Előző cikk Következő cikk

Kocsev Bence: Előremutató visszarendeződés?

Hollandia és a katolikusság

Pár évtizeddel ezelőtt a Hollandiával kapcsolatos tudományos és közbeszédben is divatos volt mindent a protestantizmussal magyarázni. Ennek a Max Weber protestáns etikájából kiinduló és mindent annak megfontolásaival magyarázó „divatnak” mára vége, azonban a protestantizmus továbbra is jelentős magyarázó erő maradt mindennel kapcsolatban, ami holland. Ezzel, illetve a közhiedelemmel szemben azonban azt is látnunk kell, hogy a holland lakosság magát vallásosnak (és felekezethez tartozónak!) mondó része többségében bizony katolikus.

aA felekezeti megoszlást nézve azt látjuk, hogy Hollandiában az utóbbi időben nagyjából 29 százalék katolikus mellett csupán nagyjából 19 százalék protestáns van. (Az összes holland protestáns felekezetet és irányzatot nézve, függetlenül attól, hogy az adott irányzat csatlakozott-e a protestáns egyházszervezeti fúzióhoz, az úgynevezett PKN-hez vagy sem.) Arra, hogy ennek ellenére miért a protestáns (pontosabban a jellemzően valamilyen református) irányzat nyomja rá legjobban a bélyegét az országra, illetve annak hipotetikus normaképére, jelen írásunkban nem térünk ki, lévén, hogy ennek könyvtárnyi irodalma van.

Az oszloposodás és a katolikusok

Az oszloposodás (verzuiling) fogalma az utóbbi időszakban a Hollandiával foglalkozó társadalomtudományos beszéd egyik divatos kifejezésévé vált, egyúttal számunkra is hasznos megfontolásokat rejt magában. A magyar olvasó számára talán a belga oszloposodás ismertebb lehet, azonban a legmarkánsabban – igaz, a belgával ellentétben területi-nyelvi sajátosságok nélkül – Hollandiában alakultak ki a társadalom minden szegmensére kiterjedő, s azokat kontrolláló úgynevezett (társadalmi-politikai) oszlopok (zuil), amik ha tetszik, a bölcsőtől a koporsóig elkísérték az embereket. A holland származású jogász-politológus, Arendt Lijphart szerint mindezek alapján a holland társadalmat hosszú évtizedeken keresztül elsősorban a valláson vagy világi ideológián alapuló csoportok közötti vertikális megosztottság jellemezte és – ellentétben a legtöbb országgal – nem a társadalmi-gazdasági státus vagy éppen az osztály horizontális megosztottságai. Hollandiában hagyományosan négy oszlop, a protestáns (protestant-christelijk), a római-katolikus (rooms-katholiek), a szociáldemokrata (socialistisch) és a liberális-semleges (liberaal-neutraal) oszlopok alakultak ki saját egyetemekkel, pártokkal, egyesületekkel, rádió- és televíziócsatornákkal, illetve saját interiorizálódott, azaz belsőleg elsajátított normarendszerrel. Ezek közül az első, a protestáns volt a legmeghatározóbb, azonban a katolikus volt sok szempontból a legszigorúbb. Fontos azt is megjegyezni, hogy bár a katolikusok a 19. század közepén lezajló, Thorbecke-féle liberális reformokig jogilag sem voltak egyenlők, így sokszor másodrangú állampolgárnak számítottak, ezt a hátrányukat száz év alatt komoly munkával teljesen ledolgozták, s az oszloposodás idején még a politikában is komoly befolyásra tettek szert. A katolikus oszlopra, legalábbis annak világi részére – ellentétben a protestánssal – jellemző volt, hogy vallásosságuk (nagy általánosságban nézve) kevésbé exegetikus (szentírásközpontú), teológiailag pedig felszínesebb volt. A hívők hitéletét főként az egyházi előírások szabályozták, s így a mindennapi tapasztalatot is meghatározta, hogy a református irányzatok követőivel összehasonlítva kevésbé volt biblikus a műveltségük. Jellegét nézve is inkább volt dogmatikus a katolikus egyház, s ennek szabályai óriási hatást gyakoroltak a hívők életének minden szegmensére.

A változások okai

A holland katolikus egyház rendszerének és szigorának lazulási folyamatát több kutató többféleképpen értelmezi, s okokként leggyakrabban az oszlopok meglazulását, a növekvő szekularizációt, illetve a katolikus népesség iskolázottság területén meglévő elmaradottságának lassú felszámolását említik. Nem közvetlen, de mindenképpen jelentős ok az is, hogy a holland katolikusok demográfiai szempontból is komoly változásokon mentek át, hiszen élen járókból sereghajtókká váltak.

Míg a 20. század ötvenes évtizedének végéig a masszívan katolikus déli tartományokban (Noord-Brabant és Limburg) volt a legmagasabb az úgynevezett házas termékenység (az a mutató, ami megmutatja, hogy milyen gyakran szülnek szülőképes korú házas nők), addig a hatvanas évektől kezdve országos átlagban itt lett a legalacsonyabb, ami a demográfusok és szociológusok szerint is a katolikus egyházi szabályok meglazulásának egyik jelentős következménye. Bár ezek is fontos magyarázó tényezők, azonban jóval jelentősebb, egyúttal ezekkel összefüggő az a folyamat, ami miatt igazán drasztikus fordulat állt be. Herman Vuijsje, napjaink egyik ismert holland szociológusa egyik írásában kifejti, hogy a holland katolikusok a világegyház „albánjai”: akárcsak a (poszt)szocialista blokk albánjai, „ők tűrtek a legtovább, ők maradtak a legtovább elszigeteltségben”, azonban amikor megnyíltak a kapuk, „nem lehetett feltartóztatni őket”. 

Ennek következtében talán Hollandia volt az, ahol a katolikusok között a leggyorsabban és legdrasztikusabban ment végbe az a folyamat, amit leginkább a szekularizáció és az individualizáció fogalmaival írhatnánk körül. Itt jegyeznénk meg azt is, hogy bár nem csak ennek a hatására, de a katolikusok körében a legalacsonyabb a templomba járási hajlandóság Hollandiában. Igaz, hogy ez korábban is vélhetően így volt, azonban napjainkban már csupán a magukat katolikusnak vallók 7 százaléka jár hetente minimum egyszer templomba, és 57 százalékuk ritkán vagy soha. Persze azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nem csak a katolikusoknak köszönhető az, hogy Hollandia, ami a hatvanas évekig Európa legvallásosabb országai közé tartozott, mostanra a leginkább szekularizált országgá vált, hiszen ebben természetesen más tényezőknek is komoly szerepe volt és van.

A katolikus oszlop széteséséből fakadó, a társadalmi kontroll hiányában kialakuló – ha tradicionalista szempontból nézzük – „anomáliák” azok, amik miatt a világ más országaiban élő katolikus hívők jelentős részének fenntartásai vannak holland hittársaikkal szemben. Emellett azonban más szempontok is szerepet játszottak a mai helyzet kialakulásában.

Akció – reakció

A második, megfontolásra javasolt szempontot talán a legtömörebben a következőképpen lehetne összefoglalni: „[...] a holland katolikusok egy számszerűleg és társadalmi befolyásuk terén csökkenő, egyházi hivatásai számában is megcsappant, korösszetételében elöregedő felekezet képét nyújtják, melynek két ellentétes szárnyán egyrészt reformellenes […], másrészt […] nyitott gyülekezetek állnak.” Számunkra különösen a gondolat vége érdekes. Kétségtelen, hogy a II. Vatikáni Zsinat által elindított megújulás, az úgynevezett aggiornamento (melynek jelentése: az egyházat a mindennapok kihívásaihoz kell igazítani és ennek megfelelően korszerűvé tenni) nagy sikert aratott a holland katolikusok között. Azonban az is igaz, hogy az ennek hatására és nyomán kialakuló, a megújulást stimuláló irányzatnak – ami többek között a kollegiális egyházvezetés, a nők egyházon belüli szerepének növelése és hasonló elvek mentén rendeződött – komoly ellentábora is lett a hierarchikus és inkább ceremoniális tradicionális katolikusok között. Talán az előbbiekben felsorolt reformkezdeményezések alapján is látjuk, hogy nem véletlen az, hogy a zsinat után rendkívüli módon nagy lett a szakadék a tradicionalisták és a progresszívek vagy más néven modernisták között.

Hollandiában a katolikus oszlop normáinak eltűnése után mind hitéleti, mind egyházszervezeti kérdésekben egyre erősebbé vált a progresszív szárny, ami azonban a tradicionalisták ellenszenvét, ha tetszik, ressentimentjét is magával hozta. Az ellentéteket jól mutatja, hogy céljaiban és elképzeléseiben két egymással nagyon ellentétes egyesület, pontosabban mozgalom jött létre a holland katolikusok között. A II. János Pál pápa 1985-ös hollandiai, belgiumi és luxemburgi látogatására reflexióként létrejövő, igaz azóta már megszűnt Acht-Mei-beweging a progresszíveket, az egy évvel később, 1986-ban létrejövő tradicionalista Stichting Bevordering Contact Rooms Katholieken pedig a tradicionalistákat képviselte. Utóbbit egyébként a tradicionalista katolikus püspökök is támogatták.

A végeredményt nézve azt látjuk, hogy annak ellenére, hogy eleinte a holland katolikus püspöki kar többségében a megújulás oldalán állt, mára, a nagyobb vatikáni pápai kúria befolyása miatt a konzervatív tábor lett az erősebb. Ilyenformán megállapíthatjuk, hogy ha megtépázva is, de helyreállt a „régi” rend. Igaz, korántsem eredeti formájában. Emellett pedig bizonyára az sem véletlen, hogy az utóbbi időben többnyire a tradicionális szemináriumokból kerülnek ki papok, s főleg a konzervatívabb közösségekbe lépnek be szerzetesek. Úgy tűnik, mintha a nagy változások ideje lezárult volna a holland egyház életében, s a tradicionális irányzat konszolidálná a felekezeti ellentéteket.


Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.

Herman Vuijsje: Korrekt Hollandia. Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. p. 142.

Összehasonlításképpen a protestánsok nagyjából 33-34%-a jár hetente legalább egyszer templomba. Forrás: http://www.cbs.nl/nl-NL/menu/themas/vrije-tijd-cultuur/publicaties/artikelen/archief/2008/2008-2476-wm.htm (Utolsó letöltés: 2012. 05. 02.)

Várdy Péter: A katolikus egyház a mai holland társadalomban. Forrás: http://magyarpaxromana.hu/tevekenysege/kongress/43/vardy_peter.html (Utolsó letöltés: 2012. 03. 19.)