Kodácsy Tamás: A teremtett világ sóvárogva vár

Sóvárogva vár? Mintha egy romantikus szerelmesről olvasnánk! Régi frigyre emlékeztet bennünket az apostol a rómaiakhoz írt levélben, a teremtettség közös állapotára a növényekkel, állatokkal és embertársainkkal.

sSóvárogva vár? Szó szerint fejét előreszegezi, és kitartóan összpontosít egy célra. Mint egy szomjas szarvas, aki előrenyújtja fejét, szimatolja a levegőt, úgy várja a pillanatot, hogy mikor ihat a friss folyóvízből (Zsolt 42,2–3). Pattanásig feszül, az egész lénye egy célra figyel. Mikor érkezik el, amit kíván?Sóvárogva vár: „expectando expectat”. Hihetetlenül erőteljes, már-már kétségbeesett várakozás. Mert nem a várakozón múlik, hogy eljön-e a várva várt apokalipszis, az Isten fiainak megjelenése. A teremtett világ nem önszántából (Róm 8,20), nem önmaga miatt, ám mégis szenvedő részese az ember bukásának (1Móz 3,1–14), és ezért várja annak üdvösségét is.Egy darab föld kellett az ember teremtéséhez, a humuszból homo lett. A földből élet lett.Egy darab föld kellett a két gyümölcstermő fához (1Móz 1,12), az élet fájához és a jó és rossz tudásának fájához (1Móz 2,9). A földből sors lett.Egy emberpár a bukásban, miattuk lett átkozott a föld (1Móz 3,18), amelyből vétettek és amelyből nőttek a fák.
Egy ember a földből Krisztusra vár, aki újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat. Milyen lesz akkor a föld?

A teremtett világ élettere az ember életébe, végzete az ember végzetébe, reménysége az ember reménységébe ágyazódik (Préd 3,19). Velünk együtt esett el a teremtett világ, miattunk sóhajtanak az élőlények (Róm 8,22), azok a növények is, akik előbb teremtettek, mint mi, és azok az állatok is, akik soha nem ettek volna abból a gyümölcsből. A rendezett világból miattunk lett olyan a világ, amilyen: a természeti katasztrófákat természetellenes katasztrófákká változtattuk, kétségbeesetten kozmetikázzuk a kozmoszt. Megvárakoztatjuk a teremtett világot, sóvárgóvá tesszük a környezetünket: más ember után sóhajt a mindenség (1Kor 15,47).

Amikor imádkozunk, a belső szobánkban vagyunk (Mt 6,6), Isten beszédét a szívünkbe zárjuk (Zsolt 119,11), az emberi lélek rejtettségében fordulunk Istenhez (1Kor 2,11). Ám a teremtett világ sóvárgása arra emlékeztet minket, hogy nem vagyunk egyedül, hanem társaink vannak, akikért felelősséggel tartozunk (1Móz 2,15; 4,9). Mert a belső szobánk, a szívünk, a lelkünk is a sóvárgóan váró teremtett világ része. Az emberrel együtt várakozik minden teremtett lény. A világ nemcsak az idő múlása alá vettetett (Róm 8,20), hanem részese az eljövendő üdvösségnek is.

Egy élő fa lett számunkra a halál: ettünk a tiltott fáról. Egy kivágott fa lett számunkra az élet: Isten Fiát keresztfára feszítették. Hol van körülötte az Éden? (1Móz 2,9) Hol van a szellős alkonyat, amikor Isten jár-kel köztünk? (1Móz 3,8) Hol van az állapot, amelyben nincs mit takargatni? (1Móz 2,25)
Fölkel a nap és lemegy a nap, siet vissza arra a helyre, ahol majd újból fölkel (Préd 1,5). Ugyanott süt be az ózonlyukon, ugyanott látja az ember felelőtlenségét.
A szél fúj délre, majd északnak fordul, körbefordul a szél járása, és visszatér oda, ahonnan elindult (Préd 1,6). Viharok, hurrikánok és tornádók söpörnek végig a földön, de az ember változatlanul melegíti üvegházát, és kavarja benne elhasznált levegőjét.

Minden folyó a tengerbe ömlik, és a tenger mégsem telik meg, pedig ugyanoda folynak a folyók, újra meg újra oda folynak (Préd 1,7). De nincs már hely annak a sok szemétnek és szennynek, amelyet cipelnek.
Hogyan jelennek meg az Isten fiai, akikre úgy vár a teremtett világ? Milyen jelenségeket látunk, amikor végre feltűnnek ők? Miközben itt állunk a felszabdalt és beszennyezett ég felé nézve (ApCsel 1,11), tudnunk kell, hogy mi vagyunk azok, akik felelősek ezért. Éppen ezért nekünk kell istenfiakká válnunk, egyáltalán nem mindegy, hogy mit teszünk, mert mi vagyunk a gyermekeink reménységének gyermekei (Róm 8,24).