Dormán Júlia: Az ablakon dörömbölni

Mi történik, amikor egy pszichológus bekerül egy gyermekotthon zárt szubkultúrájába? Mit tehet azért, hogy a családtól való elválasztás traumáját a gyermekek kezelni tudják a labilis körülmények között? Ennek a munkakörnek kihívásairól beszél Jármi Éva, a Gyermekvédelmi Pszichológusok Munkacsoportjának (GYEVEPSZI) egyik alapítója.

A gyermekvédelemben dolgozó pszichológusok munkacsoportját vezeted dr. Hantos Ágnessel együtt. Mikor alakult ki köztetek ez az együttműködés, és jelenleg miben valósul meg?

Az én ismeretségi körömben több olyan pszichológus is van, akik bár gyermekotthonokban dolgoznak, sosem készültek erre a területre; se mentálisan, se szakmailag. Amikor a munkacsoportot létrehoztuk, nem volt még kialakult rendszer, ködben tapogatóztak nemcsak a pszichológusok, de az intézményvezetők is. Aztán elkezdtük támogatni, segíteni egymást dr. Hantos Ágnes közreműködésével, aki a Bokréta lakásotthonok munkatársaként, mint szupervizor állt mellénk. Az első év azzal telt, hogy kidolgoztunk egy szakmai protokoll javaslatot: milyen feltételek függvényében mit lehet vállalni pszichológusként egy gyermekotthonban. Majd személyes kapcsolatfelvétel segítségével próbáltunk felkeresni minél több gyermek- és lakásotthonban dolgozó pszichológust. Az első szakmai találkozónkra már 80 ember eljött, a helyszínt és az intézményes hátteret a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet adta. A munkacsoport azzal a céllal alakult, hogy működjön egy hálózat, melynek segítségével találkozókat szervezhetünk a tudás összegyűjtése, és a kapcsolatok erősítése érdekében. Mivel azonban ezen a területen nagy a fluktuáció – átlagosan két évet dolgoznak gyermekotthonokban a pszichológusok –, a hálózat működtetése nem egyszerű.

A gyermekotthonban a pszichológusok hogyan vannak jelen a gyermekek életében? Mennyire lehet egy hagyományos pszichológus–kliens kapcsolatot létrehozni?

Jártam a gyermekekkel táborozni és egyéb programokra, sokkal inkább részt vettem a életükben, mint általában egy pszichológus. Ezek a gyermekek mindenkivel szemben bizalmatlanok, ezért ha a pszichológus túlságosan beépül a nevelők közé, gyanússá válik. A pszichológus tulajdonképpen egy hatósági ember a gyermekotthonban, ahol a gyermekek kényszerűségből vannak, még akkor is, ha ez az ő érdekükben történik. Ezért sem lehet mély pszichoterápiás munkát végezni, hiszen a pszichológus nem tud kívülálló maradni, a rendszer részeként pedig a gyermekek nem mernek vele mindent megosztani. Mégis fontos ez a benti munka, hiszen a gyermekotthonban lakók gyakran csak így juthatnak segítséghez. Inkább elmennek ugyanis egy benti szakemberhez, mint mondjuk a pszichiátriára vagy a nevelési tanácsadóba.

A munkacsoport a nevelők képzését is segíti?

2006-ban nyertünk egy Európai Uniós pályázatot, melynek segítségével olyan módszereket dolgoztunk ki, amiket pszichológusok is alkalmazhatnak gyermekotthonban, de amikre ki tudják képezni a nevelőket is. Így az ő mindennapjaikba is be tud épülni ez a szemléletmód, ezek a technikák, s ezáltal a pszichológusok nevelőkkel való együttműködése is szorosabbá válhat. Az intézmények, részt vevő szakemberek a képzésen különféle témák közül választhattak; a legkedveltebb például a segítő beszélgetés módszerének elsajátítása.

Miben áll a segítő beszélgetés?

A segítő beszélgetés a gyermekekhez való viszonyulásról szól egy-egy probléma esetén. A velük való kommunikáció során komoly gátakat okozhat az azonnali tanácsadás, ezért fontos a nondirektivitás. Nem azt kell vizsgálni, hogy amit a gyermek mond, az valós vagy valótlan, az adatok nem fontosak. Például ha a gyermek azt mondja, hogy a szülei nagyon szeretik őt, és csak azért van itt, mert felújítják a lakásukat, még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy ez nem igaz, ezzel az adott pillanatban nem foglalkozunk. Abból kell kiindulni, hogy a gyermek, bár ismeri is a valóságot, még nem képes vele szembenézni. Mi nem világosítjuk fel puszta jószándékból. Nyilván ezt jóval nehezebb megvalósítani egy nevelőnek, akinek napi feladatai vannak a gyermekkel, de kulcsfontosságú a gyermek későbbi lelki egészsége szempontjából, hogy legyen egy pozitív szülőképe.

Gyakori, hogy a gyermekek védik a vérszerinti szülőket, még akkor is, ha elhagyták őket?

Gyermekként nem lehet azt gondolni, hogy a szülők rosszak, ezért gyakori náluk az ambivalencia. Csak felnőttkorban – amikor megvan a megfelelő érzelmi teherbírás – alakul ki fokozatosan a reális kép. De egy gyermeknek muszáj abba kapaszkodnia, hogy van a szüleinek egy jó oldala is. Tudatos szinten ugyan a negatív oldal jön elő bennük, de tudattalanul a pozitív az erősebb. A nevelőknek is figyelniük kell arra, hogy ők se utasítsák el a gyermekek szüleit. Ugyanis a szülők általában a társadalom által is elutasított réteget képezik, akik alkoholizálnak, kapcsolatból kapcsolatba bonyolódnak, elhagyják a gyermekeiket… Így sajnos a nevelők a gyermek viselkedését – ami mindennapos gondot okoz – sokszor a szülőknek tulajdonítják.

Ezeket a gyermekeket azonban csak akkor fogadja be igazán a társadalom, ha a szüleiket is visszaveszik.

Hogyan lehet feldolgozni a gyermekek mindennapi szenvedését? Mennyiben segíti ez a hivatás a szakember valóság iránti nyitottságát?

Nehéz ezen a területen dolgozni, hiszen hálátlanok a körülmények, alacsony presztízsű és alulfizetett munka, nincs hagyománya, a Magyar Pszichológiai Társaságban sincs például gyermekvédelmi tagozat. Sokan kezdőként kerülnek ide, vagy nincs más lehetőségük. Nevelőként sem egyszerű, éppen a délutáni időszakban kell dolgozni – pedagógus fizetésért –, ami mellett nehéz saját életet kialakítani.

Van, akit nagyon megijeszt ez az oldala az életnek, és azonnal menekül. Egyesek eleinte – szociális érzékenységből – érdeklődnek, és később jutnak el odáig, hogy ezt nem bírják. Nem csoda, hiszen az intézményekben megszokott a trágárság, leginkább az emberek ösztönoldala működik. Sokszor azokat vonzza ez a terület, akik maguk is éltek át veszteséget, illetve jobban boldogulnak, akikben van valami a társadalomellenességből, ők könnyebben tudnak a társadalomból kiszorultakkal kapcsolatot teremteni. Ezen a terepen nagyon kiütközik az embernek a mások elfogadására való képessége.

Te hogyan tudtad összeegyeztetni személyes életeddel ezt a munkát?

Én nagyon szerettem gyermekotthonban dolgozni, de nem volt egyszerű… A legmegterhelőbb nem a megismert történetek, sorsok voltak, hanem például az, amikor mentem haza, és egy gyermek dörömbölt az ablakon, hogy „ne menj el Éva néni, szeretlek, gyere vissza!” Legalább egy évig készültem arra, hogy el tudjak menni a gyermekotthonból. Muszáj volt megtenni ezt a lépést, magam miatt, hiszen amíg a gyermekotthonban dolgoztam, addig a saját partnerkapcsolatomba is nagyon sok terhet vittem be. Sokszor mondta azt a párom, hogy „ne mondd tovább, mert nem bírom”. Azért is hoztunk létre szupervíziós csoportot, hogy ne a környezetünket terheljük a munkahelyen átéltekkel. Szupervízorunk is azt mondta, főállásban három évnél többet ne vállaljunk gyermekotthonban, mivel nagyon nehéz terep. Ez alatt az idő alatt viszont nagyon sokat lehet tanulni a világról, önmagunkról. De csak a hiteles személyek tudnak itt jól működni, mert aki csupán pszichológus szerepben próbál tetszelegni, hamar lejáratja magát. A bántalmazott gyermekek hiperérzékenysége ugyanis minden őszintétlenséget felismer.