Mihályi Anikó: Megmunkálni az olvasót

Márton László Budapesten született (1959) és nevelkedett. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán, magyar–német–szociológia szakon végezte tanulmányait. Néhány évig kiadói szerkesztőként dolgozott, megpróbálkozott a dramaturgiával is, 1990 óta szabadfoglalkozású író. 1984-ben A Nagy-budapesti Rém-üldözés című elbeszéléskötetével hívta fel magára a figyelmet. Ezt követően sorra jelentek meg drámái, regényei. Novalis Heinrich von Ofterdingen című regényét az ő műfordításában ismerhettük meg. Legutóbbi kötetei: Amit láttál, amit hallottál és Te egy állat vagy! (elbeszélések), M. L., a gyilkos (kisregények). Számos díj birtokosa, 2006-ban kapta meg a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét. Nős, három gyermek édesapja.

Az irodalomkritika Önt a magyar posztmodern irodalom második hullámához sorolja nyelvi játékossága, a műveiben tapasztalható nagyon erőteljes elbeszélői jelenlét miatt. Hogyan viszonyul ehhez a besoroláshoz?

Az igazat megvallva, soha nem gondoltam rá, hogy bárhová is besoroljam magamat. Arra sem, hogy tiltakozzam valamely irodalmi besorolás ellen. Tény azonban, hogy a modernség és a modernizmus tüneménye sokat számít nekem, különösen az antikvitással vagy a középkorral szembeállítva, a „posztmodern” fogalmát viszont problematikusnak tartom. Bizonyára létező dolog, de nem tudom, mi közöm van hozzá. Meglehetősen konzervatív ízlésű vagyok: a régi magyar visszaemlékezés-irodalom és a német barokk költészet hatott rám, és persze az antik regénytől az újabb világirodalomig sok minden egyéb. Más kérdés, hogy a művészeti konzervativizmus vagy archaizmus nem zárja ki a radikális megoldásokat, és biztos vagyok benne, hogy egy jó író művészi értelemben mindig radikális. Ami az erőteljes elbeszélői jelenlétet illeti: ez az alakzat a számomra igen kedves 13. századi epikusnál, Gottfried von Strassburgnál éppúgy megfigyelhető, mint Sterne-nél vagy Diderot-nál. Ők sem tudták volna megmondani, mi a posztmodern.

Regényeit (Jakob Wunschwitz igaz története, Árnyas főutca) vagy éppen legutóbbi kötetét (M. L., a gyilkos) olvasva szembetűnő a különböző történelmi korok megidézése írásaiban. A hiteles korrajzok ellenére sem mondhatjuk azonban, hogy történelmi regényeket ír. Miért fontos Önnek a történelem?

Azért, mert történeteket írok. Márpedig a történelem és a történet közös tőről fakad. Komolyra fordítva a szót: a történelmi motívumokat az emlékezet eleveníti meg az irodalmi alkotásokban, akár az egyéni, akár a kollektív emlékezetet nézzük. Emlékezet nélkül pedig a képzelet, az írói képzelet, az epikai fikció sem működik. Arról nem is beszélve, hogy a történelem közösségképző tényező, adott esetben olvasói vagy értelmezői közösséget is teremthet. Az 1990-es években kezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy az írói fantázia, a fikció és az imagináció miképpen működik a múltra utaló, azt felidéző tények között. Csak hát tény tulajdonképp nincs, nem fogható meg, legfeljebb a róla szóló beszámolók léteznek. Honnan tudjuk Julius Caesar galliai hadjáratának eseményeit? Onnan, hogy ő maga számol be róluk egyik művében. És mit kezdjünk ezekkel az eseményekkel, ha Caesar műve, az egyetlen korabeli forrás valótlanságokat állít? Egyáltalán, be tudjuk-e bizonyítani e beszámoló nélkül, hogy valóban sor került a hadjáratra? Ez viszont felveti az írói hitelesség kérdését. Azért hiszünk Caesarnak, mert művét megbízhatónak érezzük, méghozzá jó harminc emberöltő óta. De ez akkor is csak egy érzés: hitelesnek érződik. Arra jöttem rá körülbelül húsz évvel ezelőtt, hogy az írói imaginációt nem gátolják, hanem serkentik a múltbeli tények, illetve ténynek látszó gazdátlan tárgyak. Minél több van belőlük, annál inkább.

A Magyar Íróakadémia állandó előadójaként hallgatóit lenyűgözi olvasottságával, a különböző formák, elbeszélésmódok figyelmes szemlélésével. Tudatosan választja olvasmányait vagy inkább a szövegek találnak Önre? Hogyan olvas? Mit jelent az írónak az olvasás?

Kezdjük az utolsó kérdéssel: mindig is igyekeztem úgy írni, mintha olvasnék, és úgy olvasni, mintha írnék. Gyerekkoromban hallottam olyan történetekről, amelyek felkeltették érdeklődésemet, de nem juthattam hozzájuk, ezért inkább megírtam őket. Amikor pedig elolvastam egy könyvet, azon gondolkoztam, én hogyan írtam volna meg. Negyvenöt éve folyamatosan olvasok, hetente átlagosan öt könyvet. Ez évente kétszázötven könyv. A végeredmény kiszámítható. Kérdés persze, mit tekinthetünk könyvnek, különösen a mai körülmények között. Másfelől ne feledjük, hogy a régiek, mondjuk a középkori írástudók sokkal kevesebb könyv elolvasásával sokkal érvényesebb és mélyebbre ható műveltségre tettek szert, mint a tegnapi vagy mai olvasók. Az a néhány könyv, amit ők elolvastak, a Bibliától és az egyházatyáktól kezdve a fontosabb római költőkig, beleértve persze Lucanust és Statiust is, alaposan rögződött bennük, és életük legtöbb kérdésére kielégítő választ adott. Ez ma már lehetetlen. De azért az extenzív olvasás időszakában is fenntartható az intenzív olvasás eszménye.

Van-e olyan író vagy mű, akit, amelyet meghatározónak tart saját írói nyelvének kialakulásában? Fontos-e az elődök felismerése, lehet-e egyáltalán olvasás nélkül íróvá válni?

Tudok jelentős analfabéta írókról. Egyiküket sem tartom követendő példának. Minden fiatal pályatársat arra biztatok, olvasson sokat, lehetőleg több nyelven. Az olvasás egyik határesete a műfordítás. Költőknek, prózaíróknak egyaránt igen hasznos. Megismerhetjük más szerzők észjárását, leírhatunk remek saját mondatokat, és nem kell energiát fecsérelnünk kompozíciós problémákra. Az imént az intenzív olvasás eszményéről beszéltem: a jó minőségű műfordítás ennek az eszménynek a szolgálatában áll. A műfordítás mint megvalósított műelemzés, egy ízekre szedett mű újbóli összerakása, rekonstrukciója egy másik nyelven, egyszersmind a megértés, az elsajátítás dokumentuma is. Ez egyébként összefügg a szellemi ősök kérdésével. Ha valaki íróként vagy költőként fordít, nem pedig, mondjuk, szakfordítóként, akkor munkája nemcsak aktus, hanem gesztus is: az elődök megtalálásának, ha úgy tetszik, kijelölésének gesztusa. A jó író mindig megkeresi, sőt megteremti előfutárait; nem biztos, hogy igaza van, és nem biztos, hogy érdemes így tennie. De nemigen tehet másképp. Hogy rám ki hatott nagy mértékben? Legalább öt-hatszáz nevet kellene mondanom. Arról nem szólva, hogy rossz, ügyetlen, sikerületlen könyveket is szeretek olvasni, sokat tanulok belőlük. Néha többet is, mint a jókból.

De nem akarom kikerülni a kérdést. Több száz nevet nem mondhatok, helyette mondok kettőt, egyet a magyar, egyet a világirodalomból. Ha mindennap szembesülnék ezzel a kérdéssel, mindennap más-más párost mondanék. Tegnap azt mondtam volna: Móricz Zsigmond és Ivo Andrić, a Híd a Drinán szerzője. Ma azt mondom: Mészöly Miklós és Jorge Luis Borges. Holnap talán azt mondanám: Czóbel Minka és Andreas Gryphius sziléziai barokk költő.

Csakhogy a nevek mögött ott lappang egy újabb kérdés: melyik korábbi író mikor és miért fontos egy későbbi író számára? Ma is emlékszem arra a szinte mámorító érzésre, amely gimnazista koromban Juhász Ferenc féktelenül burjánzó képsoraitól vagy Lázár Ervin szomorú, bölcs bohóckodásától fogott el; ma is él bennem ennek emléke, pedig íróként nincs túl sok közöm hozzájuk. Vagy egy másik példa: 1974-ben jelent meg Szentkuthy Miklós fordításában az Ulysses. Tizenöt éves voltam akkor, heteken, hónapokon át újra meg újra elolvastam, hosszú részeit megjegyeztem és szavaltam fejből osztálytársaimnak, teljes kétségbeesésbe kergetve őket. Ma már azt hiszem, nem volt rám igazán jó hatással. Jó tíz évvel később őszintén megörültem, amikor A feleségem története vége felé olvastam Störr kapitány alias Füst Milán lesújtó véleményét Joyce „habarékáról”. Újabb tíz évnek kellett eltelnie, amíg arra is rájöttem: lehet, hogy Füst Milánnak igaza van, de lesújtó véleményét akkor sem kellett volna regényhőse szájába adnia, mert ezzel látványosan rontja a szövegrészlet hatásfokát.

A könyvhétre megjelent M. L., a gyilkos kötet címe és borítója – élesen világító utcai lámpa, magányosan lógó telefonkagyló – krimit sejtet, ám olvasva az elbeszélést és a két kisregényt mintha a szerző maga válna az olvasói elvárások gyilkosává. Meg is sértődhetnénk ezen a fricskán, ám ezt ügyesen ellensúlyozza a monogramban felfedezhető önirónia. Mennyire alakítják, befolyásolják az olvasói elvárások az írót?

Minden írónak más a közönsége és más a vérmérséklete. Szerintem egy író ne törődjék a vele szemben támasztott elvárásokkal, mert ha azoknak próbál megfelelni, régen rossz. Ami engem illet: én egyszerűen nem ismerem azt a tizenhárom és fél olvasómat, aki van. De ha százszor annyi volna, az is még mindig csak ezerháromszázötven, nem pedig százmillió. Az ilyen kézzelfogható, kicsi számok egyrészt megfosztanak a népszerűség hasznától, másrészt segítenek a szerzői szuverenitás megőrzésében. Mit jelent egy író esetében a szuverenitás? Sok mindent jelenthet; ezúttal két mozzanatot emelnék ki.

Az egyik: nem árt észrevenni, hogy minden olvasó másmilyen személyiség, és más módon, másféle várakozásokkal olvas. Ez egy kicsi olvasótábor esetében inkább észlelhető, mint akkor, amikor tömegek lobogtatják a szerző könyveit. Ha kevés olvasó van, meg tudják őrizni saját olvasói arcukat, ahogy az író is megőrizheti velük szemben szerzői arcvonásait. A másik: lehetőleg ne az olvasó mondja meg, milyen műveket szeretne tőlem, inkább én mondanám meg, milyen olvasókat szeretnék az éppen készülő munkámhoz. Lehet, hogy ez elsőre arrogánsan hangzik, pedig szó sincs ilyesmiről. Mindössze arra gondolok, hogy egy írónak nemcsak a cselekményt vagy a szereplők személyiségét kell megmunkálnia, hanem bizonyos mértékig az olvasót is. Nem a reálisan létező olvasókat, hiszen őket legtöbbször nem ismerjük, hanem azt az ideáltipikus, fiktív olvasót, akihez a valódiak többé-kevésbé közel kerülnek a könyvvel való ismerkedés folyamán.

Másképpen szólva: az írás bizonyos mértékig nevelői munka is. Még akkor is, ha az író sohasem találkozik az olvasókkal. Más kérdés, hogy bizonyos élethelyzetekben igenis lehet velük találkozni. Lehet fogódzókat adni nekik, tágítani a látókörüket. És akkor az olvasói elvárások már egészen más összefüggésben merülnek föl, mint eredetileg.

Mi mozgatja mostanában?

Nemrég elkezdtem dolgozni egy új regényen. Erről még nem mondhatok semmit, a munka a kezdeti stádiumban van. A legújabb könyvön már túl vagyok, munkafegyelmi és alkotáslélektani szempontból egyaránt. Jól sikerült, szép lett, és azt hiszem, benne van mindaz, amit az utóbbi években tudnom adatott a világról, az országról, az emberekről és magamról. Most pedig tovább kell lépni.