Előző cikk

Bárdosy Éva: Mégis megmaradni

Hincz Gyula a múlt század egyik sokoldalú, folyton megújuló, sok meglepetéssel szolgáló művészegyénisége, 1904 és 1986 között élt. 1922-től felesége haláláig (1983) folyamatosan, fáradhatatlanul alkotott, ám az utolsó három évben szinte semmit. Múzsa nélkül nehéz, talán lehetetlen is a munka. A Feleségem című képe a Magyar Nemzeti Galériában látható.

Hazai mesterei (Rudnay Gyula, Vaszary János) mellett Berlinben, Rómában képezte magát. Nagy példaképe elsősorban Picasso volt, századának mégis sokféle stílusirányzata hatott rá (expresszionizmus, a kubizmus ágai, beleértve a posztkubizmust is, a szürrealizmus, a távol-keleti művészetre jellemző tusképek stílusvilága stb.). Mindez gazdagon árnyalt színvilággal, absztraháló stílussal párosulva mindig megőrzött valami dekoratív, a szemnek jóleső arányosságot, rendet, szinte a klasszicizmus égisze alatt. Leggyakrabban könnyen kiállítható méretben festette képeit a művészeti galériák örömére, de vannak monumentális iparművészeti alkotásai is szerte az országban (egyetemi épületek gobelinjei, mozaikjai, üvegablakai például), nem szólva könyvillusztrációinak seregéről, amelyekért nemzetközi elismerést is kapott: a lipcsei könyvkiállítás
ezüstérmét nyerte el.
1943-ban Erdélyben festett tájképeket – közli valamennyi életrajza. Ugyanebben az évben készült a Feleségem című képe is. A házaspár valószínűleg együtt élt Erdélyben abban az emberpróbáló, háborús évben, Hincz Gyula erdélyi szász családi kötődéseit is követve. Az asszony férjének sok egyéb festményéhez,
grafikájához is modellt ült (állt, feküdt) készségesen, de csak ez a kép tudatja a címében is, hogy az alkotás a festő feleségét örökíti meg. Portré ez is, és amikor
tudatosan a szeretett élettárs vonásait igyekszik visszaadni, a sokféle stílust egyaránt virtuóz módon kezelő művész visszanyúl az expresszionizmus eszköztárába – már ami az érzések erőteljes kifejeződését illeti. Ez az érzés ezúttal a hódolat, a szerelem, a vágy, a hála az együtt töltött évekért, a hűségért, azért, hogy a csinos, fiatal nő a találkozás óta megbízhatóan jelen van az életében, s hogy már nem egyedül önmagáért van, hanem őérte is. A háttér inkább sötét, pasztell színei a pulóver sötétjével harmonizálnak. A hölgy ejtett vállal, furcsán,
lazán, bizonyára számára megszokott pózban ül – talán egy asztal előtt –, feje jobb öklére támaszkodik. A szempár nem a festőre, hanem jóval távolabbra tekint.
A vékony száj körül, az orr vonala mentén s a homlok nagyon finom domborulatán sok fény tükröződik. A kék szem és ez a ragyogó arc, a csinos kis kalappal ékes
szőke hajfürtök keretében a lilás-szürkés-sötétkék színekből kibontakozva a vigasztaló biztonság látványát nyújtja. „Gondoltam: drága, kicsi társam, / Próbáljunk mégis megmaradni / Ebben a gyilkos, vad dulásban”
– írta Ady egy korábbi és éppen elég szenvedést okozó háború idején az ő feleségének De ha mégis? című versében. És valóban: megmaradni társnak, embernek, szeretve és őrizve, örömben és nehézségben…
Ajándék ez. Mindannyiunknak.