Bárdosy Éva: Előbb a rózsafüzér, aztán a bicska

Gedeon Mihály jezsuita szerzetes. Nyolcvanhét éves. Nem szentelték pappá,
a hivatása nem erről szól. Mindig is szerzetes testvér szeretett volna maradni,
s büszkén vallja, hogy egész életében kétkezi munkát végzett. A Társasághoz hű maradt akkor is, amikor a szerzetesrendeket hivatalosan feloszlatták.
A megélhetéséért állami vállalatoknál végzett kiváló munkát, az elöljáróival
csak titokban tarthatta a kapcsolatot. A hűséges élet számára boldogság.

Hogy érzi magát?

Jól érzem magam. Boldog vagyok Jézus Társaságában. Az idetartozás érzése,
az elköteleződés vágya már egészen fiatalon kialakult bennem. Túrterebesen,
a Romániához került Szatmárban születtem 1925-ben, sokgyermekes, vallásos családban. Együtt mentünk a templomba vasárnaponként, de édesanyámmal szinte minden hétköznap is. Egyházi iskolába jártam, ahol szerzetesnővérek tanítottak. Az első áldozásomtól kezdve az úgy nevezett „világi” életforma már szóba sem jöhetett számomra. Azt, hogy vannak a szerzetesrendekben segítő testvérek, tehát pappá nem szentelt fogadalmasok is, az egyik hittanórán hallottam, és mindjárt arra gondoltam, ez az életforma nagyon megfelel majd nekem. Titkoltam még sokáig, senkinek nem beszéltem róla.

Miért kellett titkolnia?

Nehogy valaki megpróbáljon lebeszélni. Közben, amíg teltek az évek,
a mindennapjaimban is igyekeztem úgy élni, ahogy egy leendő szerzetestestvérnek – szerintem – élnie kell. Utcasöpréssel kerestem egypár lejt, de nem a bicskát vettem meg belőle, mint a korombeli fiúk általában tették, hanem előbb rózsafüzért és imakönyvet vettem, és csak ezek után gondoltam
a bicskára is. Előfizettem A Szív újságra, mert abban találtam megfelelő olvasnivalót, bátorítást, segítséget ehhez a nagy titokban őrzött tervemhez. Vasárnapokon lovakat őriztem, de csak szentmise után. Szívesebben őriztem egyedül a lovakat, nem akartam a többi gyerekkel együtt komolytalankodni,
azt méltatlannak éreztem volna az Úr napjához. Jobban szerettem legeltetés közben A Szívet olvasni.

Még mit hozott a szülői házból?

Ott tanultam meg dolgozni is. Már négy-ötéves koromban kezdtem a munkát,
pl. fát aprítottam a főzéshez, fűtéshez. Szüleim rám bízták a kert gazolását, gyomlálását is, az állatoknak ölszámra szedtem a zöldet… Azóta is szívesen dolgozok.

Mikor került igazán döntési helyzetbe, és akkor mi történt?

A hetedik elemi elvégzése után jelentkeztem plébánosunknál, elmondtam, hogy szerzetes testvér szeretnék lenni. Ő jezsuitákkal hozott össze, akik igen szigorúan kezdtek faggatni. Még csak tizenöt éves voltam, túl fiatal a jelöltséghez. Várattak egy egész évet. Utána újabb faggatózás: talán bizony azért kíván a rendbe lépni, hogy könnyebb élete legyen? Mutassa a kezét! Hát a kezem már akkor is elég jó „ajánlólevélnek” bizonyult: igazolta, hogy addig sem henyéltem sokat. 1942-ben találkoztam Napholcz Pál tartományfőnökkel. Úgy vélte, túl fiatal vagyok még mindig, és talán nem gondoltam végig minden nehézséget egy ekkora döntés előtt. De engem űzött a vágy Jézus közelébe, ide, a jezsuita rendbe. Kijelentettem, hogy mindent vállalok, és várok, ameddig csak kell. Erre a páter azt mondta, nem maradhatok Szatmáron, hanem Budapestre küld, hogy a hároméves jelöltidőt már a zugligeti Manrézában töltsem. Ezzel nagyon boldoggá tett.

Mikor látta viszont a szüleit ez után a lépés után?

Harminc év múlva. Édesapámat szívbetegség miatt meg kellett volna operálni. Akkor üzenték, hogy ha életben akarom látni, látogassam meg. A műtétre nem került sor, mert túl sokba került volna. Ez még inkább azt jelentette a családnak, hogy hamarosan elveszítjük őt. De nem így történt. Annyira megörült nekem, bár természetesen először meg sem ismert. Harminc év nagy idő, és én gyerekként költöztem Magyarországra. A találkozásunkat követően édesapámnak visszatért
az életkedve, és még hosszú évekig velünk maradt. A műtéten átesett sorstársai közül többen jóval korábban hunytak el.

Mi történt a jelöltidőben és a noviciátus alatt?

Jelöltként jól éreztem magam. Általában mindig öten-hatan voltunk, de a fiúk sokszor cserélődtek mellettem. Az egyik társunk szépen énekelt, tőle tanultunk mi többiek is énekelni. Ez az időszak 1942 és 1945 közé esett, a noviciátust pedig 1945. július 30-án kezdtem, tehát húsz éves koromban. Jó emlékeket őrzök Kovács Jenő atyáról, aki a novíciusmesterünk volt. A nagy lelkigyakorlat alatt egészen megszilárdult az elköteleződésem – máig élek belőle, de a fogadalomtétel előtt még várt rám egy kis próbatétel.

Háború volt, és engem légószolgálatra osztottak be, amelyet a Sváb-hegyen kellett végeznem. Az ostrom mozgásai miatt néhány napig nem tudtam visszajutni a Manréza zugligeti épületébe. Nem találtak, emiatt arra gondoltak, bizonyára leléptem. Ez az eset néhány elöljáró bizalmát megingatta irányomban, és amikor szavazniuk kellett arról, fogadalomhoz engedjenek-e, nem mindenki volt meggyőződve arról, hogy eléggé elkötelezett, eléggé hűséges vagyok-e már.
Azért többségben voltak akik igennel szavaztak, és így 1947-ben letettem
a fogadalmat.

Hogyan érezte magát a fogadalomtétel körüli időben?

Mindennel meg voltam elégedve. Senkit nem bántottam, senkire nem haragudtam, azokra sem, akik esetleg velem nem voltak megelégedve. A Jézussal való élő kapcsolat minden kisebb zökkenőn átsegített. Az iránta való bizalmam élő és állandó, így nem igazán érhet meglepetés. A hivatásért mindig hálás vagyok,
és folyamatosan kérem az állhatatosság kegyelmét.
 

A szerzetesi fogadalmak közül sokan az engedelmességi fogadalmat tartjuk a legijesztőbbnek. Voltak ezzel kapcsolatban problémái?

A szétszóratás évei alatt előfordult… Szegeden is töltöttem például egy évet, még 1949-ben, és ott Zentai Sándor testvér mellett tanulmányoztam
a bolgárkertészetet. Ott éltem át a szerzetesek elhurcolását, amelynek következtében mindnyájunknak bejelentett lakást és hivatalos munkát kellett szereznünk, miközben titokban természetesen továbbra is tartottuk a kapcsolatot elöljáróinkkal. Én a Fővárosi Kertészetnél kaptam állást, ahol annyira meg voltak velem elégedve, hogy felajánlották, végezzem el a kertészeti technikumot. Erre a lépésre elöljáróim engedélye nélkül nem szánhattam rá magam. Ami engem illet, szívesen elvégeztem volna azt az iskolát, az elöljárók azonban szigorúan megálljt parancsoltak. Egy akkor már módosított szabályra úgy hivatkoztak, mintha még mindig érvényben volna. Pedig már nem volt érvényben…

Ám én nem vitatkoztam egy percig sem. Ha nem, akkor nem. Akkor ez az Isten rám vonatkozó akarata. És tényleg. Fel is kellett mindjárt mondanom a munkahelyemen. Megkérdeztek: jobb helyre távozik-e? Én pedig öntudatosan válaszoltam, hogy igen, jobb helyre. Elöljáróim ugyanis azt helyezték kilátásba, hogy ha nem engedelmeskedem, távozhatok a Társaságból. Utam ezután a pannonhalmi Szociális Otthonba vezetett. Itt nagyon sok szerzetest zsúfoltak össze a rendek feloszlatásakor. A bencések átengedtek az otthonlakóknak egy régi futballpályát kertészeti művelésre. Jó mélyen felástuk, alaposan megtrágyáztuk, és olyan remek kertet varázsoltunk a focipályából, hogy a pannonhalmi apát legszívesebben mindig ott végezte sétáit. A bencések híres kertművelése akkor meg sem közelítette a miénket! Száz ember sem tudta elfogyasztani a gyönyörűen gondozott töveken pirosló paradicsomtermést.

Nincs egyetlen fájó emléke se? Nem fordult elő soha, hogy semmibe vették vagy megrágalmazták?

Előfordult. De ezeket a helyzeteket, amikor éreznem kellett, hogy semmibe vesznek, semmibe veszik a munkámat is, mindig úgy igyekeztem megélni, ahogy erről már beszéltem: Jézustól kérek erőt, és Ő eszembe juttatja, hogy hiszen nem embereknek dolgozom, hanem Istennek, az Ő dicsőségére. És mivel ez így van, könnyen megnyugszom, és teszem a dolgomat tovább.

Hogy alakul Istennel való kapcsolata? Van valamilyen íve, egy kiindulási ponttól felfelé vagy lefelé…?

Misztikusnak nevezhető kapcsolatom sosem volt Istennel. A távolság közte
és köztem körülbelül mindig egyforma maradt. De ennyi elég a hitem számára. Nekem elég a hit abban, hogy Ő tudja: én mindent Érte teszek. Minden napomat úgy kezdem, hogy az Ő tetszését akarom elnyerni. És bármi is adódik napközben úgy is teszek – ez ad erőt a mindennapokhoz.

Ahhoz is, hogy nyolcvanhét évesen fára másszon, ágakat metsszen, gyümölcsöt szedjen…

Igen. Hálás vagyok mindenért, és a legkisebb, aprólékos munkát is örömmel,
az Úr iránti szeretetből végzem. Próbálom a magam részéről fenntartani
a csendes, állandó Istennel való kapcsolatot. Sokat imádkozom az emberekért
és azért, hogy az az „első szeretet” ne csökkenjen bennem, inkább növekedjen még.