Mihályi Anikó: Én az útra figyelek

„A hűséget a szabadság teszi elevenné és megélhetővé, az elmozdulás, de akár a szembefordulás, az árulás is. Ezt a tanár időről-időre ugyanolyan fájdalommal éli meg, mint a szülő, de ahogyan a szülő, a tanár is tudja, hogy azért tanította repülni a fiókát, hogy elrepüljön, és ha úgy hozza a sors, soha ne térjen vissza.” Schein Gábor íróval beszélgettünk.

Schein Gábor (1969) az ELTE Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének docense. Disszertációját az Újhold költészetének poétikai kísérletéből írta. Szépirodalmi művei és irodalmi tanulmányai 1990 óta jelennek meg folyóiratokban, antológiákban és önálló kötetekben. Írt középiskolai tankönyvet, drámákat és gyerekkönyveket. Szerkesztette Füst Milán válogatott műveit. Legutóbbi kötetei: Panaszénekek (2005), Bolondok tornya (2008), Egy angyal önéletrajzai (2009), Éjszaka, utazás (2011). Munkásságát számos díjjal jutalmazták. Két gyermek édesapja.

Költő, író, irodalomtudós, tanár, férj és apa vagy egy személyben. Szerepek ezek számodra, vagy ugyanannak a belső magnak megnyilatkozási módjai, esetleg valami más?

Ezek társadalmi kategóriák, amelyek kifejeznek valamit a valóságból, de csak hozzávetőlegesen. Annyi biztos, hogy mindegyik „szerep” az enyém, én vagyok bennük jelen a teljes személyiségemmel. De ezek eltérő felületek, és minden felületen más szabályok érvényesülnek. Természetesen másként vagyok jelen
a családomban, és másként akkor, amikor egy olyan tárgyon dolgozom, mint
egy szöveg. Így aztán az én viszonyom is más ezekhez a felületekhez.

Panaszénekek című köteted (megint elölről) című versét ars poeticaként olvasva az egy helyben állás képtelenségéről beszélsz, ugyanakkor a „szóban forgok, forog a szó bennem” sorok mintha a mozgás kilátástalanságáról beszélnének, amit aztán summáz is a „sosem jutok túl a nehezén” sor. Értelmezhetjük-e költészetedet az önmegismerés folyamatos kudarcának, lehetetlenségének megvallásaként?

Nem hinném, hogy az önmegismerés eseménye megközelíthető a kudarc, vagy
a siker fogalmával. Mi számít kudarcnak az önmegismerésben? Mi számít sikernek? Az is biztos, hogy maga a személy, akinek a megismeréséről van szó, folyamatosan mozgásban van. Ha figyelembe veszem az önmegismerés nyelvhez kötöttségét, akkor azt is látom, hogy az én nincs közvetlen viszonyban magával, hanem egy bonyolult közvetítő rendszer segítségével létezik önmaga számára is. Ebben többek között az a jó, hogy a közvetettségben és közvetítettségben megnyílik az út az én és a nem én, vagyis a másik között, pontosabban az én mindig másikként fog viselkedni.
Ez fantasztikus dolog, rengeteg eséllyel. Visszatérve az idézett sorokra, a „forgás” ugyan nem haladás, de magában rejti a változás lehetőségét.
A forgást az ismétlődés határozza meg. Az irodalmi formákban, de minden egyéb művészeti formában is a visszatérés, a nem azonos ismétlődés tesz érzékelhetővé és érthetővé minden elemet. Csak az van, ami legalább másodszorra van,
de nem ugyanúgy, mint bármely korábbi előfordulás alkalmával. Ilyen a meditáció formája is.

A prózaverseket tartalmazó (retus) köteted szinte egyszerre íródott a Mordecháj könyvével, majd ezeket nagyon gyorsan követte a Lázár! című regényed. A képek retusálásában mintha a múlt megismerésének vágya fogalmazódna meg, a bibliai Eszter könyvének újraírása egy 20. századi zsidó család történetét beszéli el, a Lázár! pedig az apa-fiú kapcsolatot a középpontba állító többgenerációs családregény. A lírától való időleges elfordulás mintha a sorstörténetek felé vezetne…

Nem érzékelek a pályámon elfordulást a költészettől, időlegesen sem.
Hiszen az említett könyvek után jelent meg a Panaszénekek című verseskötet, amely, mint már a címe is jelzi, klasszikus lírai darab, és a legutóbbi verseskötet, az Éjszaka, utazás szintén ilyennek mondható. Inkább párhuzamosságról van szó.
A prózaírás is folytatódott, az Egy angyal önéletrajzai című regény mutatja ezt,
és most is dolgozom egy regényen. Eközben, ha szerencsém van, verset is írok. Ráadásul emellett lehetőségem volt színházi társulatokkal is dolgozni, sőt arra is, hogy operalibrettót írjak a Krétakör számára. A Hálátlan dögök című operát először Münchenben, aztán Budapesten mutatták be. Ugyancsak az előző évek történése volt, hogy találkoztam Rofusz Kinga képzőművésszel, akivel együtt csináltuk
az Irijám és Jonibe című gyerekkönyvet. Tehát inkább a pálya, a nyelvi terep kiszélesedéséről van szó.

Az Egy angyal önéletrajzai című regényedben egymásra íródik egy 18. és egy 20. századi életrajz. A könyv borítóján két, gyökerével kitépett fa lebeg ezen életek allegóriájaként. Az otthontalanság, a gyökértelenség az angyal-sors / ember-sors szinonimái számodra?

Az otthontalanságot általában veszteségként szokás értelmezni, mintha
a természetes állapotunk a világban az otthonosság lenne. Szerintem nem az. Egyáltalán nem vagyunk otthon a világban, és önmagunkban sem.
Legjobb esetben vendégei vagyunk a világnak, vagy vándorai. A zsidó, mint olyan,
ezt a tudást és tapasztalatot eredendően magában hordozza, de ez természetesen mindenkire igaz, és egyre inkább az lesz a létformánk változásaival. Ne feledjük, hogy a földlakók nagyon jelentős százaléka ma már migráns, vagy olyan ember, aki kész arra, hogy elköltözzék onnan, ahol él. És ez megfelel az emberi adottságoknak, a kultúrák adottságainak. Az otthontalanság viszont nem szinonimája a gyökértelenségnek.
A képen látható fáknak is van gyökerük, csak a gyökerek nem a földbe, hanem
a levegőbe nyúlnak, mint ahogy maguk a fák repülnek. A képet nem én találtam, hanem a könyv tervezője, de elfogadtam, és rövid idő után meg is szerettem. Elszakadva a képi allegóriától, annak, aki otthontalan, azért még vannak gyökerei, sőt nagyon erős gyökerei lehetnek, mert van története, és vannak történetei
a családjának, van története a nyelvnek, amelyen beszél – legyen szó bármennyi nyelvről –, van történetük azoknak a kultúráknak, amelyeket ért, és vannak gyökerei, mert vannak vágyai, van teste, van képzelete. És mindez – a nyelv, a képzelet, a vágy, a történet – akkor él, ha mozog, elmozdul onnan, ahol van.
Szóval otthontalannak lenni nemcsak természetes, de minden nehézségével együtt jó is – ezt sokszor tapasztaltam.

Hogyan értelmeződik (ezek után) számodra a hűség fogalma?

Ez a fogalom nekem így túl elvont. A hűség mindig valamire vonatkozik.
Hűek csak valakihez, valamihez tudunk lenni, ahogyan hűtlenek is. Szóval ebben
a formájában erre a kérdésre nem tudok válaszolni. De hogy mégse hagyjam egészen válasz nélkül, abban biztos vagyok, hogy ahogy a szeretet szükségszerűen magában foglalja az árulást, úgy a hűség is a hűtlenséget. Mondok egy példát, amely ide illik. A gimnáziumban volt egy tanárom, akitől én is, mint sokan mások, rengeteget kaptam. Nemcsak tiszteltem, de szerettem is őt, és szeretem ma is.
De hű voltam-e hozzá? Úgy gondolkodom-e egy sor dologról, mint ő? Ugyanazt gondolom-e a tanításról, mint ő? Hasonlítani akartam-e hozzá? Nyilvánvalóan nem. Olyan közel vagyok-e hozzá ma, mint voltam huszonöt évvel ezelőtt?
A tiszteletem és a szeretetem mit sem változott iránta, sőt talán erősödött is,
de nem volna igaz, ha azt mondanám, hogy közel vagyok hozzá.
És ez így természetes. A hűséget a szabadság teszi elevenné és megélhetővé,
az elmozdulás, de akár a szembefordulás, az árulás is. Ezt a tanár időről-időre ugyanolyan fájdalommal éli meg, mint a szülő, de ahogyan a szülő, a tanár
is tudja, hogy azért tanította repülni a fiókát, hogy elrepüljön, és ha úgy hozza
a sors, soha ne térjen vissza. Aki nem tud elrepülni, aki nem próbálja ki a szárnyait hosszú utakon, amelyek talán nem is vezetnek egy meghatározható helyre, az hű sem lehet.

Az Éjszaka, utazás köteted ősi toposzokon keresztül járja be egy város – a saját test labirintusait. A bent és kint, álom, ébrenlét, éjszaka, nappal egybefonódik a kötet verseiben. Ugyanakkor nincs megnyugvás, megérkezés-élmény. Folytatódhat, folytatódik-e, és hogyan tovább tehát az utazás?

Remélem, hogy folytatódik. Hogy hogyan? Nem tudom. Én az útra figyelek.