Előző cikk Következő cikk

Nemeshegyi Péter SJ: Vedd és olvasd!

Találomra felcsapni a Bibliát, hogy eligazítást kapjunk, talán nem a legmegfelelőbb módszer a használatára, de kétségtelen, hogy a Szentírás szavainak hatása különleges. Ezért gyakorolták az ókortól kezdve a szerzetesek a Biblia rendszeres olvasását, amit lectio divinának, vagyis „isteni olvasásnak” neveztek, hiszen a keresztény ember meg van győződve arról, hogy a Biblia a Szentlélek sugallatára írott könyvek gyűjteménye.

ÁGOSTON MEGTÉRÉSE

„Vedd és olvasd!”: latinul „Tolle, lege!” Híres szavak, melyek Ágoston Vallomásainak könyvében olvashatók. Ágoston elmondja, hogy barátaival a Milánó közelében fekvő Cassiciacum villában tartózkodik. Ambrus püspök szentbeszédeit hallgatva, értelmében már megszületetett a meggyőződés, hogy igaz a katolikus hit. Szeretett volna megkeresztelkedni, de forró afrikai vére lázongott: nem tudta magát rászánni arra, hogy lemondjon szerelmi viszonyairól. Egy nap azonban meglátogatta őket egy ismerősük, aki elmondta, hogy nemrégiben a trieri császári udvarban szolgáló két testőrtiszt olvasta Szent Antal remetének Atanáz püspök által írt életrajzát, és ez az olvasmány oly nagy hatást tett rájuk, hogy lemondtak testőri állásukról, és elmentek remetének. Ágoston lelkét ez a hír mélységesen felkavarja. Így kiált fel: „Felkelnek a tudatlanok, és megragadják a mennyországot, mi pedig minden tudásunkkal itt hempergünk a testies bujaságban.” Felugrik székéről, és felindultan kirohan a villa kertjébe, ott leroskad egy székre. Lelkét marcangolja a belső küzdelem.

Egyszerre csak gyerekhangot hall. Egy gyerek azt kiáltja: „Tolle, lege!” Ágoston nem tudja mire vélni ezt a kiáltást. Valami új játékot találtak ki a gyerekek, gondolja magában, vagy talán isteni üzenet e hang? Ágoston ekkor már buzgó Biblia-olvasó volt, úgyhogy felindulásában is önkéntelenül felkapta, és magával vitte a kertbe kis Bibliáját. Így hát a hang hatására találomra felcsapta a Biblia-kötetet, és a Rómaiakhoz levél 13. fejezetének következő szavai ugrottak a szeme elé: „Az éjszaka előrehaladt, a nappal pedig elközelgett. Vessük el tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük magunkra a világosság fegyvereit. Mint nappal, járjunk tisztességesen; nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek testeteket az érzéki vágyakban!” (13,12–14)

Abban a pillanatban, mintha villám csapott volna Ágostonba. Egyszerre megszűnt minden habozása, leterítette őt az Isten kegyelme. Új emberként ment vissza barátaihoz, és elmondta nekik, hogy megszületett elhatározása: kéri a keresztséget, sőt Isten szolgája lesz, és önmegtartóztató szerzetes életet fog élni. Elhatározását nemsokára tett követte. A következő húsvétkor Szent Ambrus kezéből felvette a keresztséget, majd anyjával és barátaival elindult hazája, Afrika felé, hogy ott teljesen Isten szolgálatának szentelje életét.

A SZENTLÉLEK SUGALMAZÁSA

Nem Ágoston volt az egyetlen, akit ily módon ragadott meg az isteni kegyelem a Biblia szavai által. A Timóteushoz írt 2. levélben áll például a következő mondat: „Minden Isten által sugalmazott írás hasznos a tanításra, az intésre, a feddésre, az igazságosság oktatására, hogy Isten embere tökéletes és minden jótettre kész legyen.” (2Tim 3,1–17)

Már az izraeliták szilárdan meg voltak győződve arról, hogy a Biblia könyvei a Szentlélek sugalmazására íródtak. Jézus is osztotta ezt a felfogást, és a keresztény egyház kezdettől fogva ezt hitte és tanította. Persze, fontos volt tudni, hogy mely írások tartoznak ehhez a Bibliához. Lassacskán alakult ki az izraelitáknál az a könyvgyűjtemény, amelyet a Szentlélek által sugalmazottnak tekintettek.

A kereszténység megszületése után pedig fokozatosan kialakult azoknak a további könyveknek listája, amelyek Isten végső kinyilatkoztatójáról, Jézusról szólnak, és amelyeknek a keresztények ugyanolyan isteni tekintélyt tulajdonítottak, mint a zsidó Bibliának. Az ószövetségi írások mellett ezeket az újonnan keletkezett írásokat – a négy evangéliumot, az apostoli leveleket és még néhány írást – is felolvasták az istentiszteleti összejöveteleken, és feltétlen hitelességet tulajdonítottak nekik. Sőt, ezek az úgynevezett újszövetségi írások szolgáltak a keresztényeknek mércéül az egész Biblia értelmezéséhez. Így alakult ki az a szokás, hogy ezeket a szent könyveket egyszerűen Bibliának nevezték, ami görögül azt jelenti, hogy „A könyvek”. Sőt, később a Biblia szót egyes számú főnévnek kezdték tekinteni: ezek a könyvek voltak „A könyv”, amelynek fő szerzője maga az Isten.

ISTENI ÉS EMBERI

Természetesen igaz, hogy ezeket a könyveket emberek írták. A Biblia tehát isteni is, meg emberi is. Ezt a kettősséget a II. Vatikáni Zsinat a következőképpen fejezi ki: „Az Ó- és Újszövetség könyveit egész terjedelmükben, minden részükkel együtt szentnek és kánoninak tartja az Anyaszentegyház az apostoli hit alapján, mivel a Szentlélek sugalmazására írták azokat, Isten a szerzőjük (auctor), és mint Szentírást kapta az Egyház. A Szent Könyvek megírására Isten embereket választott ki, akiket erejük és képességeik birtokában úgy használt föl, hogy miközben bennük és általuk Ő maga cselekedett, mint valódi szerzők (veri auctores) mindazt, és csak azt foglalják írásba, amit Ő akar.” (DV 11)

„Ezért hinnünk kell, hogy amit Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban, azt a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják.” (Uo.)
E tömör megfogalmazás segít, hogy tisztán lássunk a Szentírás szerzőségének kérdésében. Isten a Biblia szerzője, de a Bibliát író emberek is valódi szerzők. Nem úgy kell elgondolni ezt a folyamatot, hogy az Isten egyes emberek lelkében belülről tollba mondja a könyvek szövegét. Ha ez így lenne, akkor nem lehetne a szentírás könyveinek szerzőit „valódi szerzőknek” nevezni, hanem csak íródeákoknak. A Biblia könyveinek emberi szerzői úgy gyűjtötték anyagukat, úgy fogalmazták és szerkesztették írásaikat, ahogy azt más könyvek írói teszik. De ugyanakkor Isten különböző módokon, nagy bizonyossággal úgy vezette egész tevékenységüket, hogy megszülessenek azok a könyvek, amelyeket Isten megbízható alapokmánynak szánt Egyháza számára.

Továbbá, Isten a „hitérzék” megadásával arra képesítette az egyházi közösséget és annak vezetőit, hogy felismerjék azokat a könyveket, amelyeket az Isten adott nekik, teljesen megbízható tanításként.
A fent idézett zsinati szövegben „a mi üdvösségünkre” (nostrae salutis causa) szavak jelzik, hogy miben teljesen biztos és tévedésmentes a Biblia. A Biblia célja, hogy elmondja Isten útját az emberekhez és az emberek biztos útját Istenhez. Ebben tévedhetetlen. Pusztán természettudományos vagy profán történelmi dolgokra vonatkozólag viszont Isten engedte, hogy a Biblia emberi szerzői koruk felfogásait kövessék.

Még azt is hozzá kell tenni, hogy az Isten szempontjából az egész Biblia egyetlenegy könyv, és ezért az üdvtörténet csúcspontját képező Krisztus-eseményből kiindulva és e szerint kell értelmezni az egész Bibliát. Az emberi szerzők szempontjából nézve a Biblia sok különböző szerző írásainak gyűjteménye, mely összességében ad biztos eligazítást. Ezért mondja helyesen a 2. Vatikáni Zsinat: „Mivel pedig a Szentírást ugyanazon Szentlélek segítségével kell olvasni és magyarázni, mint akinek sugalmazására készült, a szent szövegek helyes értelmezésénél nagy gonddal kell szemmel tartani a teljes Szentírás tartalmát és egységét, figyelembe véve az egész Egyház élő hagyományát és a hit analógiáját.” (DV 12)

Ha így olvassuk a Bibliát, akkor lesz számunkra azzá a lámpássá, amely megvilágítja Istenhez vezető egész életutunkat. Az egész Egyház közössége, a Szentlélek által adott ösztönnel érzett rá arra, hogy mely könyvek tartoznak a Szentíráshoz, és az Egyházban továbbra is működő megvilágosító Szentlélek segíti a Biblia helyes értelmezését.

AZ EGYHÁZ ÉLETFORRÁSA

Isten azt akarta, hogy a Jézus Krisztustól eredő Egyháznak legyen egy teljesen megbízható írásos alapokmánya, melynek legfontosabb írásai a végső kinyilatkoztatót, Jézust és az ő szavait és tetteit tárják elénk, „Isten sugalmazására egyszer s mindenkorra írásba vannak foglalva, s változatlanul közvetítik magának Istennek igéjét, és a prófétáknak és az apostoloknak szavaiban a Szentlélek hangját szólaltatják meg. A Szentírásnak kell tehát táplálnia és irányítania az egész egyházi igehirdetést és magát a keresztény vallást is. A szent könyvekben ugyanis a Mennyei Atya végtelen szeretettel siet fiai elé és beszélget velük; s akkora erő és hatékonyság van az Isten igéjében, hogy az Egyháznak támasz és életerő, az Egyház gyermekei hitének erő, lelkének táplálék, lelki életének tiszta és el nem apadó forrása.” (DV 21)

A kereszténységnek tehát egyik legnagyobb kincse a Biblia. Mégsem nevezhetjük a kereszténységet „könyvvallásnak”. Az Iszlámot mondhatjuk „könyvvallásnak”, mert a muzulmánok hite szerint maga Gábrial angyal diktálta a Koránt Mohamednek. A keresztények hite szerint azonban nem egy könyvet, hanem egy élő Személyt tekintünk hitünk végső alapjának. Ez a személy: a megtestesült Ige, a Mária fiaként született, érettünk meghalt és feltámadt Jézus Krisztus. A szó legmarkánsabb értelmében ő az Isten Igéje (logosz). Jézus emberi szavai emberi módon közvetítik az Ige végső Igazságát, a Biblia szavai pedig megbízható tanúságot tesznek Isten Igéjéről.

Ezért is marad a Biblia örökké fiatal, és – ha hittel olvassuk – képes megvilágosítani elménket, erősíteni akaratunkat és Isten szeretetére gyújtani szívünket (DV 23).