Bata Viktória: Ember és kutyája

A kutyák hűsége mindig meghatja az embereket. Számos könyv és film is született már ennek ábrázolására, a kutyákkal való barátság megfogalmazására.

k„Két ember barátságának morális mértékét bátran ítélhetjük meg aszerint, hogy melyikük hajlandó nagyobb áldozatot hozni anélkül, hogy ellenszolgáltatásra számítana érte.” – írja Konrad Lorenz Ember és kutya című könyvében, majd így folytatja: „Emberekkel szemben bizonyos körülmények között olykor sikerült teljesítenem ezt a parancsot, hűséges kutyámmal kötött barátságomban viszont mindig a »második« vagyok. Milyen különös, szinte páratlan szociális kapcsolat! Végiggondolták-e vajon már egyszer, milyen csodálatos ez? Az ember, az észlény, a maga felsőbbrendű, felelősségteljes erkölcsiségével, az ember, akinek legszebb, legnemesebb hitvallása a felebaráti szeretet, az ember, lám, éppen a legtisztább felebaráti szeretet képességében marad el – egy ragadozó állat mögött!”

Konrad Lorenz könyve amellett, hogy kellemes olvasmány, etológiai tanulmány és – úgymond – „használati” utasítás is kutyákhoz. Az osztrák tudós egészen az őskorba visszanyúlva mutatja be a kutyák háziasításának folyamatát – mely eredetre a későbbiek során is többször visszautal –, majd túlnyomórészt saját történetekkel szórakoztatja és egyben okítja olvasóit. Az elbeszélések középpontjában a legtöbb esetben az ebek ragaszkodó természete és hűsége áll, bár Lorenz hangsúlyozza, hogy hatalmas különbséget fedezhetünk fel kutya és kutya hűsége között: míg az egyik típus hűvösebb és egyetlen embert választ társául, a másik típus barátságosabb és szinte bárkit elismer gazdájának. Éppen ez a sokszínűség teszi lehetővé, hogy bárki megtalálja a számára leginkább megfelelő blökit, az Ember és kutya pedig segíthet ezeknek a tulajdonságoknak részleges kiismerésében, hogy segítsen a hozzánk illő faj kiválasztásában, és történetein keresztül a későbbi neveléshez is praktikus tanácsokat ad a kutyatartóknak.

De nem csak Konrad Lorenz jegyzett le megható és sokszor megdöbbentő sorokat a kutyák odaadásáról, hiszen a világirodalomban számos mű táptalaját adták ezek az állatok. Közülük a legkiemelkedőbb mindenképpen Jack London, akinek könyvein rengeteg jól ismert ifjúsági film is alapszik. Az ő tollából származik a szívszorító és kegyetlen A vadon szava, amit olvasva egyszerre fáj a szívünk emberért és állatért; de említhetnénk az író további könyveit is: a vadállatot megszelídítő szeretetről szóló Fehér Agyart; továbbá A beszélő kutyát és Az éneklő kutyát, mely egy kutyatestvérpár kalandjait és megpróbáltatásait mutatja be szeretet, gyengédség, gyűlölet és hűséget próbáló kegyetlenség közepette. Az amerikai szerző műveiben meglepően érzékletesen jelenik meg a kutyák kettős természete: a zabolátlan vadállat ösztöne és a feltétel nélkül szolgáló alázat. Eme könyvek cselekményében az ebek hűsége életeket menthet, „árulásuk” pedig veszélyt hozhat, hiszen többségük az aranyláz idején játszódik, zord helyszíneken. Többségében mégsem ilyen kíméletlen környezetben találkozhatunk kutyákkal a könyvek lapjain. Gondoljunk csak a közkedvelt skót juhászra, Lassie-re, aki saját életét sem féltve tér haza gazdájához. Sőt, a magyar íróktól sem volt idegen ezeknek az állatoknak a lojalitása: Fekete István Bogáncsa, a fekete kis pumi elkalandozik, de végül visszatér az öreg juhász mellé; Márai Sándor Csutorája pedig szeleburdin harcol a gazdák szeretetéért és törődéséért.

Természetesen a filmipar is hamar lecsapott a témára – sajnos. Hollywood a lehető legsziruposabb módon tálalta a kutyák hűségéről szóló történetek mindegyikét. Bár ezeknek többsége a fiatalabb korosztályt kívánta megcélozni, mellettük számos – bátran kijelenthetjük, hogy kevésbé cukorszerű – rajzfilm is készült ugyanennek a rétegnek: mindenki emlékszik Pongo, Perdita és a szakajtónyi dalmatakölyök hazaszökésére a 101 kiskutyában, a magyar közönség pedig sokat nevethetett Károly bácsi magyar vizsláján, Frakkon, aki Bálint Ágnes tollából került a televíziók képernyőjére.

Ha valaki kételkedni kezdene a szépen tálalt történetekben, nem kell még legyintenie a témára, hiszen a való világ is bővelkedik ezekhez hasonló mintákban. Számos könyv sorakozik a boltok és könyvtárak polcain, melyekben szinte már hihetetlen elbeszéléseket gyűjtöttek össze a csodálatosan hazatérő, vagy épp gazdájukkal együtt haló házőrzőkről. Közülük a leghíresebb Hacsikó, az a japán akita kutya, akinek hűsége mára legendássá vált. Hacsikó egy éven keresztül minden nap a tokiói Sibuja állomáson várta gazdáját, Hidesaburō Ueno professzort, mikor az a munkát befejezve hazafelé tartott. Egy nap azonban a professzor nem érkezett meg – elhunyt. Hacsikó ennek ellenére sem hagyott fel a várakozással: kilenc éven keresztül minden nap megjelent az állomáson, hogy várja a gazdáját. A japánok méltányolták a kutya lojalitását: halála után szobrot állítottak emlékére az általa évekig látogatott Sibuja állomáson, tetemét kitömték és a Japán Nemzeti Természettudományi Múzeumban állították ki, az eb és a professzor kapcsolatáról pedig 2009-ben készült film Richard Gere főszereplésével (Hacsi, a leghűségesebb barát).

Hogy valójában mi az oka ennek a sokszor feldolgozott és nem egyszer tapasztalt kutyahűségnek, azt nehéz lenne megmondani. Még Konrad Lorenz könyve sem tud magyarázatot adni ezzel a tulajdonsággal kapcsolatos viselkedésformára. Talán mondhatnánk, hogy egyszerű megszokásról vagy ösztönről van szó, de ez sem magyarázna meg minden esetet.

Annyi bizonyos, hogy ember és kutya között évezredek óta kialakult egy elszakíthatatlan kapcsolat, s így találkozásaink, barátságaink a kutyákkal egy életre is szólhatnak. Persze ezért nekünk is tennünk kell, türelemmel, gondoskodó figyelemmel.