Előző cikk Következő cikk

Lukács János SJ: Az egyház nyílt sebe

Nincs, akiből a kiskorúakkal szemben elkövetett visszaélések ne váltanának ki indulatokat, amikor közelebbről is megismerkedik a történtekkel. Aki hajlandó együttérzéssel közelíteni a kérdéshez, és főleg egy-egy áldozathoz, csak az kerülhet abba a helyzetbe, hogy érdemben tudja segíteni a gyógyulást.

aAz Egyesült Államokban, Bostonban végeztem tanulmányaimat, amikor 2002 januárjában a környék legnagyobb napilapja, a Boston Globe elkezdte publikálni
az egyházi pedofil ügyekről szóló cikksorozatát. A téma hónapokon keresztül uralta
a címlapokat. A gyermekek elleni visszaélések egyre gyomorforgatóbb részletei láttak napvilágot, de nem kevésbé volt bicskanyitogató a szenzációhajhász újságírói stílus sem. A rendtársakkal folytatott beszélgetésekben egyszerre kavargott
a felháborodás, a letargikus tudomásulvétel és a megtisztulás reménye.

De mindennél nagyobb hatást tett rám a hívek reakciója. Akkoriban vasárnaponként egy közeli kisváros egyetemi lelkészségére jártam misézni. Szerettem az oda járó fiatalok és családok nyílt arckifejezését, amint a prédikáció közben is tükröződött szemükben a figyelem. A biztató, kedves tekintetek azonban egyszeriben távolságtartóbbá, hidegebben fürkészővé váltak. (Vagy csak én kezdtem őket ilyennek látni?) A leleplezések és az ügyetlen elsimítási kísérletek nyilvánosságra kerülésének kínos sorozata a leginkább jóindulatú szívekben is elültette
a gyanakvást. A papi ruha ezekben a hetekben-hónapokban egyre nyíltabb tartózkodást váltott ki; az átlagemberben talán egy csíkos rabruha is több bizalmat keltett volna. Nem volt menekvés: a prédikációkban sem elkerülni nem lehetett
a témát, sem megnyugtatóan feldolgozni, csak keresni, hogy az Evangélium hogyan ad hétről hétre némi fényt, tájékozódási lehetőséget, reményt.

 

Nincs, akiből a kiskorúakkal szemben elkövetett visszaélések ne váltanának ki indulatokat, amikor önszántából vagy kényszerűségből közelebbről is megismerkedik a történtekkel. A nézőpontok különbsége főleg abban nyilvánul meg, hogy az indulat ki ellen irányul. Kit tekintünk felelősnek: a kiskorúakkal visszaélő papokat?
A helyzeteket nem jól kezelő püspököket és rendi elöljárókat? Minden papot
és a papi cölibátushoz továbbra is ragaszkodó egyházat? Az eszközökben nem válogató, a gyanakvást és gyűlöletet szító újságírókat? Az áldozatokat, akik évtizedekkel korábbi sérelmeik felidézésével annyi kellemetlenséget okoznak
a munkával túlterhelt, túlnyomó többségükben tisztességes papoknak és püspököknek? A szégyentelenül prédáló, mások nyomorán csillagászati összegeket kereső ügyvédeket? Nem volna helyesebb magát a Sátánt meglátni az Egyházat mindenfelől érő támadások mögött? Vagy talán maga Isten is felelős lenne, aki ennyi fájdalmat és botrányt nem akadályozott meg?

Az indulatok, mint oly sokszor, itt is a hangosan csaholó kutyák szerepét játsszák, akiknek feladata távol tartani az illetéktelen behatolót attól a területtől, ahol kárt okozhatna. Aki szexuális visszaélést elszenvedett személyekkel vállal empatikus együttérzést, maga is szinte elhordozhatatlan szenvedésnek teheti ki magát. Könnyebb az indulatokat szabadon ereszteni, könnyebb bűnbakot keresni, mint elviselni a valóságot, azt a szenvedést, amelyet az egyház „nyílt sebe” okoz minden tagjában és a kívülállókban egyaránt. Nehezebb utat választ, aki hajlandó együttérzéssel közelíteni a kérdéshez, és főleg egy-egy áldozathoz; azonban csak
az ilyen ember kerülhet abba a helyzetbe, hogy érdemben tudja segíteni a gyógyulást.

Stratégiai jelentőséggel bírt tehát, hogy első lépésként egy áldozat empatikus meghallgatására, az együtt érző figyelemre hívta meg résztvevőit az a szimpózium, amelyet a Pápai Gergely Egyetem 2012 februárjában rendezett a vatikáni államtitkárság, a Hittani Kongregáció, a Püspöki Kongregáció és a Népek Evangelizációjának Kongregációja támogatásával. Egy pszichiáternő, akit az egyik
ír püspök kért fel tanácsadójául az egyházmegyéjében tett apostoli vizitációja alkalmával, pontos szavakkal vázolta a kiskorúak traumatizálódásának folyamatát.

Az ő jelenlétéből erőt merítve tudott egyik páciense, aki tizenhárom éves korában vált áldozattá, betekintést engedni személyes megaláztatásainak és szenvedéseinek történetébe is. Kettőjük beszámolója éppen azért megrendítő, mert jól érződik,
hogy milyen kitartó munkába és lelki erőfeszítésbe került, hogy az igazság évtizedeken át tartó – nagyrészt önkéntelen, nem tudatos, mégis tragikus következményekkel járó – elnyomását ne pusztán az indulatok kavargása váltsa fel, hanem a megbékélés és a tisztázás felé utat nyitó, javító szándékú szavak hangozhassanak el.

Ilyen előkészületek után következhetett a konferencia többi előadása, amelyek magyar fordításban a Jezsuita Könyvek Agóra sorozatában láttak napvilágot.

Mit lehet tanulni az elkövetett hibákból? Miképpen befolyásolta az eseményeket
az egyházra jellemző gondolkodásmód, a szervezet védelme az egyének igazságának kárára is, a felkészületlenség, az információhiány, a sajtóval és a világi hatóságokkal való együttműködés számos hibája, hol érhetők tetten a papnevelés gyengeségei? Milyen lépéseket tettek távol-keleti püspökök, és hogyan nézett szembe a válsággal a müncheni érsek, akinek minden mozdulatát árgus szemekkel leste a sajtó, hiszen
a Joseph Ratzinger érseksége idejéből származó esetek felbukkanását várták?
Mit tehetnek a papnevelés és a szerzetesi képzés felelősei? És tudunk-e spirituális szempontból tekinteni az elkövetett szörnyűségekre és mindarra, ami az első esetek kirobbanása óta ment végbe az egyházban és az érintett társadalmakban?

A kötetben összegyűjtött előadások, miközben sokféle szempontból szólnak, mégis összeszedetten megmaradnak ugyanazon konkrét témánál, segítséget adva mindazoknak, akik szeretnének árnyalt véleményt megfogalmazni, vagy minden tőlük telhetőt meg akarnak tenni a további pusztítás és botránkoztatás visszaszorítása érdekében. Látva a téma komolyságát, ha csak a tanulságok gyakorlatias összegyűjtéséről lenne szó, már az sem lenne kevés. Valójában azonban ennél többről is szó van. Az olvasó szemei előtt olyan mozaik rajzolódik ki, amely mai egyházi és társadalmi életünk egészét is leképezi.

Az előadások egyik fokozatosan megfogalmazódó, általános tanulsága ugyanis a következő:

amint a megtörtént botrányokat nem elég egyetlen szempontból elemezni, ugyanúgy a gyógyuláshoz is arra lesz szükség, hogy sokfelé töredezett megismerésünk ismét kezdjen összekapcsolódni. Szükséges, hogy egy püspök vagy elöljáró a gyermekekkel visszaélő papjára úgy nézzen, mint teljes megbocsátást érdemlő bűnösre, aki Isten előtt tiszta lappal indulhat újra. Szükséges, de nem elégséges.

Tekintettel kell lenni az áldozatokra és lehetséges további áldozatokra is, ezért nevén kell nevezni az elkövetett rosszat, büntetést kell kiszabni, és meg kell akadályozni a további károkat. Ez is szükséges, de ez sem elégséges. Az elkövetők ugyanis sokszor maguk is áldozatok, olyan gyermekkori lelki sérülésekkel, amelyeket legtöbben elképzelni sem tudunk. Ezért aztán úgy is kell tekintenünk a tettesekre, mint beteg emberekre, akiknek gyógyulása nemcsak saját érdekük, hanem az egész társadalomé.

Ez is szükséges, de ez sem elégséges. Kudarcot vallottak ugyanis azok a törekvések is, hogy az egyház a pszichológusokra hárítsa a felelősséget, hiszen ők is csak
a maguk szempontjából képesek megítélni a helyzetet, és adott terápiás kritériumok alapján például idővel gyógyultnak kell minősíteniük páciensüket.

Széttagolt világunkban, amely látásunk, gondolkodásunk egységét fenyegeti, nem könnyű egy és ugyanazon személyben egyszerre meglátni a feloldozást érdemlő bűnöst, a büntetést érdemlő elkövetőt és a gyógyításra váró beteget. Mivel azonban a Gergely egyetem konferenciájának előadásait olvasva konkrétan dokumentálva látjuk, hogy milyen károkat okozhat, ha e három szempont valamelyike is a másik kettő rovására megy, mégis erre kapunk biztatást. Ha pedig engedünk az inspirációnak, hogy törekedjünk együtt látni azt, ami általában más-más lapra tartozik, akkor olyan képesség erősödhet meg bennünk, amelynek hasznát vehetjük majd egyházunk és társadalmunk más problémás területeinek megértésében is. A konferenciakötet sokféleséget tükröző, mégis egységre törekvő szemléletmódját magunkévá téve lassanként talán kezdhetünk Mesterünkhöz hasonlóan széttekinteni világunkban. A betegek gyógyítása, a bűnök megbocsátása s az igazság érvényesítése a gyengék védelmében csak a mi korunk felfogásmódja szerint tartozik különböző specialistákra. Jézus életében ez a három törekvés elválaszthatatlanul összefonódott, és együtt alakította jellegzetes szemléletmódját és életstílusát. Minél sürgetőbbnek látszanak a tennivalóink, annál figyelmesebben érdemes elősz




Hivatkozások

XVI. Benedek pápa
A gyógyulás és megújulás felé: szimpózium a szexuális gyermekbántalmazásokról, Budapest, 2012, JTMR–L’Harmattan.