Török Csaba: Több vagyok, mint az életem?

De terra formasti me
et carne induisti me
Redemptor meus Domine,
resuscita me in novissimo die.

Húsvét van! Boldog, „allelujás” ünnep! A tavaszi éledés zsongása összefonódik az énekekkel, népszokásokkal. Mindenben az élet öröme ragyog ránk. Fény van és élet!

bBennem mégis az Egyház egy nagyon ősi fohásza mocorog: „Földből alkottál engem és testet adtál nékem. Támassz fel, Uram s Megváltóm, az idők végén!” Első olvasásra borongósnak, kevéssé húsvétiasnak tűnik, számomra mégis olyan, mint Pilinszky ravensbrücki fái: „És megérzik a fényt a gyökerek”, a halált felidéző szavak túlmutatnak önmagukon, s emberi valóságunk legmélyén öltöztetnek fénybe minket. „És szél támad.

És fölzeng a világ”, mi pedig megértjük az egész kozmoszt magába ölelő húsvéti himnuszban, milyen hatalmas dolog a feltámadás, hogy tulajdonképpen ez a végső Titok, amelyet hinni vagy nem hinni a kérdés a keresztény számára. Szent Pál írja: „Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.” (1Kor 15,13–14)

Kemény szavak, hiszen így vagy úgy, de mindannyian szembesülünk a testi feltámadás hittitka kapcsán a kétely, az értelmezhetetlenség érzésével. Az ősi ima egyszerű szavai azonban végigvezetnek bennünket a hit útján, egészen a feltámadás misztériumának a szívéig.

De terra formasti me

A föld, az anyag, emberi életünk alaptapasztalata. A latinban a mater és a materia egymástól elválaszthatatlanok – a magyar nyelvújítás ennek mintájára formálta meg az anya szavunkból az anyag-ot. A születés, a nem önmagunktól valóság, a kezdet, a függés, a korlátok, a sebezhetőség és a másikra szorultság, az esendőség és az esetlegesség mind-mind bele van foglalva abba az anyagiságba, amelyet édesanyánktól kaptunk. Toldiné Arany csodálatos alkotásában, a Toldiban így szólítja meg Miklós fiát: „Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom” (12. ének, 17. vers) – ám még ez a léleklelkezés is a testből fakadó testben valósul meg. Emberségünk megtagadhatatlan anyagiság, már az egyetlen sejtben, azután a növekedésben, az erőben – s végül a fogyásban, betegülésben, elmúlásban is.

A Biblia hite egy pillanatra sem tévesztette szem elől ezt az alapvető igazságot. Az ember az, aki „a földből alkotott” lény. (Zsolt 10,18) „Minden ember agyagból való, mert a föld porából teremtetett Ádám.” (Sir 33,10) Ez a földből valóság sebezhetővé tesz bennünket, még ha ez nem is látszik meg rajtunk. Gyengeséget rejt belénk, amellyel az Alkotó tisztában van: [Isten] „Tudja jól, milyen az alkatunk, tudja, hogy a porból származunk. Az ember napjai a fűhöz hasonlók, virul, mint a mező virága, de egy kis szellő s már vége van: a hely is elfeledte, ahol addig állt.” (Zsolt 103,14–16) Az embernek a földből sarjadó növényhez való hasonlítása különösen is kedves gondolat a Biblia számára, mert egyszerre mutatja meg szépségünket – ugyanakkor törékenységünket is. Hiába minden gazdagságunk, erőnk vagy díszünk, a sivatagi forró és száraz szél egyetlen fuvallata pillanatok alatt kiszárít bennünket, visszatérít a földbe, amelyből vétettünk (vö. Ter 3,19). Az ember mint virág, amelyet hervadása után „a hely is elfeled, ahol addig állt” mennyire kortalanul kortárs kép!

A földből valóságunk ugyanakkor mély egységet is kifejez a teremtett világgal. A rabbinikus hagyomány szerint amikor Isten megteremtette Ádámot, a négy égtáj sarkából hozott egy-egy marék földet, hogy abból formálja meg az embert, aki így bárhol él a világban, otthon lehet benne, s ha megtér a földbe, az mindenhol befogadja őt.

Ugyanakkor a bűn nem csak Istentől, de a földtől is elszakított bennünket. Amikor Isten a bűnbeesés után szól Ádámhoz, ezt mondja neki: „A föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján.” (Ter 3,17) A földből való ember bukása magával rántja a földet is, amelyből vétetett. Az elszakíthatatlan sorsközösség a bűnben is fennáll. Ám éppen a bűn miatt – paradox módon – egyszerre szét is szakad e kötelék: a föld „tövist és bojtorjánt terem” az ember számára (Ter 3,18), vagyis az anyagvilág elveszti csodálatos harmóniáját. Az ember elidegenedik a földtől, az anyag az anyától, a teremtett valóság önmagától.

A helyzet „földi” szinten feloldhatatlan. Csak egy megoldás lenne: ha a föld áldottá válna az ember miatt. „Úgy nőtt fel előttünk, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből” (Iz 53,2) – ezt Izajás Isten szenvedő Szolgájáról írja, arról, aki azért jön, hogy megszabadítson és megváltson bennünket.

Et carne induisti me

Az ember nem egyszerűen anyagiság, hanem test. Ez azt jelenti, hogy nem egyszerűen csak lett a földből, ahogyan azt a Teremtés könyve a többi élőlényről írja, hanem maga Isten adott benne alakot az anyagnak. „Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé.” (Ter 2,7) Az emberi test mindig lélektől áthatott, erővel és alkotókészséggel megáldott anyag. A Makkabeusok második könyvében a pogány szír király az anya szeme láttára kínoztatja és öleti meg hét fiát, mert ragaszkodnak a hitükhöz. Az anya a szenvedésnek ebben a döbbenetes poklában bátorítja fiait: „Nem tudom, hogyan öltöttetek testet méhemben. Nem én ajándékoztam nektek a lelket és az életet, nem én fűztem össze elemeiteket csodálatos módon, hanem a mindenség Teremtője, aki az emberiséget alkotta és létet adott mindennek.” (2Mak 7,22–23) Belekapaszkodik a titokba, amely méhében lejátszódott, ahogyan húsából, teljes valóságából őelőtte is rejtett módon megformálódott hét élet, hét test, amelyben az anyag több lett puszta önmagánál.

A test igazi távlata épp ebben áll. Gabriel Marcel mondta: „je suis plus que ma vie”, több vagyok, mint az életem. Ez a tapasztalás a testemben kezdődik, ahol az anyag folyton több, mint anyag. A materialitásban kapu nyílik azon túlra, igazi transzcendencia valósul meg. Marcel joggal vezeti tovább a gondolatot: ha több vagyok, mint az életem, akkor ebből a csíraszerű igazságból ki kell nőnie a másiknak, miszerint csak akkor találhatom meg önmagamat, hogyha elveszem, csak akkor leszek igazán, ha feláldozom magam. A test anyagi és anyagon túli önelvesztése az emberi létezés középpontja. A szeretet és szerelem a test ön-odaajándékozásában válik teljessé és visszavonhatatlanná. Ez beletorkollik az anyai-anyagi testadás misztériumába, amely ősélményként ott él minden szülői önfeláldozás, sőt általában az emberi lét mélyén.

Jézus istenemberi testében ennek beteljesülését két mondat összekapcsolásában láthatjuk meg: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) „Ez az én testem, mely értetek adatik.” (Lk 22,19) Jézus önátadása testátadás is. Szeretete így válik egésszé, végérvényessé. Ez a test érintette meg a beteget, bénát, vakot, de még halottat is, hogy élővé tegye, ezt a testet mosta könnyeivel a bűnös asszony, ez a test feszült keresztre, ez a test halt meg és feküdt a sírba. Ez a test „Krisztus teste”, amelyet hiszünk, s amellyel az Eucharisztiában találkozunk a magunk testiségében.

Redemptor meus, Domine,

A középkori nyugati hittudomány a megváltás kulcsát a keresztáldozatban látta. Megvan ennek a biblikus alapja: „A követelményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szegezte.” (Kol 2,14) A megváltás mint ókori jogi szakkifejezés ezt jelenti: a rabszolgát szabaddá tenni, az adós adósságát törleszteni, s így mentesíteni őt minden következmény alól. A bűn adósságát Jézus úgy engesztelte ki, hogy bűntelenként önmagára vállalta azt, ami a miénk. Ez a szenvedő Szolga hivatása: „életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért.” (Iz 53,12)

Ám ez csak az érem egyik oldala, hiszen nem ad választ a teljes kérdésre, arra, amely minden emberi szeretet mélyén rejtezik, s amelyet Marcel így fogalmaz meg: „Ha valakinek azt mondom, szeretlek, az lényegében azt jelenti, hogy te nem halsz meg”. Pilinszky ezt a mondatot felvezetve így fogalmaz: „a halállal szemben egyedül a szeretetben bízhatunk”. Ha Krisztus „szeretett engem és feláldozta magát értem” (Gal 2,20), akkor ez az ő teljes emberi-testi-anyagi valóságának az ön-odaajándékozása, amely nem lehet igaz, ha az áldozat a halálban ér véget – hiszen akkor a szeretet, bár csodálatos példát hagyott hátra, végül mégis csak halott. És ha halott, akkor kudarcot is vallott. Nem elég, hogyha azt felelem: a szeretet a szeretetben, az emlékezésben él tovább, hiszen akkor minden szeretetünk egy esetleges láncszem a semmiből induló, semmibe tartó végtelen szeretet–halál–emlékezés láncolatban. Él a szeretet, de nem élsz te, akit szeretek, s nem élek én sem, aki szeretlek téged. Örök, de valós alany és tárgy nélküli állítmánnyá lenne ezáltal a szeretet. Az adósságlevél eltörölve, valamiféle megváltás elérve, de végül meghalok, mert te, aki szerettél engem, szintén meghaltál.

Jézus csak akkor a válasz, a Megváltó és Üdvözítő, hogyha testében feltámadt. Enélkül nincs megváltás, csak megváltások: mindenkit megvált valaki más, aki szereti őt, akit szintén valaki más vált meg – szeretetek és halálok megszámlálhatatlan tömege. Ám ha Jézus valóban, testében is feltámadt, akkor van egy szeretet, egy áldozat, egy halál, amely mindannyiunk számára megváltás, üdvösség és élet. Ő az, aki kimondhatja: „Meghaltam, s íme, mégis élek, örökké. Nálam vannak a halálnak és az alvilágnak a kulcsai.” (Jel 1,18) Ő az én Megváltóm és Uram.

Resuscita me in novissimo die.

A szenvedő Jób szájából elhangzik egy gondolat, amely Húsvét után többletjelentést nyer: „Tudom jól, él ügyem szószólója, ő lép majd föl utoljára a földön. Hogyha fölébredek, maga mellé állít, és meglátom még testemből az Istent.” (Jób 19,25–26) Ha Jézus testében feltámadt, akkor „van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az Igaz.” (1Ján 2,1) Övé a végső nap, ő lesz az, aki „utoljára lép fel a földön”. Mivel ő az, aki meghalt és most testében feltámadva örökké él, az események, életek évezredes láncolatának utolsó szeme az ő kezeiben nyugszik.

Mindez azonban nyitva hagyja a kérdést: mi lesz azokkal, akiket szeretek? És mi lesz velem, akit szeretnek? Az utolsó napon lesz, aki szószólóm legyen – de mit ér ez, ha én nem vagyok? Emlékem örökké él, ahogy azoké is, akiket szeretek? Vagy esetleg ott lesz a lelkem, hogy elégtétellel szemlélje a záró aktust? Nem kevés, nem embertelen mindez?

A szó legteljesebb értelmében ember-telen a lelki örökkévalóság, a spirituális öröklét. Mert Isten a testemet formálta meg két kezével a földből, nem a lelkemet. A testemben lelkeztem anyám lelkéből, ahogy Arany János mondja. A Biblia nem enged elszakadni a testiségnek ettől az ősszintjétől, megelégedni a lelkek mennyországával: „Te alkottad veséimet, anyám méhében te szőtted a testem. (…) Amikor a homályban keletkeztem, és a föld mélyén elindult életem, szemed már látta tetteimet, s könyvedben mind felírta őket.” (Zsolt 139,13.15–16) Én nem a lelkem vagyok, hanem a lelkem, a testem, az érzéseim, a vágyaim, az emlékeim, a tetteim. Szeretetem sem a lélek érzése, hanem azon túl testi odaajándékozás, érintés, szolgálat, az anyagban megvalósuló anyagon túliság. Ha a halál elől csak a lélek menekül el, az így kinyert „személy-esszencia” csökevényes, hiányos, torz és beteg lesz. Még Krisztus szeretete sem érhet célba: az ember, az anyag-test-lélek, s vele a föld, a kozmosz minden megváltói tette ellenére a halál állapotában marad. Ha Krisztus testi feltámadásába nem kapcsolódnak bele a mi esendő testeink, akkor az utolsó nap valójában a halál diadaláé, s nem az életé. Ez a végtelen csönd és pusztaság napja, nem pedig az új égé és új földé (vö. 2Pét 3,13; Jel 21,1).

„Beteljesül az Ország kinyilatkoztatása, amikor a Lélek hatalmas szele a szenteken keresztül mindörökre szétszórja a hamut, amely a világnak Krisztusban izzó parazsát takarja. A teljes univerzum a megdicsőült Krisztus testeként, vagyis a mi közös megdicsőült testünkként mutatkozik meg. Minden személy, teste lelki rajzolatának köszönhetően, amelyet lelke – és Isten emlékezete – őrzött meg, saját arcának vonásaival járul majd hozzá az átalakult kozmosz arcához. Fényből való hús, amely teljes őseredeti érzékenységében vibrál, s már szabad a haláltól, a halál minden formájától.”

A jeles ortodox teológus, O. Clément ír így a Corps de mort et de gloire – A halál és dicsőség testei – című könyvében. Fényből való hús: vagyis az anyagiságában értett testiség a feltámadás által éri el végcélját, a szeretet, az őseredeti, teremtett érzékenység beteljesülését. Isten kezének munkája így válik teljessé. Az átkozott föld ekként lesz áldottá és szentté. Krisztus testadó megváltása ezáltal terjed ki visszavonhatatlan megvalósultságként az egész mindenségre. Ekkor válok igazán emberré: földből való, testbe öltözött, szeretetből és szeretetért szeretve létező lénnyé, aki az élet minden küzdelme, a történelem minden díszlete és helyzete, a döntések és választások ideje után végül szabad lesz. Fény van és élet! Húsvét van!