Nemeshegyi Péter SJ: Jézus és a gyermekek

Nem jellemző, hogy vallásalapítók, vallásreformerek, tudós emberek túl sokat nyilatkoztak volna a gyermekekről. A Názáreti Jézus tanítványai is azt hitték kezdetben, hogy Jézusnak nem lehet ideje a gyermekekkel foglalkozni. Ezért, amikor kismamák áldásra Jézushoz hozták gyermekeiket, a tanítványok első reakciója az volt, hogy elküldik őket. Jézus megnyilatkozásai a gyermekekről nem csak közvetlen tanítványai számára, hanem még ma is döbbenetesek lehetnek – ha merjük komolyan venni őket.

aA tanítványok talán azt gondolták magukban, hogy a sok teendőben kifáradt Jézust nem illik kisgyermekekkel zaklatni. A tanítványok valószínűleg hangosan ripakodtak rá a kismamákra, úgyhogy Jézus meghallotta.
Erre Jézus „haragra gerjedt”. (Mk 10,14)
A „szelíd és alázatos szívű Jézus” (Mt 11,29) tudott ám haragra gerjedni is! Rákiáltott
a tanítványokra: „Engedjétek hozzám jönni
a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa!” (Mk 10,14) Aztán pedig kitárta karjait a kismamák és gyermekeik felé, egyenként magához ölelte
a kicsinyeket, és kedvesen megáldotta valamennyit.

A kismamák örültek, a tanítványok viszont bizonyára elképedtek Jézus viselkedésén, mert farizeus mestereknél ehhez hasonlót sohasem láttak. És még inkább elképedtek azon, amit Jézus hozzátett szavaihoz: „Bizony mondom nektek, aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda.” (Mk 10,15)

Vajon mi az, amit Jézus annyira megcsodált a gyermekekben, hogy nemcsak példaképnek állította őket a tanítványok elé, hanem egyenesen kimondta:
csak az jut be az Isten országába, aki úgy fogadja be azt, mint egy kisgyermek?
Máté evangéliuma idézi Jézusnak egy másik mondását, amelyben ugyanezt megismétli. E szerint Jézus tanítványai azt kérdezték Jézustól, hogy ki a legnagyobb
a mennyek országában. Erre Jézus magához hív egy gyermeket, középre állítja,
és ezt mondja a tanítványoknak: „Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3) Nemcsak azt mondja tehát Jézus, hogy ha nem lesztek olyanok, mint
a gyermekek, nem lesztek nagyok a mennyek országában, hanem kijelenti: „nem is mentek be a mennyek országába!” Élesebben nem is lehetett volna megfogalmazni Jézus gondolatát.

Mit csodált Jézus a gyermekekben?

Vajon mi az, amit Jézus annyira megcsodált a kisgyermekekben, hogy ilyeneket mondott? Egyesek úgy vélekednek, hogy Jézus az ártatlanságot csodálta meg
a kisgyermekekben. Ennek a magyarázatnak azonban nincs sok alapja. A szülők és nevelők jól tudják, hogy nem is olyan ártatlan a kisgyermek. Van benne egy csomó önzés, irigykedés, birtokvágy, versengés.

Azt sem gondolhatjuk, hogy a szexuális vágy hiányát értékelte volna Jézus a gyermekekben, mert a Biblia szerint a szexualitás a teremtő Isten jó ajándéka. Ha valakit Isten az Ő országáért vállalt szüzességre hív, akkor az illető számára jó dolog lemondani a szexualitásról (Mt 19,12), a szexualitás természetes hiánya azonban, magában véve, nem tekinthető értéknek.

Befogadó, hálás alázatosság

Hát akkor mit csodált Jézus a kisgyermekekben? Azt hiszem, hogy ez elsősorban
a megajándékozottság hálás elfogadása. A gyermek kap ételt, cirógatást, mosolyt, szeretetet. Nem érdemelte ki, de nem csodálkozik azon, hogy ingyen megadják neki, és nem nyugtalankodik amiatt, hogy ezzel valakinek adósa lett. Az Isten országa pedig nem más, mint Isten szeretetének mindent megelőző ingyenes ajándéka.
A gőgös ember nehezen viseli el, hogy minden kezdeményezés Istené. Inkább a maga erejéből szeretne nagy lenni. Nem érti, hogy minden ember teremtményi lényegénél fogva visszhangzó élőlény. Isten megszólítja, az ember pedig válaszolhat a megszólításra. Isten mondja a semmiből teremtett embernek: „Ember! Szeretlek téged.” És erre a megszólításra visszhangozva mondhatja az ember: „Isten, én is szeretlek téged, és szeretek mindenkit és mindent, akit és amit Te szeretsz!”

Ehhez alázatosság kell. A kisgyermeknek pedig a szeretetet elfogadó alázatossága szinte természetes. Jézus egész életével az alázatosság példáját mutatta nekünk.
Ő is volt kisgyermek, babusgatásra váró csecsemő. Ez volt a végtelen Isten csodálatos önkiüresítése. És Jézus egész emberi életében is megmaradt az Atyaisten szeretetét hálásan befogadó Fiúistennek.

Van egy régi latin mondás: „Magna miseria superbus homo, / maior misericordia humilis Deus.” Magyarul: „Nagy nyomorúság a gőgös ember, / de még nagyobb irgalmasság az alázatos Isten.”

Jézusban megmutatkozott Isten alázatossága. Példát adott nekünk, hogy mi is ilyenek legyünk. A kisgyermekek befogadó alázatosságát is ilyen példaként állította elénk.

Örülni és szeretni

Vannak-e még más tulajdonságai a gyermekeknek, amelyeket magunkévá kell tennünk, hogy bemehessünk az Isten országába? Talán egy ilyen tulajdonság az,
hogy a gyermekek nagyon tudnak örülni. A magát nagynak képzelő ember gondterhelt és elégedetlen. Mulatni tud, de igazán örülni nem. Jézus pedig az örömhír hirdetője. Menyegzői táncmuzsikát furulyázó muzsikushoz hasonlítja önmagát, és fájlalja, hogy az emberek ezt hallva nem hajlandók örömükben táncra perdülni (Lk 7,32). Jézus azt kívánja, hogy mindnyájan örüljünk, mégpedig elsősorban annak, hogy nevünk „fel van írva a mennyekben.” (Lk 10,20) Bezzeg a gyermekek tudnak örülni virágnak, bogárnak, cukorkának, játéknak, zenének, mindennek.

Nagyon tudnak örülni a gyermekek, és nagyon tudnak szeretni is. Viselkedésük fő motívuma nem a jutalomvágy vagy a büntetéstől való félelem, hanem az, hogy kedvében járjanak annak, akit szeretnek. Jézus számára is a viselkedés fő motívuma az ingyenes szeretet.

A kisgyermek befogadása

Talán még sok más csodálatosságot is látott Jézus a gyermekekben, amelyeket nem is sejtünk. De annyi bizonyos, hogy nagyon nagyra becsülte őket. Ez kiderül Jézusnak a gyermekekre vonatkozó másik mondásából is, amely így hangzik: „Aki befogad egy gyermeket az én nevemben, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” (Mk 9,37)

Jézus az utolsó ítéleten elhangzó szavaival azonosítja önmagát minden segítségre szoruló emberrel: „Bizony mondom nektek: amit megtettetek egynek legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” (Mt 25,40) Jézus azonban az imént idézett másik mondásával még külön kiemeli azt, amit a gyermekekért tettünk, főképpen, hogy rászoruló gyermekeket befogadtunk. Jézusnak e szavai nyomán a keresztények között mindig voltak olyanok, akik árva, szegény, elhagyatott gyermekeket nagy szeretettel befogadtak. Gondoljunk Páli Szent Vince, Don Bosco, Don Cottolengo, Don Orione, Teréz anya és oly sok más jó ember nevére, akik maguk, és akiknek a követői gyermekek millióinak adtak és adnak gondoskodást, otthont, nevelést és főképpen szeretetet. Hozzájuk sorolhatjuk Böjte Csaba ferences szerzetest, aki az általa alapított intézményekben több mint 2300 szegény gyermeknek ad otthont.

Világszerte pedig napjainkban is működnek különböző apácarendekhez tartozó nővérek által vezetett otthonok fogyatékosan született, vagy balesetben, háborúban sérült, rokkant gyermekek számára. Nagyon emlékezetembe vésődött harminc évvel ezelőtti látogatásom egy Japánban működő intézetnél, ahol a Szent Józsefről elnevezett apácák ápolnak és nevelnek különböző fogyatékosságokban szenvedő gyermekeket. Megrázó volt látni, hogy milyen szeretettel törődnek ezek az apácák
a nyomorék gyermekekkel, akik közül jó néhányra ijesztő volt még ránézni is.
Évekig, évtizedekig ezekkel a fogyatékos gyermekekkel együtt élni, és rájuk mosolyogni emberfölötti teljesítmény. A Szentlélek segíti ezeket az apácákat, hogy önként és jó szívvel végezzék ezt a szolgálatot. Egyetlen földi jutalmuk, hogy ezek
a fogyatékos, értelmileg elmaradt gyermekek is olyan szeretettel képesek visszamosolyogni ápolóikra, hogy csak csodálkozni lehet rajta. Ápolóik azért tudnak ilyen türelmes jósággal fordulni ezekhez a gyermekekhez, mert tudják, hogy Jézus mennyire szereti a legkisebbeket is.

Az, hogy Jézus számára milyen fontosak voltak a gyermekek, abból tűnik ki legjobban, hogy nagyon kemény szavakkal feddi meg azokat, akik bűnre csábítják vagy bármilyen más rosszal illetik a gyermekeket. Máté evangéliuma fűzi ahhoz
a mondathoz, amelyben a tanítványokat szólította fel a kisgyermekek utánzására és befogadásra a következő szigorú szavakat: „Aki megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tenger mélyébe vetnék.” (Mt 18,6) A „megbotránkoztat” szó a görög szkandalisé fordítása. Szó szerint azt jelenti, hogy követ raknak valakinek az útjára, hogy az illető elbotoljék és elessék. Átvitt értelemben azt jelenti e szó, hogy akadályozzák valakinek az istenhitét, Istenbe vetett bizalmát, vagy az Isten akarata szerinti életvitelét. Mindenféle szóval, cselekedettel vagy mulasztással lehet ilyen értelemben „megbotránkoztatni” másokat, és akadályozni hitüket, reményüket és szeretetüket. Ha ezt gyermekekkel szemben akarná megtenni valaki, akkor jobb volna – mondja Jézus –, ha mielőtt ezt megtenné, malomkővel a nyakán, a tengerbe dobnák az illetőt. Jézustól ritkán lehetett ilyen szigorú szót hallani. Jól mutatja e kifejezés is, hogy Jézus számára mennyire fontosak a gyermekek. Nagyon szereti őket, és nagyon örül annak, ha mi is igazi, szép szeretettel viseltetünk irántuk, és így velük együtt belépünk Isten országába.