Erdélybe először valamikor az ezredforduló éveiben kerültem, jezsuita újonc voltam akkor, és a romániai fiatal rendtársakkal találkoztunk egy közös hét végére, közöttük csángó származású magyarokkal és románokkal. A Retyezát-hegységben találkoztunk. Ez volt az az esztendő, amikor a teljes napfogyatkozás volt. Emlékszem a tehenekre, akik a váratlan elsötétüléskor eléggé megbambultak és elindultak hazafelé. Mert Erdélyben akkoriban reggelenként és estefelé még a főutakon is gyakran lehetett a legelőre cammogó, vagy a mezőkről hazafelé baktató tehénkékkel találkozni. Ez kedves és vicces volt számomra. Egy igazi román csobánnal is találkoztunk a hegyekben, amikor eltévedtünk egy kicsit. Nem értettem semmit, amit mond, csak néztem a széles gesztusait, hogy csupa segítőkészség volt, és nem számított, hogy magyarok vagyunk, a borókapálinkát vissza sem tudtuk utasítani. Románia és benne Erdély közben nagyon sokat változott, talán látványosabban mint Magyarország, igazából tizenegynéhány év alatt! A városok ápoltak lettek, nagy építkezések folynak mindenfelé, és lassan már az autópályák is összeérnek. Nemrég az egyik repülőjáraton ült mellettem egy erdélyi magyar pár, fiatalok voltak, vállalkozók, Magyarországon csak átutaztak, merthogy üzleti kapcsolataik egészen a tengeren túlra nyúlnak. Építkezési vállalkozók, alapanyagok kiszállítását szervezik. Már nem is csak Erdélyben és nem is csak Romániában gondolkodtak, hanem: „globálisan”. Ami azonban mégis fontos volt számukra, hogy magyarok, pontosabban székelyek, és Csíksomlyón ők is ott vannak minden évben, és a foci Eb-n világos volt, hogy kinek szurkolnak. És nekik eszük ágában sem volt Erdélyt elhagyni. Miért jönnének Magyarországra, vagy bárhová máshová, ha „otthon” is feltalálják magukat?! Akárhogy is volt, az elv, hogy akinek nem fáj trianon, és én ehhez még azt is hozzáadnám, hogy aki nem érzi magát otthon Erdélyben a sajátjai között, annak magyar identitása csakugyan kétes, számomra legalábbis mindenképpen nagyon furcsa. Erdély azonban bármennyire is a mi Erdélyünk, tehát minden magyar szívügye, az igazság az, hogy a mi Tündérkertünk mindig is egy külön fejezet volt közös történelmünkben, nagyon sajátságos meghatározottságokkal, és igen: sajátos identitással is. Erdélynek van hagyománya arra, hogy minden magyar szívügye legyen, mégis valahogy külön éljen, és a tömbtől, a nemzet többi részétől külön is megéljen, nem is akárhogy! Éppen ezért él bennem a remény, hogy minden borús látszat, elvándorlás, statisztika ellenére, a mi Erdélyünk nem csak múlt, nemcsak ez a szétszaggatott jelen, hanem jövő is, méghozzá úgy, hogy nemcsak az erdélyieknek, hanem minden igaz magyarnak közös szívügye.

...

A nagy magyar Alföldön élő emberek számára Erdély említésekor mindjárt hatalmas erdők és méltóságteljes hegyek jutnak eszébe. Erdőkről ritkán beszél a Biblia, de hegyekről annál gyakrabban. Lássuk hát, miket mond a Biblia a hegyekről.

A hegyek Isten közelségének jelei, és ezért számos vallásban tartanak számon szent hegyeket. A hegyek hatalmas méretei, csendes nyugalma, felhőkbe burkolódzó csúcsai, a kristálytiszta hegyi levegő, az éjjel közelinek látszó csillagok még a mai hegymászókat is megilletődéssel töltik el. Így volt ez régen is.

...

A világban élő embernek, az emberi társadalom életének fontos színtere a közélet, ahogy fontos színtere a politika is, amely a közélet egy szűkebben értelmezett, ám mégis jelentős területe. Közéleten a társadalom életével foglalkozó cselekvést értjük. Közélet mindaz, ami a közjóra irányuló cselekvés, a közösséget érintő dolog – nem feltétlenül politikai természetű. Amikor politikáról beszélünk, az a közélet szűkebb értelmezése, s még ennél is szűkítőbb értelmezés a pártpolitika.

...

Kolozsvár története a múltban és a jelenben egyaránt kapcsolódik a jezsuita rend történetéhez. Báthory István 1597-ben főiskolát alapított Kolozsváron és a jezsuiták vezetésére bízta. Az ott tevékenykedők közül pár nagy nevet említek csupán: Arator (Szántó) István, Baróti Szabó Dávid, Csete István, Geiger Mátyás, Gyalogi János, Hell Miksa, Sámbár Mátyás jezsuiták. Pázmány Péter a kolozsvári jezsuita gimnáziumban tanult. A ma piarista templomként ismert Szentháromság tiszteletére emelt barokk templomot 1718–1724 között a jezsuiták építtették. A Kolozsvárról Várad felé vezető Monostor úti Fájdalmas Szűzanya templomban, amelyet 1902-ben szentelték fel és a volt jezsuita rendházzal átellenben fekszik, Napholcz Pál, Ugrin Sándor, Erdélyi István, Ormai Pál jezsuiták szolgáltak.

...