Nacsinák Gergely András: A Könyv és a Kelet

Vajon a keletiek hogyan viszonyulnak a Szentíráshoz? Miképpen van jelen az ortodoxia életében az a könyv, amely a keresztény hit alapjául szolgál?

kKallistos Ware, a tudós angliai ortodox püspök egy alkalommal a patmosz-szigeti monostorerőd udvarán üldögélt, amikor kisebb angol turistacsoport érkezett nagy hangzavarral. Fényképeztek és közben az ortodoxia furcsaságait taglalták, persze anélkül, hogy tudatában lettek volna a püspök jelenlétének. A látogatók egyike megjegyezte: „Úgy hírlik, ezek még a Bibliát sem olvassák!” A püspök ezt már nem állhatta szó nélkül; kihúzva magát, a lehető legszofisztikáltabb oxfordi kiejtésével annyit mondott: „Már bocsánatát kérném! Mi igenis olvassuk a Bibliát... olykor.” Mit is jelent ez az „olykor”?

Az iszlám vallás által felállított osztályozás tudvalevőleg három csoportba sorolja a világ népeit, és ezek közül az elsőbe tartoznak a „Könyv Népei” – azaz alapvetően a zsidók, a muszlimok és a keresztények. Hogy a kereszténység mennyiben tekinthető „könyves” vallásnak, annak megítélése felekezetről felekezetre változik, annyi azonban bizonyos, hogy a felekezetek közti elméleti és gyakorlati viták rendre visszatérnek bizonyos bibliai szövegekhez, azokból merítve a megfellebbezhetetlennek tekintett végső érveket. A különbség leginkább abban rejlik, hogy miként használják és értelmezik ezeket a szövegeket; mekkora súlyt és tekintélyt képvisel a teológiai megközelítésben az írott szó, és mekkora teret hagynak az élő hagyománynak, amely értelmezi, használja, alkalmazza és időnként kiegészíti azt. A keleti kereszténységben például sokkal nagyobb jelentőséggel bír ez utóbbi, mint nyugaton: itt az Írás sohasem áll önmagában, hanem megnyilvánul és értelmet nyer a Szent Hagyományban, mely végső soron az Egyház életét jelenti: a szentségek, szertartások, az imádság, a dogmatika, és a kánonok összességét. Írás és Hagyomány szétválasztása, amint az szelídebb, elméleti vagy radikálisabb, gyakorlati formában szokásos a nyugati keresztény egyházaknál, itt többé-kevésbé ismeretlen; értelmetlen is volna a kettőt külön kezelni, hiszen e szemléletmód számára a kettő egy és ugyanaz: Isten Igéje, a Logosz, amely a könyvben szavakként, égi üzenetként, a megtestesülésben hús-vér emberként, azóta pedig az Egyház képében van jelen, szüntelenül hat és cselekszik a világban. Az Egyház ebben a felfogásban nem csupán hívő emberek közösségét jelenti, akik visszaemlékeznek Jézus tanítására, és erejükhöz mérten igyekeznek is követni azt, hanem misztikus egységet: azt a módot, ahogyan Krisztus-Isten jelen van a világban. Ezt fejezi ki a maga módján a Szentírás egyházi használata is. Az Evangélium tanulmányozása például – egészen a legutóbbi évszázadig, amíg protestáns hatásra nem kezdett divatba jönni a tudományos szövegkritika és a magánáhítat – mindig egyházi és legfőképp liturgikus keretek között történt, ami a különféle reformmozgalmakon átesett nyugati keresztények számára eléggé különösen hangzik, alighanem olyan képzeteket keltve, miszerint a klérus minden eszközzel magának igyekeznék megtartani a szent szövegek értelmezésének monopóliumát. Európában és Amerikában teljesen megszokott a Biblia individuális megközelítése, ami történhet tudományos keretek közt – filológiai vagy történettudományi paradigmákat szem előtt tartva – vagy egyéni buzgóságból, ahol is kinek-kinek a személyes intencióin múlik az olvasottak értelmezése – ám az értelmezés mindkét esetben egyéni kutatás gyümölcse lesz. A tudományos analízis és a magánáhítat itt abból a szempontból hasonlóak egymáshoz, hogy mindkettő változékony, megújuló, ideig-óráig érvényes értelmezési kereteket nyújt, és ehhez az állandó átalakuláshoz – „fejlődéshez” – képest minden más statikusnak, élettelennek, de legalábbis elavultnak és személytelennek tűnik. Az ortodox megközelítés számára ellenben az Evangélium nem egy tárgy a többi közt, amelyet használni vagy elemezni lehet, de még csak nem is olyan szöveg, amelyet értelmezés által integrálni lehetne a köznapi életbe, hanem az isteni Logosz eleven megnyilatkozása, amely maga integrálja az emberi lényt, és nem fordítva. Az ember pedig, ha valahogy, hát nem a józan eszét használva, és nem is szövegkritikai segédlettel kerülhet közelebb ehhez a Logoszhoz, hanem akkor, ha részt vesz Krisztus testének életében. Ha úgy tetszik, e szempont szerint nem is igazán lehet individuális úton megismerni az Evangéliumot, csakis az Egyház tagjaként, azaz Krisztusban és Krisztus által.