Nagy Imola Dóra: Úton a család felé

A Lea Otthon 2005. március 1-jén nyitotta meg kapuit, hogy átmeneti menedéket, otthont biztosítson krízishelyzetben lévő kismamák és gyermeküket egyedül nevelő édesanyák számára, akik e segítség nélkül nem maradhatnának együtt gyermekükkel. A házban zajló életről, a családok továbblépési lehetőségeiről beszélgettem
Varga-Hegyi Eszter intézményvezetővel.

Amikor telefonon megbeszéltük a mai találkozónkat, azért választottuk ezt a kora délutáni időpontot, mert – mint mondta – ilyenkor nyugalom van a házban. Ezek szerint fegyelmezett napirend szerint élnek itt a családok?

Nagyon fegyelmezett napirend nincsen, de próbálunk ritmust adni a napnak, ezzel is felkészítve az anyákat és a gyermekeket arra, hogy ha innét kilépnek, tudjanak rendszeres életet élni, ami igazodik a gyermekek óvodába, bölcsödébe hordásához, illetve az anya munkavállalásához. Emiatt fél hétkor van ébresztő, ami egy picit korainak tűnhet, de a gyermekek általában eddigre fönt vannak. Inkább az anyukáknak szokott ez eleinte gondot, nehézséget jelenteni. Nyolc órakor mindennap tartunk egy „körülést”. Ez tulajdonképpen egy rövid kis megbeszélés, ahol a napi takarítási feladatok beosztása történik, a jelentősége azonban nem a takarítás, hanem sokkal inkább az, hogy megtanuljanak nyolc órára elkészülni a családok. Ezután egy kis takarítgatás következik, amit tíz órakor ellenőrzünk. Az ebédet mindenki szabadon készítheti és fogyaszthatja el, de az a kérésünk, hogy fél egykor a gyermekeket tegyék le csendes pihenőre. Fél háromig tehát egy csendesebb időszak következik. Lámpaoltás este tíz órakor van, de a kisbabákat nyolc órakor kell lefektetni – ez az élettani sajátosságaiknak megfelelően került meghatározásra.

Milyen élethelyzetben, milyen korosztály és milyen iskolai végzettséggel kerül általában az otthonba?

A bekerülők egyharmada bántalmazás miatt kéri felvételét az anyaotthonba, és még nagyobb azoknak az aránya, akiknél később derül ki, hogy a párjuk vagy még gyermekként a szüleik bántalmazták őket. A korosztály nagyon változó, volt már negyven év feletti lakónk is, de többnyire ezek az anyák a húszas éveik elején járnak. A tanulmányaikat elvileg már befejezték. Egy részüknek van szakmája, de a legtöbben nyolc általános iskolai végzettséggel jönnek. Ezen próbálunk mi változtatni, amikor különböző pályázati forrásokból megteremtjük a lehetőséget, hogy OKJ-s képzéseken vegyenek részt.

Most van egy olyan várandós kismamánk, aki gimnáziumba jár, illetve egy, akinek egy picit nagyobb a kislánya, és beiratkozott esti gimnáziumba, de igazából a realitás egy rövid OKJ-s képzés. Tanultak már dajkának, eladónak, cukrásznak az anyukák, sőt volt olyan, amikor kihelyezett képzés zajlott az intézményben. Általában azonban külső helyszíneken tanulnak, és a képzés ideje alatt önkéntesekkel biztosítjuk a gyermekfelügyeletet.

Többnyire olyan édesanyák kerülnek ide, akik mögött nincs vagy nagyon rossz a családi háttér. Ebből adódóan igen kétséges, hogy ők maguk hogyan képesek helytállni anyaként. Mennyire nehéz ezeknek a ráadásul krízishelyzetben lévő anyáknak megtanítani, hogy mi a dolguk? Mennyire nehéz alkalmazkodniuk ehhez a kötött életrendhez?

Van olyan, aki nem tud alkalmazkodni, és inkább visszamegy abba a környezetbe, ahonnét elmenekült, de a többség marad, és megpróbálja felvenni a ritmust. Belátja, hogy ebből milyen sokat profitálhat. Minden munkatársunk nagyon gyermekközpontúan, nagyon empatikusan, segítőkészen áll az anyákhoz, és ha ezt a segítőkészséget megérzik, megtapasztalják, akkor próbálnak együttműködni, próbálnak változni a gyermekük és a saját továbblépésük érdekében.

Ennek a továbblépésnek mi a reális esélye? Mennyi időt töltenek itt, és hova tudnak menni innen kikerülve a családok?

Ezt a gyermekvédelmi törvény szabályozza: egy évet tölthetnek itt, ami fél évvel meghosszabbítható. Szerencsére egyáltalán nem rosszabbak a statisztikáink, mint a teljes családokat fogadó intézményeké, tehát körülbelül 10-15 százalék az, aki másik intézménybe kénytelen továbbköltözni, vagyis a „vándorló” családok, akiknek nincsen semmilyen normális alternatívájuk. Normális alatt értem azt, hogy önálló lakhatást teremtsenek. Önálló lakhatásnak tekintjük az albérletet, a saját lakás vásárlását, de azt is, ha az anya vissza tud menni a szülői családba. A lényeg az, hogy ne intézményes keretek között éljenek a továbbiakban. És évente maximum egy-két olyan eset van, amikor az anyát alkalmatlannak látjuk a gyermek nevelésére, és kezdeményezzük a gyermek családból való kiemelését.

Amikor az édesanyák elmennek innen egy, másfél év múlva, miben mások, mennyivel tudnak többet, mint amikor beköltöztek?

Nehéz ezt lemérni, de azt gondolom, mindenképpen ragad az itteni anyukákra rengeteg gyermeknevelési eszköz, hiszen a gondozók segítségével, tanácsaival vagy az egymástól látott példákon keresztül sokat tanulnak szülőségből. Hiszem továbbá, hogy az a rendszeresség, amit itt kialakítunk, jó alapot teremt a munkavállaláshoz. Sajnos ez az időszak, amikor pici babával vannak itt, nem igazán alkalmas az önálló egzisztencia megteremtésére, illetve a munkavállalásra, de a lehetőség megnyílik azáltal, hogy megtanulnak fegyelmezett ritmus szerint élni, és esetleg még egy szakmát is kapnak a kezükbe.

Nagyon sok gyakorlati dolgot is elsajátítanak. Többségük nem tud például főzni, és itt hetente kétszer erre is tanítjuk őket. Ilyenkor elsajátítják, hogy melyik élelmiszert mikor lehet bevezetni a gyermek étrendjébe. Sokan nem tudják a mosógépet használni, azt is megtanulhatják. Akinek rosszul megy a gazdálkodás, családgondozói segítséggel, háztartási füzet vezetésével megtanulja beosztani a pénzét. Vannak tehát kézzelfogható eredmények, de a legtöbb dolog nem mérhető.

Rengeteg dologgal kapcsolatban sikerül felkelteni a motivációjukat, az igényüket az itt töltött időszak alatt. Vannak különböző foglalkozások, szolgáltatások, mint például a pszichológus. Sokan eleinte azt gondolják, hogy pszichológushoz a bolondok járnak, ők pedig nem azok. De amikor megtapasztalják a pszichológia segítő erejét, akkor igényükké válik, és megtanulják használni, befogadni azt a segítséget, amit a pszichológus nyújtani tud. Ez nagyon fontos számukra a traumáik feldolgozásában.

Milyen arányban jelentkeznek olyan kismamák, akik állami gondozásban nőttek fel?

Mostanában elég sok kismama jött állami gondozásból, utógondozásból, ahol már a kisbabával együtt nem maradhatott. Azért jönnek ide, mert bár nekik nem voltak szüleik, ők jobb életet szeretnének biztosítani a saját gyermekeiknek. Csak hát ez nagyon nehéz, mert nekik végképp semmilyen családi mintájuk nincsen, se jó, se rossz.

Érezhetően nehezebb nekik a gyermeknevelés?

A gyermeknevelés az igen, viszont az itteni intézményes keretekhez ők viszonylag jól tudnak alkalmazkodni. A baj sokszor éppen az, hogy a gyermek körüli teendőket is a mi elvárásaink miatt végzik, és nehéz elérni, hogy ne azért csinálják, mert a gondozó néninek a kedvében kell járni, hanem azért, mert a gyermeknek ez így jó. Hiszen odakint majd nem lesz ott a gondozó, aki megmondja, hogy mit kell tenni.

Nyilván hét év kevés ennek eldöntésére, hiszen még nem nőtt föl egy újabb generáció, de mégis, hogy látja: sikerül, sikerülhet a következő generációnak kilépnie ebből a körből?

Egyrészt bízunk ebben, másrészt csodát nem várhatunk mi sem. De amikor bekerülnek, akkor ezek közül a gyermekek közül szinte egynek sem lenne esélye arra, hogy a saját édesanyja mellett nőhessen föl. Úgy gondolom, ha csak egyvalakinek sikerül segíteni, és azért egynél biztos, hogy többnek sikerül, akkor már megérte.

Van olyan sikertörténetük, amire különösen jó szívvel emlékezik?

Az egyik legszebb sikertörténet azé a kismamáé, aki az intézmény megalakulásakor költözött az otthonba. Ő kábítószeres, bántalmazó párja elől menekült – mivel szülei már nem éltek – hozzánk. Hamarosan egészséges kisfiúnak adott életet. Gyermekét gyönyörűen ellátta, és emellett már itt a közösségben is kitűnt kiváló szervezőkészségével. Végül a saját életét is sikerült „megszerveznie”. Megismerkedett a sarki kisbolt tulajdonosának bátyjával, akivel nagyon szépen, lassan mélyült el a kapcsolatuk, míg végül összekötötték az életüket. Itt laknak a közelben, így a mai napig követhetjük sorsukat. Azóta született egy közös gyermekük, és az anyuka ismét dolgozik. Azt gondolom, ennek a lánynak a története segíthet elhinni, hogy nagyon mélyről, nagyon reménytelen helyzetből is érdemes elindulni a család felé vezető úton.

A Lea Otthont 2008 óta a Székesfehérvári Egyházmegye tartja fent, de támogatóként továbbra is jelen van életében a Lea (Leány, anya, gyermek), valamint számos más alapítvány és támogató magánszemély. Az intézmény bankszámlaszáma: 10702105-47120804-51100005.