkönnyíti bizonyos traumák feldolgozását. A krízist átélt személy számára fontos a kontroll érzésének gyakorlása.

„Az ősi kultúrákban a transzcendenciát segítette elő a tetoválás közbeni fájdalomérzet, ma növeli a tetoválás értékét. A legfájdalmasabb helyeken viselt ábrákra a legbüszkébb az ember. A lányok viszont tényleg jobban bírják a kínt. Van, hogy a bordájukon kocog a tű, közben a szemük se rebben. A férfiak inkább ájuldoznak. Sok minden eldől a kezelőágyon. Vannak, akik nagyon szeretnének egy tetoválást, de itt szembesülnek azzal, hogy mennyire nehéz a vele járó fájdalmat eltűrni. A tű nagyságát én állítom be, lehet ezzel még vallatni is. Volt olyan, hogy egy anyuka elhozta a 12 éves gyerekét, mert nem hagyott neki békét a tetoválásért. Az anyuka félrehívott, és megkért, hogy szúrjam meg a gyereket festék nélkül. Egy centire kiállítottam a tűt, azt billentettem a karjába, a fiú persze rögtön elrántotta a kezét, hogy ha ez ennyire fáj, akkor nem is kell neki tetkó. Az anyuka megköszönte, és elballagtak. De volt, hogy bejött egy hatalmas, 230 kilós pasi. A székbe nem fért, ezért az ágyra kellett leültetni. Ott kuporgott összehúzva magát, hogy ő ezt nagyon szeretné, csak fél. Neki is kellett egyet ütni szárazon, hogy kipróbálja milyen. Csak egy kicsit raktam ki a tű hegyét, hogy ne ijesszem meg. Mégis elment, mivel túlságosan fájt neki.”

„Szép az, ami érdek nélkül tetszik”? (Kant)

„Egy jó tetoválónak van egy olyan sajátos világa, hogy ha én az utcán ránézek az egyik alkotására, rá fogok ismerni. Ha a megrendelő egy teljesen kommersz dolgot kér, abba is bele tudja vinni azt a stílust, amitől esztétikailag egyedi műalkotásnak lesz nevezhető. Egy jó tetováláshoz két ember kell. Ahhoz, hogy én ki tudjak teljesedni, kell egy megfelelő alany is. Van olyan vendégem, aki három évente jön. Tervez, körbejárja a témát, letisztázza magában a jelentését, hogy ezzel milyen szakaszt zár le az életében.”

A sokadik tetoválásukat készíttetők között a függőség motivációja is megjelenik.

„Sokan azért jönnek új tetoválásért, mert zavarja őket a szabad bőrfelület. Őket úgy kell elképzelni, mint amikor az embernek van egy autója. Feljavítja, csinosítgatja, spojlerezi, foglalkozik vele. Tud így viszonyulni az ember a saját testéhez. Sokszor kezdődik úgy, hogy kell egy kis írás ide vagy oda. Még csak készül, de látom, ahogyan gondolkodik a következőn. Már a széken ülve megváltozik. Megfertőzi a tinta. Amikor magadon látsz valamit bevésve, az nem olyan, mint egy nyaklánc, vagy ruha, amit cserélgetni lehet. A tetoválásból társ lesz egy életen át, ezt a bizonyosságot pedig kevés dologgal kapcsolatban lehet elmondani. Ha már odáig eljutok, hogy valakinek az egyik kezét bevarrom, annak meglesz a másik is. Ha az egyik lábát, akkor kell a másik láb is. Ha valaki megtalálja az elképzeléseihez a megfelelő tetoválót, a legtöbbször nincs megállás.”

Napjainkban a tetoválás lassan több új értelmezéssel rendelkezik, mint a múltban. A globalizálódó, homogénebbé váló világban egyre jelentősebb hangsúlyt kap a külső, a test esztétikusabbá, különlegesebbé tétele. Az önkifejezés új módszerei nem mindig fájdalommentesek, az össztársadalom számára elfogadhatóak, vagy éppen tetszetősek. De sokak számára ez egy újabb eszköz önmaguk, identitásuk meghatározására. Segítségével saját világukat próbálják elfogadni és elfogadtatni.