Horváth Árpád SJ: Vidéken AZ élet...

aVidéken az élet más, mint a nagyvárosokban. Több a szín, tágasabb a tér, az ég is magasabbnak tűnik. A részleteknek nagyobb a méltósága. Az emberek jobban számon tartják egymást, köszönnek egymásnak. Az egyik vidéki mondás szerint a jó szomszéd többet ér, mint a jó testvér. Az élhető környezet reményében egyre többen költöznek ki vidékre, és sokan vállalják az ingázást a városi munkahely és a falu békéje között. Az élet formája és ritmusa azonban nemcsak a nagyvárosokban változik szédítő sebességgel, hanem vidéken is. Sőt, falun talán még jobban, mint a metropoliszokban. És ez új jelenség.

 

Az információs társadalom kiteljesedésével az autentikus vidéki életforma eltűnni látszik. Sok falulakó ma már igazából városi, szinte csak aludni jár „haza”. Mivel a háztáji gazdaságokból nem lehet megélni, a városoktól távolabb eső településeken az elnéptelenedés kísérteties méreteket ölt. Az életrevaló gazdaságok irányítói aligha tekinthetők parasztoknak a szó hagyományos értelmében, hiszen rendszerint egye- temet végzett, tőkeerős nagybirtokosokról van szó, akik a vidéki gazdálkodást nem ritkán városi hivatalaikból irányítják. Ahhoz ugyanis, hogy egy nagybani mezőgazda- sági farm ma működni tudjon, urbánus kapcsolatokra van szükség, pályázatokat kell írni, és a tágabb világlátás is nélkülözhetetlen. De átalakulóban van a vidék vallási élete is, holott néhány évtizeddel ezelőtt a vallásos élet hagyományos hordozója még főként a népi kultúra volt. Mára a vidéki templomok korántsem dicsekedhetnek annyi hívő emberrel, mint ahányan a városokban működő egyházi intézményekben meg- fordulnak. Egy-egy falu plébánosa néha öt, tíz, akár tizenöt templomot is kénytelen

„oldalagosan ellátni”. A kapcsolatok fáradtakká válnak, személyes kötődések híján egyre jobban kifakul a vallási identitás, a templomba járás előbb-utóbb elmarad.

 

A valódi különbséget a városi és vidéki élet között a természetközelség teszi. Jó jel lehet, hogy a falusi életforma elhalása ellenére a természettudatosság manapság mégis erősödni látszik. Kérdés marad, hogy a természet fokozódó tisztelete vajon elegendő erőt jelent-e a vidéki életforma méltóságának a visszanyeréséhez? Mivel az elidegenedés a természetközeli életformáktól, a természetes színektől, illatoktól komoly hatással van személyes, közösségi, illetve társadalmi életünkre, lelkiállapo- tunkra és Isten-kapcsolatunkra is, a vidéki életforma támogatása nemzetstratégiai kérdés, sőt globális érdek. Talán nem alaptalan a remény, hogy a nagyszerű népi íróink, festőink és etnográfusaink által megörökített vidéki világ a maga értékeivel és értékrendjével nem csupán emlék, hanem továbbra is élhető valóság, sok ember számára a boldogulás záloga lehet.