Radóczy Jusztina: Testünk beszédes titkai

Testünk mozdulatai, reakciói, vagyis a metakommunikáció ősidők óta kísérőjelensége beszédünknek, kommunikációnknak. Kitüntetett szerepéről az emberi kapcsolatokban már az ókortól kezdve ismertek szépirodalmi és tudományos írások is. A metakommunikáció általában nem szándékos, nem akaratlagos, hanem inkább ösztönös vagy tanult jelenség. Vajon napjainkban használjuk-e tudatosan is ezeket a jeleket? Erről kérdeztem
Bóna Adrien klinikai szakpszichológust, a PTE BTK Pszichológia Intézet egyetemi tanársegédjét.

Mit is jelent pontosan a metakommunikáció, vagyis testbeszéd?

Az emberi kommunikáció jellemzője, hogy egyszerre több, úgynevezett csatorna igénybevételével történik. Ilyen csatorna a verbális, a nem verbális, és ide tartozik
a tartalmi kommunikációval indirekt kapcsolatban álló metakommunikáció is.
A metakommunikáció tulajdonképpen a tartalmi elemeket egészíti ki, azokat hangolja, minősíti.

Hogyan jelenik meg ez a viselkedésben?

Az emberi viselkedésnek sok olyan eleme van, amely elsődlegesen vagy kizárólagosan a kommunikáció szolgálatában áll. A verbális és nem verbális csatorna egymástól elválaszthatatlan, a valóságos két vagy többszemélyes kommunikációs helyzetekben mindig együtt vesznek részt. A nem verbális kommunikáció részét képezi pl. a mimika, a tekintet, a beszéd jellemzői, hangnem, hanghordozás,
a mozgás, gesztusok, a testtartás és a térközszabályozás.

Tehát akkor a testünk nélkül nincs is kommunikáció?

A testünk része a kommunikációnak. Természetesen létezik test nélküli kommunikáció is, de itt most két ember közötti személyes kontaktusról van szó.
Hogy milyen ősi a testbeszéd, arról az is árulkodik, ahogyan az állatok kommunikálnak a testükkel. Akinek van kutyája vagy macskája, az pontosan tudja, hogy számos érzelmet ki tudnak fejezni az állatok is, akár morgással, farkcsóválással, különböző testtartással, esetleg mimikával. Meghatározott testtartása van például
a félelemnek, a támadásnak vagy az udvarlásnak. Kutatásokból azt is tudjuk,
hogy a főemlősök felismerik az alapérzelmeket is, az örömöt, a bánatot, a dühöt,
a meglepődést, a félelmet és az undort. Ezeket az érzelmeket bármilyen kultúrákban korra és nemre való tekintet nélkül az egész világon ugyanúgy felismerik. Sőt néhány órás csecsemők is képesek ezeket az arcon megjelenő alapérzelmeket utánozni.

Mennyire ösztönös az arcmimika? Lehet-e irányítani?

A nem verbális kommunikáció arcon megjelenő kifejezése a legkevésbé kontrollálható. A szemizmok, az ajak körüli finom izmok nem igazán irányíthatók. Ezeket már nagyon korán, gyermekkorban elsajátítjuk. Már a csecsemők is előnyben részesítik az arc formáját, kezdettől fogva sokkal tovább képesek figyelni az archoz hasonló struktúrájú sematikus képeket, ábrákat. Így az anya arcán megjelenő érzelmekre is nagyon figyelnek, igen érzékenyek erre. Voltak vizsgálatok, amik kimutatták, hogy amikor egy anya kifejezéstelen arccal teremt kapcsolatot a gyermekével, akkor ez rendkívül megzavarja a csecsemőt. 6-12 hónapos babákkal végzik ezeket a vizsgálatokat és érdekes megfigyelés, hogy mennyire küzdenek a babák azért, hogy visszahozzák az anyukát a kommunikációba. Ők ugyanis nagyon érzékenyek a nem verbális kommunikációra, mivel a beszédből is egy darabig csak a hanglejtésre figyelnek. Akár egy filozófiai könyv részletét is felolvashatjuk mesés hanglejtéssel, biztosan figyelni fognak, függetlenül a tartalomtól.

Jelenthet a csecsemők érzelmi fejlődésében akár hátrányt is, ha egy anya kevésbé mutatja ki érzelmeit?

Valóban jelenthet hátrányt és problémát egy ilyen helyzet. Az egyik legjellemzőbb példa erre a depresszió. A betegség egyik jele, hogy igen szegényessé válik az érzelem kifejezése. Depressziós anyák esetében fordul elő az, ami a gyermek számára igen riasztó tud lenni, hogy nem mutat ki érzelmeket az arcán, illetve az anya arcán megjelenő érzelmek nincsenek összhangban az aktuális szituációval. Ez azért okoz problémát, mert a csecsemők részben utánzás révén tanulják az érzelmek kifejezését. Ha mosolygunk, akkor visszamosolyognak, ha a sírást imitáljuk, vagy sírunk, akkor ők is sírni fognak. Az anyák remekül át tudják hangolni a babák érzelmeit, például egy síró babával együtt „sírva” szépen lassan át lehet vezetni a mosolygásra és a vidámságra, kifejezetten az arcmimikával és hanglejtéssel. Sőt az arckifejezésünk hatással van az érzelmi állapotunkra is. Biztosan hallottak már arról a vizsgálatról, amikor két csoporttal nézettek meg egy mozifilmet úgy, hogy az egyik csoport kapott egy ceruzát vízszintesen a szájába, ezzel a mosolygást imitálták. A másik csoport csak egyszerűen végignézte a filmet és a végén a „mosolygós” csoport vidámabbnak értékelte az alkotást, mint a nem mosolygós csoport. Kicsit leegyszerűsítve tehát, ha folyamatosan mosolygunk, akkor az agyunk vidámságot érzékel, így aztán azok is leszünk.

Az arcunkon kívül nyilván a testünk egyéb részei is részt vesznek a metakommunikációban. Melyek ezek és mik a jellemzőik?

Az arcon kívül a végtagok is részt vesznek a nem verbális kommunikációban, de ezeket már sokkal könnyebb kontrollálni. Az ember a kezét és a lábát már tudatosan is tudja mozgatni, bár ezek is sok mindenről árulkodnak, például szorongásról, izgalomról, nyitottságról, zártságról. A testünk előtt keresztbe tett, összefont végtagok a zártságról árulkodnak, a kitárulkozó testtartás az inkább a nyitottságra utal, de alapvető jel a kéztördelés, vagy bármilyen apró ritmikus mozgás, amely a szorongásról mesél. Ezek azonban könnyebben kontrollálhatóak. Ha valaki egy interjúhelyzetben leplezni szeretné a szorongását vagy zártságát, akkor tudatosan, viszonylag könnyen leállítja ezeket a jeleket. Az arcot vagy más vegetatív tüneteket, mint például az elpirulás, izzadás, szívdobogás, nem igazán lehet irányítani.

Ezeket a jeleket lehet-e tudatosan használni annak érdekében, hogy valamit tudassunk magunkról?

Azt gondolom, az emberek részben a testtartásukkal, részben a testük egyfajta díszítésével kommunikálnak tudatosan. Ide tartozik az öltözködés, erre vannak elterjedt szokások is. Például egy ügyvéd vagy bankár öltönyt illetve kosztümöt visel, egy festő vagy divattervező pedig extrémebb darabokat. Nem véletlen az sem, hogy egyes foglalkozásokhoz egyenruhákat kötnek, amely egyrészt a felismerhetőség, másrészt az egyenlőség vagy azonosság megjelölésére szolgál. Sokszor ehhez társulnak érzelmek is, gondoljunk csak a „fehér köpenyre”. De nem csak az öltözék, hanem az átmeneti testmódosítások is árulkodnak rólunk, ilyen a hajviselet, smink, szemüveg, szakáll vagy bajusz. Bizony ehhez is társulnak általános vélemények, például ha valaki szemüveges azt okosabbnak, a szakállas embert pedig idősebbnek gondoljuk. Ezeken kívül pedig léteznek az állandó testmódosítások, a tetoválás vagy a piercing, ezekről is határozott vélemények alakultak ki napjainkra.

Régebben is ekkora jelentősége volt annak, mit árulok el magamról az öltözködésemmel, viselkedésemmel? Az évszázadok során változott a metakommunikáció szerepe?

Azt gondolom, régen is volt jelentősége, de talán más helyzetekben. Például az öltözködésnek sokkal nagyobb szerepe volt. Gondoljunk csak a hierarchikus társadalmakra. Sokkal szigorúbb szabályok vonatkoztak mind a viseletre, mind pedig a viselkedésre. A földesúr és szolga nem öltözhetett ugyanúgy, nyilván anyagi okokból sem, de a köztük lévő különbségek sok nem verbális viselkedésben (térközszabályozás, testtartás, a kommunikáció szimmetriája, a megnyilvánulások sorrendje) is egyértelműek voltak. Sőt, a szülő-gyermek kapcsolatnak is szigorúbb szabályai voltak. Ma ezek a szabályok kevésbé merevek, és mivel gyakorlatilag bárki bármit felvehet, a külsejével igencsak megtévesztheti a külvilágot. Vannak olyan bűnözők, akik épp a jó megjelenésükkel csapják be áldozatukat.

Ha már a megtévesztésnél járunk, beszéljünk a reklámokról, hiszen ezekben rendkívül jól alkalmazzák a metakommunikációt.

Igen, a reklámokban nagyon sok az „indirekt” üzenet, ami nem a verbális kommunikációval jut el a nézőig. Kiválogatott szép, gazdag és boldog emberek mosolyognak ránk, ami igen nagy motiváció, hiszen ki ne szeretne fehér fogakat, rugalmas hajat, erős izmokat vagy jó illatot és még sorolhatnánk. Ebből is látszik, hogy sokszor a nem verbális kommunikáció erősebb tartalommal bír, mint a verbális.

Arról már beszéltünk, hogy a szorongást vagy zártságot hogyan tudjuk leplezni mondjuk egy fontos interjúban, de mit tehetünk annak érdekében, ha pozitív tulajdonságokat szeretnénk közvetíteni magunkról?

Az emberek mások érzéseiről, magatartásáról, több mint 50 százalékban az arckifejezésük alapján tájékozódnak. Magabiztosságra utalhat a nyílt, egyenes tekintet, ha bátran felvesszük a szemkontaktust a másikkal. Fontos a határozott kézfogás és az egyenes testtartás is. Ha arra szeretnénk utalni, hogy nyitottak és érdeklődőek vagyunk, akkor természetes, lazább testtartást kell felvennünk. Ne tegyük lábunkat sem keresztbe, sem terpeszbe, húzzuk ki magunkat, de ne legyünk merevek. Kerüljük a gesztikulálást, ne matassunk a kezünkben lévő tárgyakkal, inkább fonjuk össze ujjainkat az asztalon vagy magunk előtt. Tartsuk be a helyzet kommunikációs szabályait, de közben legyünk természetesek és önmagunk!

Van-e valamilyen jövőkép a metakommunikációval kapcsolatban, elképzelhető-e az, hogy a jövőben még nagyobb szerepe lesz társadalmunkban?

A metakommunikáció mindig fontos volt és fontos is lesz a jövőben, épp azért mert kevésbé kontrollálható. Mondani sok mindent lehet, de a már említett kevésbé irányítható testi reakcióink mindig árulkodni fognak rólunk. Kapcsolatainkban, például gyermek-szülő vagy egy párkapcsolatban is érdemes nagyon odafigyelni ezekre a jelekre. A metakommunikáció hűen jeleníti meg belső állapotunkat. Ha verbális kommunikációnk ellentmondásba kerül a nem verbális jelzéseinkkel, akkor a másik személy inkább a metakommunikatív jelzéseinket fogadja el igaznak. Törekedjünk tehát őszinteségre, kongruenciára önmagunkkal és környezetünkkel. Az emberi kommunikációt kutató híres Palo Altoi iskola szerint a kommunikáció az emberi élet szükségszerű velejárója, az ember bármit tesz, vagy nem tesz, annak kommunikációs jelentősége lesz a többi ember számára, vagyis egyszerűen nem lehet nem kommunikálni.