Hojdák Gergely: Kizökkent az idő…

Egy gyermeki nézőpont

Első emlékem a karácsonyról úgy ötéves koromba vezet vissza: a szobámban (ami akkor még a bátyám szobája volt) gubbasztottam a fa mellett egy földre terített vastag pokrócon; akkoriban nagyon szerettem ezt a megoldást, ami a padlószőnyeggel együtt kellemes meleget, és kuckózódási lehetőséget adott. Néztem a tévében egy filmet, ami eléggé hosszú, és mélyebb összefüggéseit tekintve kissé érthetetlen volt még nekem akkor. Így nem csoda, hogy legjobb szándékom ellenére egyre álmosabb és bágyadtabb lettem, megfogadtam ugyanis előtte, hogy egész éjszaka filmeket nézve kitartok, és meglesem végre a rejtélyes Jézuskát. Mert én akkor teljes mértékben hittem a létezésében, és találkozni akartam vele. Végül azonban győzött a szükség: először egy rövid időre el kellett hagynom önkéntes őrhelyemet. Tettem egy kétbetűs kitérőt, majd lelkesen siettem vissza őrhelyemre, de anyukám utamat állta valami finom sütivel. Mondtam neki, hogy nem érek most rá ilyesmire, dolgom van, meg akarom lesni a Jézuskát. Elég nagy vagyok már hozzá ugyanis. Anyukám erre azt mondta, hogy legalább néhány melegszendvicset vigyek be magammal a szobába, mert ugye a nagyfiúknak is szükségük van táplálékra (főleg, ha ilyen komoly „katonai” megbízatást látnak el). Beadtam a derekamat. Mire a szobába visszatértem, már vártak az ajándékok a karácsonyfa alatt, én pedig nem tudtam elképzelni, hogyan lehettem ennyire peches, hogy megint elszalasztottam a Jézuskát!

A következő évben egy falusi óvodában, ahol a nagymamám szakácsnőként dolgozott, nagy titkot osztott meg velem egy vadóc fiúcska, akivel egész nap együtt játszottunk: „ugye tudod – kezdte nagyon titokzatosan és valami nagyfiús fennhéjázással –, hogy a Jézuska nem is létezik!?” „Az meg hogy lehet? – kérdeztem megdöbbenéssel. – De hiszen én látom az ajándékokat!” „Ja, azokat a szüleink csempészik be, amikor mi nem figyelünk oda…” Azóta évről évre úgy érzem, hogy a karácsony egyre „rutinosabbá”, az ünnep egyre hétköznapibbá válik a számomra. Az utóbbi időben viszont – talán mert nekem is van saját gyerekem – egyre inkább foglalkoztat az, hogy vajon vissza lehet-e nyerni valamit a karácsony intenzív lelkületéből akkor, amikor az eredeti naivitás és ártatlanság már elveszett.

A beteljesült idő

„Mi hát az idő? – kérdi Szent Ágoston. – Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom. […] Mert így van ez, Uram, Istenem, mérem, mérem, de mit mérek, nem tudom.” A filozófusok azóta is sokat vitatkoztak az idő kérdéséről, de szerintem nem jutottak sokkal többre, mint amiről a karácsony keresztény elképzelése – egy archaikus, képies nyelven – régóta árulkodik. Az emberi lét minden pillanata múlt, jelen és jövő dimenzióval bír. A keleti vallások – eredetét tekintve a kereszténység is ide tartozik – mindig nagy figyelmet szenteltek a „jelenben élésnek.” Kierkegaard, a mélyen keresztény dán gondolkodó írja 1840 körül: „A szerencsétlen valójában az, aki eszményét, életének tartalmát, tudatának teljességét, tulajdonképpeni lényegét valamilyen módon önmagán kívül bírja. A szerencsétlen mindig távol van önmagától, soha sincs önmaga számára jelen.” A boldogtalan ember a múltban vagy a jövőben keresi önmagát, de ott aligha találhatja meg. A karácsonyi időben viszont jelenné lesz a múlt, a próféciák végre beteljesülnek, az élet terheitől – megannyi hibától, bűntől, betegségtől, fogyatékosságtól, sérelemtől és igazságtalanságtól – meggyötört emberek egy gyönge gyermeken keresztül megtapasztalják a legnagyobb isteni vigaszt. A beteljesült szerelem, a megtalált élethivatás, egy kisgyermek születése, egy régóta dédelgetett mű befejezése ilyen értelemben mindig karácsonyi idővel bír. Az olyan kijelentések alatt, mint a „nincs most időm erre vagy arra”, valójában azt kell értenünk: nem akarok igazán törődni ezzel, nem akarok az életemből túl sok energiát fordítani rá, ez nem az én gondom. Ebből következik, hogy az idő teljessége valahol a szeretet teljessége is, az igazi odafordulás és önátadás Istennek, egy feladatnak vagy a másik embernek. Ez a beteljesült idő, a szeretetben való önátadás az alapja minden későbbi életnek, a világ addigi folyását üdvösen befolyásoló nagy döntéseknek és belátásoknak. A karácsony egy jövőre nyitott (eszkatologikus) jelenben tár föl új életlehetőségeket – egy teljesebb, áthatóbb vigasz lehetőségét – a szenvedő, vágyakozó embernek.

Az ajándékozás ideje

Közhely, hogy karácsony ideje a nyugati világban a legnagyobb üzlet. Mindenki ismeri a szupermarketekben a rácsos bevásárlókocsikkal egymást taposó, a szívroham szélén álló emberekről készített tipikus karácsonyi karikatúrákat. Ez a kissé sarkított olvasat persze egy létező problémát állít pellengérre, de szerintem feltűnő módon nélkülözi a megértést. Mert egy kicsit jobban szemügyre véve a dolgot, nagyon is érthető, hogy az év nagy részében ideges, túlhajtott emberek, akik napi 9-10 órát dolgoznak, és karácsony közeledtével néhány nap szabadságot kapnak, ez alatt a rövid idő alatt minél több szerettüket vágynának megajándékozni. Az ajándék végső soron a szeretet, vagyis – az eddig mondottak tükrében – az odaszánt idő szimbolikus, tárgyi kifejezése; csakhogy éppen ez a minőségi idő az, ami a mai emberek életéből gyakran feltűnő módon hiányzik. Én az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy a karácsonyi idő kiterjesztése nem az ajándékozásra szánt idő „optimalizálásával”, hanem a hétköznapi jelenlét, körültekintés révén érhető el. Egész évben figyelem, hogy ki mire vágyik igazán, mivel lehetne legjobban meglepni; hétköznapi vásárlásaim során is odafigyelek az egyedi, különleges tárgyakra, – s ilyenkor mindig úgy érzem, hogy ezt az időt én magam is nyertem, ajándékba kaptam. Meglehetősen gyakori nézet az is, hogy karácsonykor három napra mindenki „angyallá” változik, az év többi napján viszont legfeljebb olyan, mint a báránybőrbe bújt farkasok. Őszintébb tehát nem ünnepelni a karácsonyt, hanem az év minden napján egyformán viszonyulni az emberekhez. Habár a kétszínűség kétségtelenül az egyik legzavaróbb és legkártékonyabb viselkedésforma, e mögött a kritika mögött egy kifacsart logika működik. Talán nem az a baj, hogy az emberek karácsonykor próbálnak nagylelkűek lenni egymással, hanem az, ha más napokon ezt nem teszik. Vagy tényleg az ünnep a felelős azért, hogy az emberek nem tudnak igazán ünnepelni, vagyis az egész létükkel gyakorolni azt? Alapvető igazság, hogy útjelző nélkül könnyebb eltévedni.

A megtestesülés ideje

Sokan gondolják úgy, hogy az ünnep egyszerűen a hétköznapi robot felfüggesztésének, a minőségi pihenésnek az ideje. Ebből lett aztán az, hogy sok magyar családban az ünnep nagy része tévénézéssel, semmittevéssel telik, ami finoman szólva elég kiábrándító. A pihenés vágya persze teljesen jogos, az ünnep ilyen leszűkítése mégis teljesen kiforgatja, a sarkáról a feje tetejére állítja a régi hierarchiát. E szerint ugyanis nem az ünnep van a hétköznapokért (azaz a „hatékony” munkáért), hanem a hétköznapi munka az embert felemelő, az elhatározásokat megújító, a közösségeket újraalkotó ünnepért, a valódi szakrális időért. Modern világunktól ez a felfogás már nagyon idegen, és az ilyen irányú hajthatatlanság érzésem szerint teljesíthetetlen elvárásokhoz, az ünnep túlmisztifikálásához vezethet. Nagyon sok embernek van olyan érzése, hogy a karácsony a „mai világban” már nem tud az igazi lenni, vagy éppen, hogy az ő családja nem tud megfelelően ünnepelni. Ezt hallva mindig csiklandoz belülről egy kérdés: miért, honnét tudod, hogy milyen volt régen? A karácsony végső soron a megtestesülés titkát hozta el nekünk. Akit ünneplünk, nem bárhol és bármikor, hanem éppen akkor és ott született: Quirinius, Szíria helytartója alatt Júdeában, Dávid városában, Betlehemben, egy istállóban. Első köszöntői bégető bárányok és egyszerű pásztorok voltak. Ennek tudatosítása talán lerángat minket a felhők közül, és arra ösztökél, hogy az adott körülmények közt próbáljunk ünnepelni, próbáljunk meg átélni valamit ebből a rejtett szakralitásból. De igenis próbáljunk ünnepelni; próbáljunk minél több lelki táplálékot meríteni az ünnep szakralitásából, ami aztán a hétköznapok során megtestesülve beépülhet a magunk, családunk és társadalmunk látható valóságába.