Horváth Árpád SJ: A hűség hangjai

gyGyermekkorom legszebb emlékei közé tartozik nagyszüleink aranylakodalma.
A hálaadó szentmise után a templom előtt kalászfüzérekkel díszített fiáker várta
a hűséges párt, otthon több száz személyt befogadni képes sátrat állított a népes család, az ebéd öblös üstökben főtt, a vendégeket népzenészek fogadták
a kapuban. Mindenki mindenkivel beszélt, táncolt, mulatott. Emlékszem, hogy a környék koldusának számító „Szamarast”, aki szintén megjelent a sokadalomban, ugyancsak a főasztalhoz ültették. A dínomdánom hajnalig tartott.

 

Nagyszüleink aranylakodalmában ötven év hűségét ünnepelte a család, a barátok, a plébánia. Az utánuk jövő nemzedékek megbicsaklásainak árnyékában hűséges életük már-már mítosszá válik. Honnan nyertek erőt és reményt az elkötelezett élethez annyi éven át minden nehézség ellenére? Talán tudtak valamit, amire nekünk nincs érzékünk, amihez elveszítettük a képességünket? Félszáz éves házasságuk nekik sem volt fenékig tejfel: „szöktetéssel” kezdődött, több évnyi munkatáborral folytatódott, közben gyermekhalál, az államosítások megaláztatásai, a vallásos életük miatti megkülönböztetések évtizedeken át. Mindez rengeteg áldozattal, de mindig odaadó lelkesedéssel a boldogság

megélésének lehetőségei iránt. Ezért maradtak számunkra annyira emlékezetesek

a család és a vallásos hit ünnepei, a közösen végzett munka, az, ahogy megbocsátani, kitartani és szeretni tanítottak bennünket.

 

Istenről otthon nem sok szó esett, de mindenki imádkozott. Nagymama imakönyvei és a rózsafüzér folyton szem előtt voltak. Ha valami kihívás előtt álltunk, mindig azzal bíztattak: „Ne félj, a Jóisten megsegít!”. A „Jóisten”, azt hiszem, az élő remény volt számunkra. És tapasztalat, hogy lehet áldás az életen, hogy megéri odaadóan bízni, nagyvonalúnak lenni, az áldozatainknak értelme van. A család számára az emlékezetes aranylakodalom végső soron annak megbizonyosodásává vált, hogy „a Jóisten csakugyan megsegít”. Nagyszüleink hűséges élete voltaképpen Isten hűségéről szólt. Életem keresztútjain és nehéz pillanataimban lényem mélyén azóta is hallom, pedig nem én mondom, nagyapám hangja kap újra és újra erőre bennem: „Ne félj, a Jóisten megsegít!”.