Uzsalyné Pécsi Rita: Beindult a „verkli!”

A nyár múltával lassan a család minden tagja visszarázódik a munkájába. Titkon örülünk neki, mégis egy-egy futó találkozáskor két sóhaj között gyorsan elpanaszoljuk, hogy bizony nincs mit tenni, beindult a verkli! Gyerekek oviba, iskolába, különórákra, mi is reggeltől estig egyik munkától a másik tennivalóig… Taposómalom, szürke hétköznapok, robot, rohanás – egyéb közhelyek.
Mi lehet mégis ebben az egészen jó? Miért érezzük, hogy titkon örülünk? Miért ne lehetne nyilvánvalóan is örülni életünk „munkás” szakaszának?

aAnnyi bizonyos, hogy az ember veleszületett alkotóképessége nem büntetés, hanem jutalom. Azonban, mint minden képességet, ezt is nevelni, gondozni kell. Kifejlődése sajnos nem automatikus, de vannak megismerhető, felhasználható törvényszerűségei, amelyek segíthetnek abban, hogy akár mindennapi teendőink is kifejezetten örömet jelenthessenek.
Miután minden munkavégzés valamelyest személyes tett, az „én” személyként vesz részt még a gépies jellegű monoton munkában is, ezért az ösztönző erők is szoros kapcsolatban vannak a személyiségünkkel. Az ellenérték, a pénz, a honorárium önmagában nagyon rövid távú ösztönző. Csupán a fizetésért örömmel végzett munka alig várható el.

Ezzel magyarázható, hogy ha megélhetési kényszer nem visz rá, inkább választjuk azt a foglalkozást, amihez kedvünk van, mint a több juttatásért tőlünk távol álló munkát. Ugyanígy a gyermekek esetében is. Örömmel, odaadással végzett tanulás csupán a jó jegyért, a jobb bizonyítványért vagy „az Életnek tanulj!” bölcsességgel hosszú távon nem motiválható.

Mi ösztönzi akkor a munkakedvet?
„A bajnokok reggelije a visszajelzés” – tartja a közmondás. Visszajelzést, leginkább elismerést várunk a munkahelyen, a tanulásban, az otthoni munkában, az egymásnak végzett szolgálatban. Sokszor elég csak látni, hogy észrevették, hogy tettünk valamit, de hihetetlenül nagy értéke van a kimondott, megfogalmazott, a tényleges értékre vonatkozó visszajelzésnek. 

Legjobban a mértékadó személyek reakcióit lessük, a gyerek a szüleiét, a szeretett tanárjáét, a baráti körét, szülők a házastársét, sokszor még a saját szüleiét is, és a munkahelyi főnökét. Számít még a munkánk társadalmi presztízse is – elgondolkoztató, amikor gyerekek édesanyjuk foglalkozásáról így beszélnek: nem dolgozik, „csak” háztartásbeli…
Az interneten nemrégiben egy keserédes történet cirkált egy anya hivatali kalandjáról:

Jogosítványt készíttettem. Sok furcsa tapasztalatom volt már a főállású anya vagy háztartásbeli foglalkozásom bediktálásával. Gondoltam, elébe megyek a problémának…
– Mi a foglalkozása? – kérdezte rutinosan a kisasszony.
– Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és az emberi kapcsolatok területén. A hivatalvezető elismerő tisztelettel írta föl a titulusomat és érdeklődve kérdezte:
– Megkérdezhetem, pontosan mit csinál?
– Továbbképző, kutatómunkát végzek, laboratóriumban és terepen (mármint a házban és házon kívül). Szereztem már négy komoly elismerést (mind lány). Csak gyakran napi 14 órát dolgozom (a 24 közelebb áll a valósághoz), de a munkám több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier és az elismerés sokkal kielégítőbb, mint a pénz – válaszoltam. A hölgy gratulált és soron kívül elkészítette a papírjaimat.
Amint hazaértem, máris szaladtak elém a laborasszisztenseim: 13, 7, és 3 évesek. Az emeletről hallottam gyermekfejlődési programunk új modelljét (6 hónapos), amint egy új hangmintát tesztelt… Eddig is éreztem, hogy fontos és pótolhatatlan pozíciót töltök be, de mi tagadás, a „hivatalos” elismerés újabb lendületet adott a további „projektvezetéshez.”

Összegezve tehát, rendkívül fontos a rendszeres visszajelzés, az elismerés, a munka megbecsülése. Kár ezzel takarékoskodni. Szintén külső motiváló tényező a jó környezet. A rendezett, színes, barátságos, harmonikusan célszerű berendezésű munkahelyi környezet indirekt hatása nem elhanyagolható, érdemes kialakítására időt és akár pénzt is szánni. Ennél azonban még lényegesebb az emberi környezet. Közvetlen (munka)társainkkal való viszonyunknak mérhető hatása van a munkavégzésünkre, az örömteli munkavégzésre főképpen, de hosszú távon még egészségi állapotunkra is! A jó vezető (osztályfőnök, családfő, anya), egyik legösszetettebb feladata a jó légkör megteremtése, megőrzése.
Monoton jellegű vagy nem kifejezetten szívesen vállalt teendőknél segít, ha átláthatóvá tesszük a munkát. Kisebb részfeladatokra osztjuk vagy belátható időközökben rövid szünetet tartunk, valamilyen kellemes, frissítő mozgással, „jutalomfeladattal” üdítő társaságban.

A siker az önértékelést, az önbizalmat táplálja, így újabb erőt ad, miközben a megelégedettség jóleső érzését is nyújtja. A sikerélmény egyik kulcsa az a kihívás, amely sem túl nagy, sem túl kicsi. A könnyű siker hosszú távon semmilyen téren nem motivál. Csak annak van belső, önértékelést erősítő hatása, amikor érezhetően áldozatot kellett hozni ahhoz, hogy az eredmény, a teljesítmény létrejöjjön. Lehet ez az áldozat időráfordítás, önmagunk legyőzése, kellemetlenség elviselése, fizikai vagy szellemi erőfeszítés, bármi.
Végül két apróságnak látszó „mesterfogás”:
1. Minden munkát átalakít, eredetivé, személyessé tesz, ha VALAKINEK végzem, ha konkrét értelmét látom. Tudom pl., hogy az otthonunk tisztaságának ki fog leginkább örülni, tudom, hogy az adminisztráció kinek a helyzetén segít (lásd a jogosítványt soron kívül elkészítő ügyintézőt!), elképzelem, hogy a csavar, amit gyártunk, milyen készülékbe kerül, és annak ki örülhet majd, tudom, hogy a mai óra tananyaga a diákok személyiségét milyen irányban formálja.

Három kőfaragó keményen dolgozik. Arra megy egy vándor és megkérdezi:
– Mit csináltok?
– Nem látod? Követ faragok – válaszol unottan az egyik.
– Pénzt keresek – sóhajt fáradtan a másik.
– Templomot építek a Jóistennek – feleli jókedvűen a harmadik.

2. Ha minden apró munkát egy kicsivel jobban végzek el, mint amennyire szükséges, akkor a dolgok irányítása és főleg a minősége az én kezemben van. Szabadnak érzem magam, felülemelkedhetek a kényszerítő körülményeken is. A körülmények alakulásáért nem mindig vagyunk felelősek. De a személyes viszonyulásunkért mindig mi felelünk. „Ha a munka lelketlen, az élet is fulladozni kezd” – (Camus). Egy kicsit jobban végezni, mint ahogyan kell! Ettől lélegzik egy munka szabadon, ettől lesz örömöt hozó lelke.